4.
998 Words
4.Tim hallgat, amíg megyünk hazafelé. Sosem volt az a csevegős fajta, de ez most más. Egész kimerültnek látszik.
Eszedbe jut, hogy akkor volt ilyen, miután fontos tájékoztatót tartott a részvényeseknek. Miután hetekig élt az irodában, és vért izzadva dolgozott meg minden részletért, egyszerűen összeomlott; annyira lemerült, hogy beszélni is alig bírt.
Részedről visszasüllyedsz a sokkos állapotba. A sofőr viszolygása semmi az irtózathoz és az önutálathoz képest, amit érzel.
– Te is ezt akartad volna – mondja végül Tim. – Kérlek, Abs, hidd el nekem! Tudom, hogy most furcsán érzed magadat, de majd hozzászoksz. Mindig a legbátrabb ember voltál, akit ismertem.
Bátor voltál? Emlékek hunyorognak a tudatod peremén. Szörfözöl egy nagy hullámon Linda Marnál. Hegesztesz egy műtárgyat, amely tüzes szikrákat köpköd védőszemüveged kék lencséire. De aztán nincsen semmi. Csak köd.
Elfordulsz, kinézel az ablakon, egy pillanatra elfog a borzongás, amikor véletlenül meglátod a tükörképedet. San Francisco egyszerre ismerős és új, mint egy idegen ország, ahova sok év után hazatérsz. Olyan száműzetés, amelyre még csak nem is emlékszel. Az épületek nagyjából ugyanazok. A részletek változtak meg: az emberek kezében az okostelefonok nagyobbak lettek, nem kisebbek; elektromos kerékpárok száguldoznak mindenhol. A fehér Priusok jóformán kiszorították a sárga taxikat. A Mission negyedet még jobban felújították, kézműves kávézók zsúfolódnak minden sarkon.
Aztán a sofőr befordul, és hirtelen nem ismersz többé semmit. Az egyik pillanatban minden ismerős, a következőben eltakarja a köd.
– Miért nem emlékszem én erre? – kérdezed pánikba esve.
– Az emlékek létrehozása sok feldolgozási kapacitást igényel. Válogatnom kellett. A hézagok idővel maguktól feltöltődnek.
Szembejön egy szemeteskocsi, kereke alatt hangosan csikorog egy szétlapított pillepalack. Úgy döntesz, hogy ezt fogod tenni. Kivársz pár napot, aztán egy teherautó elé veted magadat. A halál bizonyosan kívánatosabb a létezés e visszataszító paródiájánál.
De miközben ezt elgondolod, máris kétségeid támadnak, hogy elég bátor lennél-e hozzá. És ha igen, akkor is lehet, hogy Tim technikusai egyszerűen felszednének, és megint összeszerelnének, mint Dingidungit?
Megint… Rájössz, hogy még mindig fogalmad sincs, mi történt veled.
– Hogy haltam meg? – hallod a hangodat.
Tim rád néz, az arca feszült.
– Erről majd beszélünk. Megígérem. De nem most. Egyelőre még túl sok lehet.
A Prius megáll egy távvezérelt kapunál. Mögötte felismered a házadat, egy csinos, fehér zsindellyel burkolt kúriát. Noha San Francisco közepén csillagászatiak az árak, lakhattál volna még drágább helyen is, ha akarsz. Tim vagyona még az informatikusok szintjén is óriási, de a rongyrázás sosem volt az ő műfaja. Vajon még mindig ugyanaz a kopott Volkswagen áll a garázsban?
– Isten hozott itthon! – mondja halkan.
A bejárat zárja akad, Timnek hosszasan kell bíbelődnie a nyitással. Valamilyen okból ismerős ez is, ahogy meggörnyedve, türelmesen babrál a zárral. Körülnézel, és meglátsz egy apró térfigyelő kamerát az ajtó fölött. Újabb feltöltés.
Belül a ház ismerős, ugyanakkor idegen, mintha olyan helyre látogatnál, ahol gyerekkorodban laktál.
– Körbevezetlek – mondja Tim megnyugtatóan. – Töltsük ki a hézagokat!
Első a konyha. Napfényes, kényelmes, ám a gáztűzhelyek profi szintűek. A magasban Mauviel serpenyők bongnak halkan, mint egy súlyos réz szélcsengő. Találomra kinyitsz egy faliszekrényt. Fűszereket látsz – nem őrleményeket, egész fűszereket – akkurátusan felsorakoztatott üvegtárolókban, amelyeknek címkéjére a te kezed írta fel a neveket.
– Szeretsz főzni – magyarázza Tim.
Szeretsz? Töröd a fejed, hogy eszedbe jusson valami, amit te főztél, és nem sikerül, de aztán – katt – visszajön. Az a sok Instagram-kép, száz és száz. Még követőid is voltak, lelkesen másoltak mindent, amit csináltál.
Egy tálkára mutatsz a pulton, amelyben gömbölyű tárgyak vannak, olyan harsány színűek, hogy fáj tőlük a szemed.
– Mik azok?
– Ezek? – Tim elvesz egyet, és feléd nyújtja. – Narancsok.
A szó értelmetlen.
– A narancs egy szín.
– Igen. Egy szín, amelyet egy gyümölcsről neveztek el. Mint a citrom. És a barack.
– De ez nem is narancsszín, ugye? – Kíváncsian forgatod, és alaposan megvizsgálod a gyümölcsöt. – Legalábbis nem olyan narancsszín, mint a répa. És a trópusi országokban zöld a narancs. – Hirtelen eszedbe jut valami. – Az én hajam is ilyen színű. Az emberek mégis azt mondják rá, hogy vörös. Vagy paprikavörös. Nem narancs.
– Igaz. De a paprika nem gyümölcs.
– Nem, az egy fűszer. Egykor az indulatos természethez társították. – Katt. Zavarodban elhallgatsz. – Ez most az eszembe jutott, vagy csak kitalálom?
– Egyik sem. – A mosoly elmossa Tim szeméből a kimerültséget. – Ennek a neve gépi mélytanulás. Te nem is voltál tudatában, amikor az agyad összehasonlította a példák millióit a felhőben, és előállt egy szabállyal a színekről és a gyümölcsökről. Az benne az őrület, hogy még én se tudom, hogyan csináltad. Bekapcsolhatom a monitort, és láthatom a matematikáját, de ebből még nem következik, hogy meg is értem. Ilyenkor mondom az alkalmazottaimnak: az M az MI-ben már nem „mesterségest” jelent, hanem „megzabolázhatatlant”.
Abból, ahogy mondja, kiolvashatod, milyen mérhetetlenül büszke. Te vagy az áttörés, te vagy a minden!
Egy részed szeretne lubickolni az elismerésében. De nem bírsz. Csak annyit hallasz: Te szörnyszülött.
– Hogy szerethetsz így? – kérdezed kétségbeesetten.
Vad, csaknem haragos valami villan fel az arcán, de rögtön meg is szelídül.
– Az igaz lelkek szerelmére vall, hogy nem inog, sőt, erősen megáll, hisz nemcsak vágy, mely változást akar, és kileng, mikor vonzerőt talál – idézi. – Száztizenhatodik szonett, emlékszel? Az esküvőnkön olvastuk fel, négysoronként váltva egymást. A befejező rímpárt együtt ismételtük.
A fejedet rázod. Nem, erre sem emlékszel.
– Majd visszajön. – Vajon az emlékre céloz, vagy az érzésre? – Na, szóval, ez nem csak üres fecsegés volt kettőnk között. Te mindig páratlan voltál, Abbie. Pótolhatatlan. Tökéletes feleség. Tökéletes anya. Életem nagy szerelme. Mindenki ezt mondja, nem? De én komolyan is gondoltam. Miután elveszítettelek, sokan mondták, hogy tovább kellene lépnem, keresnem kellene valakit, akivel eltölthetem az életem. Ám én tudtam, hogy ez sosem lesz így, tehát megcsináltam helyette ezt. Jól tettem? Nem tudom. De meg kellett próbálnom. És már az, hogy most hozzád beszélhetek, csak ez a néhány perc, hogy láthatlak itt, a házunkban, hallom, ahogy beszélsz – ez megérte a sokéves fáradozást. Szeretlek, Abs. Szeretni foglak mindig, örökké, ahogy megfogadtuk egymásnak az esküvőnk napján.
Elhallgat, vár.
Most azt kellene mondanod: én is szeretlek. Mert valóban szereted, hát persze, de még mennyire. Ám még mindig túlságosan fáj, túlságosan sokkol ez az egész. Ebben a pillanatban szerelmet vallani Timnek annyi lenne, mintha azt mondanám: Igen, így van jól. Helyesen cselekedtél, férjem. Örülök, hogy átalakítottál ezzé a torz, undorító plasztikcsomóvá. Érdemes volt, mert itt lehetek veled.
Én is szeretem és imádom tekegyelmedet, jobban, mint az életemet.
– Folytatjuk? – kérdezi egy perc múlva, miután hallgatásba burkolóztál.
- Writer
