3.
645 Words
3.Felfedezed, hogy nem tudsz sírni. Bármilyen nagy is az iszonyat, nem vagy képes igazi könnyeket ontani. Ezen még dolgoznak, mondja Tim.
Könnyek helyett csak bámulod szótlanul a förtelmet, amivé lettél. Bábu vagy, ütközéstesztekhez használt, kirakati próbababa. A fejed mögött kábelköteg lóg, mint egy groteszk lófarok.
Tim visszafeszíti az arcodra a gumit, és újra te vagy az. Ám annak a borzalmas, üres műanyagnak az emléke beleég a lelkedbe.
Már ha van egyáltalán lelked. A neuronhálóhoz képest, vagy minek is nevezte Tim.
A szád hangtalanul tátog a tükörben. Érzed, amint parányi motorok zümmögnek és húznak a bőröd alatt, az elszörnyedés kifejezésébe rendezve az arcvonásaidat. Most, hogy alaposabban megnézed, rájössz, hogy ez az arc csak megközelíti a tiedet, és kissé életlen, mintha az egyik fényképedet nagyították volna fel a fejed méretére.
– Menjünk haza! – mondja Tim. – Otthon majd jobban érzed magad.
Otthon. Hol az az otthon? Nem emlékszel. Aztán – katt – a helyére kattan egy emlék. Dolores Street, San Francisco központjában.
– Nem költöztem el – teszi hozzá. – Ott akartam maradni, ahol éltél. Ahol olyan boldogok voltunk.
Zsibbadtan bólintasz. Úgy érzed, mintha köszönetet kellene mondanod neki. Foglyul estél egy lidércnyomásban, megbénultál a sokktól.
Tim karon fog, kivezet a szobából. Az ápolónő – már ha ápolónő volt – sehol. Ahogy fájó lassúsággal mész a folyosón, látsz más szobákat, és más ápoltakat is, ugyanolyan kék kórházi ingben, mint a tied. Egy öregasszony hályogos szemmel bámul rád. Egy gyermek, egy hosszú, barna, göndör hajú kislány utánad fordul, és figyeli, ahogy elvonulsz. Van valami a mozdulatában – a kelleténél cseppet jobban elfordítja a fejét, akár egy bagoly –, ami szöget üt a fejedbe. Aztán a következő szobában nem ember van, hanem egy kutya, egy boxer, és az is pontosan úgy figyel…
– Mind olyanok, mint én – jössz rá. – Mind… – Milyen szót is használt Tim? – Kobotok.
– Igen, kobotok, de nem olyanok, mint te. Te egyedülálló vagy, még itt is. – Körülnéz, kissé alamuszin, keze erősebben szorítja a könyöködet, noszogat, hogy menj gyorsabban. Érzed, hogy van valami, amit még mindig nem mond el neked, és hogy talán nem lenne szabad így kiszöktetnie.
– Ez kórház?
– Nem. Ez a munkahelyem. A vállalatom. – A másik keze sürgetően nyomja a keresztcsontodat. – Gyere már! Vár ránk a kocsi.
Nem bírsz gyorsabban mozogni – olyan, mintha gólyalábakon járnál, a térdedet alig bírod hajlítani. De mikor azt gondolod, hogy a térded, valamivel könnyebb lesz.
– Tim! – kiált mögöttetek egy türelmetlen hang. – Tim, várj!
Megfordulsz, odanézel, megkönnyebbülten, hogy lesz lehetőséged pihenni. Egy ember siet utánatok, nagyjából annyi idős, mint Tim, csak zömökebb.
– Ne most, Mike! – mondja figyelmeztetően Tim.
Az ismeretlen megtorpan.
– Elviszed? Máris? Jó ötlet ez?
– Jobban érzi majd magát otthon.
A férfi szorongva kémlel. Nyakba akasztós belépőkártyája szerint ő DR. MIKE AUSTIN.
– Legalább a pszichológusaimnak meg kellene vizsgálniuk.
– Nincs semmi baja – mondja erélyesen Tim. Kinyit egy ajtót, ami egy osztatlan légterű, tágas irodának látszó helyiségbe vezet. Körülbelül negyven ember ül a hosszú, közös asztaloknál. Senki sem tesz úgy, mintha dolgozna. Mind téged bámulnak. Egyikük, egy ázsiai külsejű, fiatal nő, felemeli a kezét, és tétován tapsolni kezd. Tim fenyegetően mered rá, mire a nő sietve lesüti a szemét a képernyőre.
Tim egyenesen kiterel az irodából egy szűk előtérbe. A recepcióspult mögötti falon harsogó színű graffiti keretez egy mondatot: AZ IDEALIZMUS MINDÖSSZE HOSSZÚ TÁVÚ REALIZMUS! Ez valahonnan ismerős. Meg akarsz állni, hogy alaposabban megnézd, de Tim türelmetlenkedik.
Odakint még világosabb van. Felhördülsz, és eltakarod a szemed, miközben Tim odakormányoz a várakozó Prius taxihoz egy csiszolt acél cégtábla mellett. SCOTT ROBOTIKA, írták a táblára, a szókezdő S és R úgy kanyarodik, mint a végtelenség két jelképe, amelyeket fejre állítottak.
– A városba! – mondja Tim a sofőrnek, miközben te fáradságosan próbálod behajtogatni nehezen reagáló tagjaidat a hátsó ülésre. – Dolores Street.
Mihelyt mindketten bent vagytok, és a Prius elindul, Tim a kezedért nyúl.
– Olyan régóta vártam erre a napra, Abbie. Úgy örülök, hogy végre itt vagy, és hogy végre ismét együtt vagyunk.
Rajtakapod a sofőrt, ahogy kíváncsian rád pillant a visszapillantó tükörben. Ahogy kiálltok a parkolóból, felnéz a cégtáblára, utána ismét rád, és derengeni kezd az arcán valami.
Megértés. Meg valami más is. Undor.
- Writer
