5.
1139 Words
5.Mutatja az utat az emeletre. A korlátba kell kapaszkodnod, a lábad óvatosan dobban minden fokon.
– Ez mind a tied volt – mondja, mikor elhaladtok egy plafontól padlóig érő, hatalmas könyvespolc előtt. – Szeretted a könyveket, emlékszel? És az Danny szobája.
A szoba, amelyet mutat, az első, amely a galériáról nyílik, de nem nagyon hasonlít gyerekszobára. Nincsenek függönyök, sem szőnyeg, sem képregények vagy képek. Semmiféle játék. Az ágyat nem számítva egy kis tévéből és egy DVD-tartóból áll a berendezés. Mindenki másnak spártai lenne, de egy Dannyhez hasonló gyerek számára megnyugtató. Vagy legalábbis kisebb stressz.
– Hogy van? – kérdezed.
– Halad. Persze lassan, de… – Tim nem fejezi be a mondatot.
– Megismer majd?
Tim a fejét rázza.
– Kétlem. Sajnálom.
Beléd hasít a szomorúság. Pedig egy normális gyerek is elfelejtheti az anyját öt év alatt. Hát még egy olyan, mint Danny.
Dannynek gyermekkori dezintegratív betegsége, más néven Heller-szindrómája van. Ez olyan ritka, hogy a legtöbb gyermekgyógyász még nem is találkozott vele, tehát inkább azt mondják vállveregető modorban, hogy négyévesek sosem zuhannak bele pár iszonytató hétre az autizmus legmélyebb bugyrába. Nem esnek vissza oda, hogy csak visításokból, nyögésekből és tévéműsorok szövegroncsaiból összetákolt a beszédük onnan, hogy már egész mondatokat voltak képesek kimondani. Nem kezdenek szőnyegre vizelni, vécécsészéből inni. Nem tépik a hajukat ok nélkül, nem harapják véresre a karjukat.
Ha egy gyermek meghal, a világ elismeri, hogy ez tragédia. A szülők gyászolnak, de megvan az esélye, hogy egy napon enyhül a gyász. Ám a Heller-szindróma elrabolja a gyermekedet, és kicseréli egy idegenre, egy nyálfolyós, megtört zombira, aki beköltözik a csemete testébe. Bizonyos értelemben ez rosszabb a halálnál, mert szeretni fogod ezt a gyönyörű idegent, miközben siratod az elveszített, drága kicsi embert.
– Hol van most? – kérdezed.
– Egy kiváló speciális iskolában a város túlsó végén. Sian, aki ott volt segédtanár, amíg nem alkalmaztam bentlakó dadusnak, viszi-hozza minden nap, tanítás után leül vele, és csinálják a terápiás programot. Nincs közel, de az egész államban ez a legjobb hely a Dannyhez hasonló srácoknak.
Arra gondolsz, hogy milyen sokat kihagytál. Danny iskolába jár. Egy olyan iskolába, amelynek létezéséről nem is tudtál.
Tim benyit egy másik ajtón.
– Ez pedig a hálószobánk.
Belépsz. Tágas szoba, amelyen az egyik falon egy festmény, önarckép uralkodik. A megfestett nő hanyag kontyba csavartan viseli a feje búbján vörös hajának számtalan rasztás varkocsát. Bal fülét, amelyet a néző felé fordít, három jókora szegecs üti át. Csíkos ingének alján elmázolt színfoltok éktelenkednek, mintha munka közben egyszerűen a ruhájába törölte volna az ecseteit. Vidámnak látszik: derűlátó, napsugaras egyéniség. A nyakára tetovált, bonyolult kelta minta eltűnik a gallér alatt, majd előbújik az ingujj alól.
Letekintesz testszínű gumikarodra.
– Nem tetoválhatunk – magyarázza Tim. – Tönkretenné a bőr anyagát. – A képre mutat. – Azt leszámítva egész pontos, ugye?
Ezt úgy érti, hogy te vagy a festmény pontos másolata, és nem fordítva. Szkennelniük kellett a képet a megépítésedhez.
Valóban te vagy az a nő a képen? Valahogy túlságosan higgadtnak, túlságosan flegmának látszik. Túlságosan magabiztos is. A szignót nézed, a lendületes krikszkrakszot a bal alsó sarokban. Abbie Cullen.
– Általában nem dolgoztál olajjal – teszi hozzá Tim. – Ez a nászajándékod volt nekem. Hónapokig készült.
– Hűha… Te mit adtál nekem?
– A tengerparti házat – feleli tárgyilagosan. – Én építettem neked, meglepetésül. Van odakint egy nagy garázs, az volt a fő műtermed, kellett a terveidhez a tér. – Beszéd közben benyit egy másik ajtón, épp átellenben a hálóval. – De ha a városban tartózkodtunk, itt dolgoztál. Itt festetted azt az önarcképet.
Ennek a kis szobának a padlódeszkája festéktől szeplős. Egy kecskelábú asztalon beszáradt ecsetek állnak csuprokban. A tubusokba belekeményedett az akril. Egy ezüsttoll is van, saját tartón. Odamész, felveszed. Az oldalára azt írták: ABBIE. MINDIG ÉS ÖRÖKKÉ. TIM.
– Gondolom, a tinta mostanra kiszáradt belőle – mondja. – Majd hozok. Jobb is, ha elkezdem összeírni.
Zsibbadtan húzogatod a kórházi inget, mert még mindig az van rajtad.
– Szeretnék átöltözni.
– Persze. A ruháid a szekrényben vannak.
Megmutatja a gardróbot, amely a hálószobából nyílik. A ruhák kedvesek: bohémak, sikkesek, lezserek, gyönyörű anyagokból, ragyogó, merész színekben. Megnézed a címkéket. Stella McCartney, Marc Jacobs, Céline. Ezek szerint jó ízlésed volt. És jó költségvetésed, hála Timnek.
Valami könnyűt választasz, egy bő, indiai stílusú ruhát.
– Én akkor nem is zavarlak – mondja tapintatosan Tim, és kilép a gardróbból.
Pillantásod kerüli a tükröt, miközben ledobod a kórházi inget, de utána csak bele kell nézned, és akaratlanul arra gondolsz, hogy évek óta nem volt ilyen feszes a tested, azóta nem, hogy megszülted Dannyt.
Csakhogy ez nem test. Ezeket a tagokat technikusok szerelték össze, a bőrödet festőkamrában dukkózták rád. Derékon alul egyszerű simaságban folytatódsz, olyan üresen és semlegesen, mint egy játék baba. Borzongva bújsz bele a ruhába.
Váratlan robaj hangzik lentről, felpattan a bejárati ajtó. Lábdobogás követi a lépcsőn.
– Danny, ne szaladj! – mondja egy női hang.
– Nem szaladj! – motyogja egy hangocska. – Szaladás! – A futó lábak nem lassítanak.
Danny. Amikor megperdülsz, egy villanásra láthatod sötét haját, mélyen ülő szemét, angyalarcát, ahogy dübörög a lépcsőfordulón, és eláraszt az anyai szeretet. Hogy megnőtt! Hát persze, hiszen majdnem kilenc. A fél életét kihagytad.
Utánamész a szobájába. Már kihalászott egy sor játék mozdonyt az ágya alól.
– Állít sorba. Állít sorrrrba! – motyogja lázasan, ahogy szétválogatja, majd nagyságrendbe állítja őket, pontosan a szegélyléc mellett.
– Danny? – szólítod. Nem reagál.
– Danny, nézés! – utasít mögüled határozottan a női hang. Danny ekkor felnéz, tekintete üresen siklik át rajtad. Semmi sincs benne, semmi sem jelzi, hogy azonosítana benned egy személyt, pláne az anyját.
– Jó nézés. Nagyszerű teljesítmény! – A nő megkerül, és leguggol Danny mellé. Húsz-egynéhány éves, szőke és barátságos, lófarokba köti a haját. – Nagy pacsit, Danny!
– Sian, ő… – kezdi Tim.
– Tudom, hogy mi – vág közbe Sian, és még Dannynél is üresebb tekintettel néz rád. – Nagy pacsit, Danny!
Danny fel se néz a mozdonyairól, csak a levegőbe löki a kezét. Sian elmozdítja a tenyerét, hogy összeérjen Dannyével.
– Jó nézés, jó pacsizás! – mondja biztatóan. – De most vissza fogunk menni, és szépen jövünk fel a lépcsőn. Utána kapsz plusz időt Thomasszal! – Nyújtja a kezét. Amikor Danny nem reagál, Sian rászól: – Állj fel, és fogd meg a kezemet, Danny!
Ő kelletlenül feláll, és megfogja Sian kezét.
– Jól van! Jó felállás! – dicséri Sian, majd elvezeti.
– Nagyon jó terapeuta – mondja Tim, amikor ők már nem hallhatják. – Amikor felvettem hozzánk, Dannyt kizárólag az evéssel és a mozdonyokkal lehetett megszólaltatni. Ma már egy tucatnyi interakciónk van naponta.
– Óriási – mondod, habár belülről még mindig sajogsz. – Olyan büszke vagyok mindkettőtökre.
Ezt mondod, noha jól emlékszel, hogy fellelkesültetek, amikor felfedeztétek az ABA módszerét, amellyel nemcsak tanítani lehet az autista gyerekeket, de egyes tanulmányok szerint még meg is gyógyulnak tőle, vagy legalábbis nem lesznek megkülönböztethetők más gyerekektől. Ha akkor tudtad volna, hogy Dannynek még öt év múlva is nehezére esik a szemkontaktus, lett volna energiád folytatni?
Félretolod a gondolatot. Hát persze, hogy lett volna. Minden keservesen kicsikart nyereség is jobb a semminél.
Sarkában Siannal Danny ismét feldübörög a lépcsőn, ezúttal lassabban. Amikor a szobájához ér, Sian elővarázsol egy kék mozdonyt.
– Jó járás, Danny. Itt van Thomas.
– Itt van Thomas – visszhangozza Danny. Lezöttyen a padlóra, besorolja a mozdonyt a többiek közé, aztán minden átmenet nélkül rád villantja nyugtalan szemét.
– Mo – mondja. – Mo-mo. – Nevet.
– Csak nem úgy nevezett, hogy mami? – kérded ámulva.
Tim már sír az örömtől. Te is sírnál, ha képes lennél rá.
- Writer
