The Perfect Wife – A tökéletes feleség

EGY

EGYElőször akkor hallottuk, hogy Tim be akar fogadni egy művészt hozzánk, amikor közölte Mike-kal a tervét. Ez jellemző volt Timre. Bennünket testületileg lehordhatott, hogy miért nem vagyunk együttműködőbbek és nyitottabbak a munkában, de ez az irányelv ordítóan nem illett rá. Mike az egyike volt azon keveseknek, akiket néha tényleg meghallgatott, mivel majdnem tíz éve együtt indították be a Scott Robotikát Tim garázsában. De ha Mike garázsában kezdenek, a cég akkor is Tim nevét viselte volna. Ez gyakorlatilag mindent elmondott, amit tudni kellett a kapcsolatukról.

Ami pedig a művészt illeti, Tim nem annyira beszélte meg a kérdést Mike-kal, mint inkább közölte vele. De az is jellemző volt Timre, hogy a bejelentését meg kellett előznie egy szenvedélyes és hangos tirádának arról, mennyire bután, rosszul és elcseszetten csináljuk jelenleg a dolgokat, holott csak azt tettük, amit ő hasonló hevességgel legutóbb elrendelt.

– Fel kell ébrednünk, Mike – mondta karistoló brit kiejtésével. – Kreatívabbnak kell lennünk. Nézd meg ezeket! – Itt egy karmozdulattal átfogott bennünket, akik a Scott Robotika nagytermében gürcöltünk. – És ne mondd már, hogy ezek ki fognak lépni a skatulyából! Stimulálni kell őket. Izgatni kell őket. Azt pedig nem érjük el ingyen bagellel és pilatesszel.

Tim egyszer azt nyilatkozta egy riporternek, hogy megsejteni, milyen lesz a jövő világ, aztán pedig várni, hogy bekövetkezzen a jóslat, olyan, mint örökre beragadni a dugóba. Nem egy türelmes ember, de többségünk számára ő közelíti meg a legjobban a lángészt.

– Ezért fogadunk fel egy művészt – tette hozzá. – A neve Abbie Cullen. Okos – technológiával dolgozik. Izgat engem. Adunk neki hat hónapot.

– Mire? – kérdezte Mike.

– Arra, amit szeret. Ez a lényeg. Művész, nem egy újabb munkaidőt kitöltő munkásdrón.

Ha meg is sértett valakit ez a fogalmazás – volt köztünk jó pár milliomos, a Szilícium-völgy legjelentősebb projektjeinek veteránjainak neveztük magunkat –, senki se mutatta, noha máris azon méláztunk, meddig jár még az ingyen bagel.

Mike bólintott.

– Pazar. Essünk neki!

Vártuk a figyelem, emberek!-kiáltást, ami általában felvezette Tim bejelentéseit, de nem jött. Tim már vissza is vonult az üvegfalú kalitkájába.

Sokan persze már gépeltük is be, ki-ki a választott keresőjébe (műszaki embernek Google-t vagy a Binget használni annyi, mintha a serfőzés nagymestere Budweisert inna), hogy Abbie Cullen művész, és rögtön meg is tudtuk róla a száraz tényeket. Nemrég kiállított az SXWS-ben, aztán a Burning Manen; délen született; huszonnégy éves, vörös hajú, magas, bombázó és szörfös; és hogy a weboldala csak annyit mond: „A jövőből alkotok műtárgyakat”.

Találtunk és megosztottunk egymással néhány videóklipet a munkáiról. A Hét fátyol az egymás felé fordított ventilátorok köre volt, amelynek örvényében vékony, színes selyemszalagok bukdácsoltak és pörögtek megállás nélkül. A Föld, Szél, Tűz lángoló forgószél volt, amely a versengő léglökésekkel viaskodva szökdécselt labdaként egy gázégő tetején. A leglátványosabb volt a Pixelek: több tucat pingponglabda-féleség rostélya, amely úgy lebegett, mintha légpárnán pihenne, de interakcióba is lépett a galéria látogatójával. A labdák néha vibráltak, mint egy csapat hal, máskor lustán lüktettek, mint a csónak sodorvize, vagy majdnem felismerhető formákká álltak össze: fejjé, kézzé, szívvé. Az egyik klipben egy látogató kislány tapsolt, mire a gömbök hirtelen a padlóra zuhantak, mielőtt bizalmatlanul visszakapaszkodtak volna a helyükre, úgy, ahogy a szűzgulya üszői odaóvakodnak a kirándulóhoz. Gyönyörűek, különösek és játékosak voltak, és bár nem hordoztak könnyen értelmezhető jelentést vagy üzenetet, volt céljuk, mert kifejeztek valamit, még akkor is, ha azt a valamit nem lehetett szavakba foglalni.

De mi közük volt hozzánk? Mi mérnökök, matematikusok, kódolók voltunk, intelligens próbababákat – shopbotokat – fejlesztettünk ki felsőkategóriás divatáruboltoknak. Ez volt Tim nagy ötlete, ami majdnem nyolcvanmillió dollár kezdőtőkét söpört be az utóbbi három évben. Mi szükségünk volt nekünk művészekre? Nem tudtuk, de rég megtanultuk, hogy ne firtassuk Tim döntéseit.

Látnok volt, csodagyerek, kizárólag neki köszönhettük, hogy ennél a társaságnál dolgozunk. Ami Gates volt a személyi számítógépben, Jobs az okos­telefonban vagy Musk az elektromos autóban, az volt Tim Scott a mesterséges intelligenciában, vagy nagyon hamar azzá fog válni. Bálványoztuk és rettegtük, de még azok is tisztelték, akik nem győzték szuflával, és el kellett engedni őket. Ilyenekből pedig sok volt. A Scott Robotika nemcsak vállalkozásként indult, hanem küldetésként. A piac pionírjának szőnyegbombázása az emberiség jövőjének formálásáért indított háborúban, és Tim nem is elnök-vezérigazgató volt, sokkal inkább hadvezér egy frontális támadásban, a mi Nagy Sándorunk. Nyurga alakja, rock­sztár­hoz illő járomcsontja, idétlen vihogása nem leplezhette a vaskemény elszántságot, amelyet tőlünk is megkövetelt. Olyan magától értetődő volt a húszórás munkanap, hogy senki sem tette szóvá. A Stanford friss doktorisai, akik közül Tim általában válogatta az alkalmazottait, nemhogy kizsákmányolva érezték volna magukat, szárnyakat kaptak az eszelős munkaerkölcstől. Tim interjútechnikája legendás volt. Az embert betessékelték az irodába, ahol Tim az e-maileken dolgozta át magát, és a jelentkező türelmesen várta, hogy Tim – fel se nézve – azt mondja: „Kezdje!” Erre a végszóra ki kellett fejteni, hogy miért akarunk a társaságnak dolgozni. Ha ez megfelelt, következőnek jött a Buktató, ami olykor számtani volt: „Hány négyzetméter pizzát esznek meg évenként az Egyesült Államokban?”, gyakrabban filozófiai: „Mi a legrosszabb az emberiségben?”, vagy gyakorlati: „Miért kör alakú az aknatető?”, de a leggyakrabban a kódoláshoz volt köze. Például: „Hogyan programozna egy szintetikus politikust?” És nem volt elég az elméleti válasz. Tim elvárta, hogy fejből, sorról-sorra mondjunk el egy működő kódot, mellőzve tollat-papírt, pláne számítógépet. A jó szereplést egyetlen szóval jelezte, az e-mailekhez intézve, amelyeken Tim az interjú közben is dolgozott: „Pazar.” Ha azt mondta halkan: „Hát, ez gyenge”, nem jutott be az alany.

Ugyanakkor legendás türelmetlensége csak egy másik vetülete volt a karizmájának, annak a bizonysága, hogy a küldetésnél kritikus az idő, és minden másodperc drága. Még pisilni is gyorsan szokott, ahogy azt az egyik munkatársa jelentette, aki egyszer a Tim mellett lévő piszoárnál állt. (A szóban forgó munkatárs azóta tart az összes közös vizeléstől.) Ennél is gyorsabb volt a beszéde: kurtán, szabatosan ontotta az utasításokat, alkalmanként káromkodásokkal megtűzdelve. A rangidős menedzserekre, vagy azokra, akik borzasztóan szerettek volna menedzserek lenni, gyakran ráragadt egy cseppnyi abból a pattogós londoni kiejtésből, ami annyira különbözik Észak-Kalifornia lagymatagon kérdő hangsúlyú hanghordozásától. Mintha Tim erőtér lett volna, amely elhajlítja a környezetét. Ha mélyen a szemünkbe nézett, és azt mondta: „Mumbaiba kell repülnöd ma este”, ujjongtunk, mert esélyt kaptunk a bizonyításra. Ha azt mondta: „Átveszem a munkádat”, akkor porig voltunk sújtva.

Ez néha már átment kultuszba. Nem alaptalanul gúnyoltak bennünket a Szilícium-völgyben scottbotoknak. A küldetésen lehetett finomítani, de nem lehetett vitatni. A vezérnek lehettek gyengéi, de csalhatatlan volt. A jelmezes bulikon – Tim paradox módon imádta a jelmezes bulikat, ahol a többség a Csillagok háborúja vagy a Mátrix szereplőinek öltözött – Tim úgy jelent meg, mint a Napkirály, csatos cipellőkkel, térdig érő köpennyel, túlméretezett parókával és koronával bezárólag.

Háttere egy újabb fejezet volt a legendájában. Az ínséges gyermekkor, az iskolai terror, amely miatt tizenegy évesen lemorzsolódott, és átállt az önképzésre. A feltámadó érdeklődése a csetbotok iránt, épp akkor, amikor az emberek elkezdték használni az okostelefonokat a kereskedéshez. Otto, az ügyfélszolgálati robot megteremtése, aki robotszerű udvariasság és dühítő korlátoltság helyett gyakorlatias, okos, különc és menő volt, nem nélkülözve minden hasonlóságot Timmel, mint erre számos kommentátor rámutatott. Otto nem mindig írt helyesen, és keverte a nagybetűket. Válaszait megspékelte emotikonokkal és elmés célzásokkal a kocka kultúrára, például South Park-idézetekkel és sci-fi filmek poénjaival. Már egy találkozás meggyőzte az embert, hogy egy tizenéves varázslóval találkozott, aki csakis a hecc kedvéért megoldja a problémáját. Senki se csodálkozott, amikor a Google hatvanmillió dollárért vásárolta meg Ottót.

Aztán később, huszonhárom éves korában Tim otthagyta a Google-t, vitte magával Mike-ot is, és megalapította a Scott Robotikát. Első sikerük – amelyet az említett garázsban barkácsoltak – a Voyce volt, a segélyvonalas robot, amelyet következetesen magasabbra taksáltak az emberi központosoknál. Őt újabb sikerek követték. Timnek rögeszméje lett a gondolat, hogy az androidok interakcióinak életszerűnek kell lenniük. Az volt a mantrája, hogy: „Egy napon a billentyűzet és az egér olyan ósdik lesznek, mint ma a lyukkártya és a flopi”, meg: „A jövőt nem változtatod meg a szabályok megváltoztatása nélkül!” A shopbotok vakmerő ugrást jelentettek. Soha, senki se próbálkozott még olyan mesterséges intelligenciával, amely közvetlenül a képernyő vagy a telefon közbeiktatása nélkül lépett interakcióba az emberekkel. Viszont a shopbot jó, sőt ragyogó üzleti érzékre vallott. A luxuskonfekció manökenjei máris dollártízezrekért kaphatók. Az eladók ugyancsak drágák, főleg ahhoz képest, hogy sokszor csak ácsorognak, és nem csinálnak semmit; olyan árusítókat betanítani, akiknek jó ízlése van, és részletesen ismerik a bolt árukészletét, sok időbe telik. A hármat egyesíteni igazán pofonegyszerű. Ez a piaci szegmens hódító után kiáltozik, és a Scott Robotika, a mi kis csapatunk lesz az első, aki betör oda.

Most pedig egy művészt kellett kerítenünk, aki segít. Persze ha tudtuk volna, ez hova vezet – ha valamelyik futurológus szakértőnk képes lett volna megjósolni, hogyan alakulnak majd a dolgok –, akkor talán lelohadt volna bennünk a lelkesedés. De még ha tudtuk volna, akkor is: mondhattunk volna valamit? Felettébb valószínűtlen. Ez nem az a vállalat volt, ahol megvitatták, merre tovább.