Szíria szülötte

PrológusSzeretem Szíriát. Talán nem is tudnék máshol élni. Aki egyszer belekóstol az ételeinkbe, megnézi a városainkat, magába szippantja a kultúránkat, vissza akar majd térni. Nem kérdés, hogy Szíria kulturális és építészeti szempontból is a Közel-Kelet talán leggazdagabb országa. A szír emberek kedvesek, szívesen látják az ide özönlő turistákat, hiszen, ha azt vesszük, munkát adnak nekünk. A turizmus az egyik legjövedelmezőbb gazdasági terület, persze az ipar, az olajkitermelés és a mezőgazdaság mellett. A családunk évek óta a vendéglátásból él. Van egy kávézónk és egy különálló éttermünk a város szívében. Rengeteg emberrel találkozom, sok kultúrát és nemzetiséget van alkalmam megismerni. Szeretek dolgozni, segíteni apának az üzletben. A bátyáimat a harc érdekli, feltett szándékuk, hogy jobbá és biztonságosabbá tegyék Szíriát. Azt mondják, a béke elillan, és egyre inkább úgy fest, hogy változás áll be az országban. Bízom benne, hogy az idősebb bátyám, Aziz csak rémeket lát, és az a bizonyos változás soha nem jön el. Az öcsém, Ibrahim és a húgom, Gamila még fiatalok. Öten vagyunk testvérek. Anya mindig erőn felül nevelt minket, apa a napi betevőért dolgozott minden egyes nap, ahogy a nagyszüleink is. Csodálom és tisztelem a szüleimet. Egy napon én is hasonló családot szeretnék. De nem érdekből, hanem szerelemből fogok házasodni. Én hiszek ebben. Sajnos cseppet sem meglepő, ha fiatal lányokat idősebb férfiakhoz adnak feleségül. Az unokatestvérem, Dzsahil, 16 évesen ment nőül egy nála majdnem 20 évvel idősebb férfihoz. Az apja odaígérte, és neki nem volt beleszólása a frigybe. Én 22 éves leszek. Közöltem apámmal, hogy nem vagyok hajlandó elrendezett házasságra, amivel tulajdonképpen egyet értett, hiszen annyira maga mellett akar tartani, hogy képes rejtegetni a közeli ismerősök elől is. Apa mondhatni a cinkosom, aminek nagyon örülök. Nem szívesen szállnék szembe az akaratával. És terveim vannak. Szeretnék valami nagy dolog részese lenni. A helyi főiskolán én vagyok a legjobb tanuló, tudom, egy napon hasznát fogom venni annak a tudásnak, amit ott elsajátítok. És apám egyelőre engedi nekem, hogy kergessem az álmaimat. Hinni akarom, hogy egy napon segíteni tudok az országomnak, a nemzetemnek, az emberiségnek. Hiszen megannyi érték van a világban, és megannyi ember, aki segítségre szorul. Nálunk is. Szíriában. Az egészségügy mindenhol probléma. Egyre kevesebb az elhivatott ember ebben a szakmában. Habár a családom félt ettől a munkától. Szerintük túlságosan érzékeny és együttérző vagyok, de én pontosan tudom, hogy ez a nekem való. A helyi kórházban vállalok munkát, apa már el is intézett mindent. A nagybátyám is ott dolgozik, ő vesz majd a szárnyai alá, ha elvégeztem a főiskolát. Damaszkuszban, a fővárosban különböző civilizációk stílusjegyei keverednek. Ez a keveredés talán köszönhető annak, hogy ez a világ egyik legősibb lakott települése. A metropolisz jelképe az Omajjád-mecset, ami a mindennapi élet szerves részét képezi a helyiek számára. Eredetileg az arámi isten, Hadad tiszteletére emelt templom alapjaira épült. A muszlim ember legfontosabb célja az életben az Allahnak való alávetettség, az ő akaratának való megfelelés. Mert ő lát bennünket, tud minden lépésünkről. Átlátja szándékainkat, megérti gondolatainkat, ismeri a legtitkosabb vágyainkat. Azzal tudjuk leginkább kifejezni hitünket, ha egyedül Allah akaratát követjük, ha kizárólag őt fogadjuk el cselekedeteink irányítójának. Összefoglalva, az istenimádat mindaz, amit Allah kedvéért, szeretetből teszünk, úgy, ahogy azt Mohamed mutatta. A városban kanyargó szűk sikátorok vagy a Hamijjida bazár még őrzik az ősi hangulatot. A levegőben szálló kellemes illatok, a fahéjtól a sáfrányig vagy korianderig, mind belénk ivódnak, ahogy elsétálunk a mindent kiállító bazár, arabul szúk mellett. A hol nyitott, hol fedett soron a vakítóan fényes ékszerszúkhoz érünk, ahol rézből, ezüstből, aranyból készült ékszerek, dísztárgyak sorakoznak. Habár nálunk nem veszik szigorúan az öltözködési szabályokat, kendő nélkül sokan nem lépnek ki az utcára. Egy Alshami nevű nő azt mondta: „A hidzsábbal nemcsak pár plusz színes ruhadarabot veszek magamra, hanem a becsületemet és méltóságomat is. Nő vagyok, tehát értékes vagyok, én így vigyázok magamra.” Habár furcsának tűnhet, én is szeretem a kendőmet. Főleg a mostanit, amit apámtól kaptam. – Drága Naja! Nézd mit vettem neked Damaszkuszban! – apa, széles mosollyal az arcán, felém nyújt egy papírtáskát. Ha egyedül megy el a nagyvárosba, soha nem tér vissza ajándékok nélkül. Ha csak egy apróságot is, de mindig vesz nekünk valamit. Belenyúlok a táskába, és kiveszem a benne lapuló finom, narancsszínű anyagot. – Apa, ez gyönyörű! Újra és újra végigsimítok a színes kövekkel díszített selymes anyagon. Egy meseszép hidzsábot kaptam. Az idősebb nők általában egyszínűt hordanak, ők nem hivalkodnak, de a fiatal korosztály szívesen visel színesebb és díszesebb darabokat. – Segítek! – apa leveszi a kendőmet, majd gyengéden végigsimít hosszú, csokoládébarna hajamon. – Gyönyörű Najám! – felteszi rám a kendőt, közben végig az arcomat fürkészi. – Vétek ilyen szépséget rejtegetni. Ugyanakkor félelem megmutatni. A férfiak már felfigyelnek rád. – Egy napon ez lesz a sorsom. – Nem tudom, meddig tudlak még rejtegetni a világ elől. – Ilyen meseszép és feltűnő kendővel bizony nem sokáig – csendben felnevetek, mire apám szélesen elmosolyodik. – Köszönöm szépen az ajándékot! – Tudtam, hogy tetszeni fog. Megy a szemedhez. Már nem is olyan kicsi és ragyogó borostyánom – apám lehajol, és óvón homlokon csókol. Minden szeretete benne van ebben a pusziban, ahogy az én tiszteletem is. Mi nem a nagyvárosban élünk, de sokszor ellátogatunk oda a családommal. A mi otthonunk Aleppo, ami Damaszkusz után az ország második legnépesebb települése. A helyiek és a főváros lakói között évek óta dúl a vita, hogy melyik várost alapították régebben. Számunkra nem kérdés, hogy Aleppót. Az utcán sétálva valósággal megérint a történelem. Természetesen itt is van mecset, amit a damaszkuszi Omajjád-mecset mintájára készítettek, és ugyanazok a szabályok érvényesek belépéskor, mint bármelyiknél. Mint minden jelentősebb városban vagy városrészben, természetesen itt is van szúk. A bazárban árulók tevékenységét, a tisztességes kereskedelmet és a portékák megfelelő minőségét a muhtaszib, azaz a piacfelügyelő felügyeli. Emlékszem, egyszer majdnem lopáson kaptak minket a bátyámmal. Nem azért akartunk lopni, mert szegények voltunk, pusztán gyerekcsíny volt, semmi több. Mégis, miután elvettük és megettük az elcsent édességet, rosszul éreztük magunkat. A szüleink becsületes és dolgos embernek neveltek minket, de a gyermeki mivoltunk abban a pillanatban erősebb volt. Napokig imádkoztunk, kértük Allahot, hogy bocsásson meg nekünk. Sokak szerint az iszlám vallás véres és kegyetlen. De ez nem így van. A Korán, ami Allah szava, mást üzen nekünk. „Aki szántszándékkal hívő embert öl, annak a Gyehenna a fizetsége, örökkön ott fog maradni, Allah megharagszik rá, elűzi a kegyelméből és hatalmas gyötrelmet készít elő neki” (Korán, 4:93). A Korán Allah egyik csodája, amelyet Mohamednek küldött le Gábriel. Egyszer vágyat kelt bennünk, máskor megfélemlít, olykor történetet mond, időnként törvényeket és példákat hoz. Minden iszlám vallású ember ismeri, a Korán irányt mutat nekünk. – Naja, készen vagy? – apa kiabál be a szobámba. – Egy pillanat! – a hangom izgatott. Már jó pár napja lázban égek, ugyanis ma ünnepeljük a születésnapomat. Semmi felhajtás, csak szűk családi körben az éttermünkben. Mondjuk a szűk család nem egészen helytálló kifejezés, ha azt nézem, hogy csak a mi családunk létszáma hét fő, a nagyszüleink és az ő gyerekeik, és azok gyerekei több tíz főt jelent. Teljesen normális, hogy a szírek nagy családokban élnek, ahogy az sem furcsa, hogy olykor több generáció is együtt lakik. Igaz, nálunk nincsenek nagyszülők, na de nem kell miattuk messzire menni, hiszen öt háznyira laknak tőlünk. Kisgyerekként sokszor jól jött, hiszen pár perc alatt átszaladtunk hozzájuk, ahol a nagyi finom namurával{1} várt minket, sok-sok habbal és pisztáciával a tetején. – Megint rád várunk? – Gamila, a húgom lép be a szobába. Most is fenségesen fest krémszínű abajában, hófehér kendővel a fején, ezzel eltakarva bogárfekete haját. Már kislányként is gyönyörű volt, ezért kapta a Gamila nevet, ami egyszerűen szépet jelent. – Csak még egy kis festék. Egy utolsó ecsetvonás, és elkészül a születésnapi sminkem. Nem használunk sok festéket, de ilyen alkalmakkor például, vagy a családunk körében megengedett. Sok iskolatársam mindennapos sminkkel – elhagyva a muszlim nők hagyományos öltözetét – jár iskolába. Nem kötelező kendőt vagy abaját viselni, már nálunk is hódít a farmer-póló kombináció. Habár apánk megértő velünk, ebből az egyből nem engedett. Allah szavait idézte: „Ó, Ádám gyermekei, ruházatot adományoztunk nektek, hogy eltakarjátok és díszítsétek magatokat.” Ezért ragaszkodott hozzá, hogy csak így mehetünk ki az utcára. Nos, ez igazán nem nagy áldozat, ha cserébe nem kell férjhez mennünk idegen és idősebb férfiakhoz. És nem mellesleg szép kendőket és abajákat vehetünk, amik sokkal szebbek és mutatósabbak egy kopott farmernadrágnál vagy egy feliratos pólónál. – Ez az én napom – válaszolom nevetve. – Mit gondolsz, egy év múlva te mennyire leszel izgatott, amikor betöltöd a húszat? – Igazából semmi sem változik, csak egy évvel öregebb leszek – sóhajt Gamila. – És évről évre szebb. Elismerően nézek végig a húgomon, aki már kész nő. – Na, te sem panaszkodhatsz! – mosolyogva rám kacsint. – Bízom benne, hogy ez a szépség, amit örököltünk, nem lesz egy napon a vesztünk. – Ne beszélj butaságokat! Apa mindig meg fog védeni minket. – Mi van, ha egy napon… – Nincs ha! – szigorúan nézek rá. Bár a nők egyenjogúsága manapság gyerekcipőben jár, még Szíriában is, azért bízom benne, hogy a jövőnkbe lesz beleszólásunk. Aleppo utcái állandóan zajosak. Autók hangos dudálása, rohanó emberek kiabálása, kofák és árusok jajveszékelése hallatszik a hatalmas háztömbök között. Éjszaka, amikor lemegy a nap, Aleppo úgy ragyog, akár a csillagok a sötét égbolton. Az emberek a várossal együtt lüktetnek. Az éttermünk pár perces autóútra van a házunktól. A kávézó is nyitva van még, ahol frissen őrölt kávéval és teával várjuk a vendégeket, mellé apró süteményeket majszolhatnak. Én leginkább mégis az étteremben szeretek lenni, ahol érezni lehet az ételek illatát, az emberek jókedvét, és el lehet csípni néhány történetet, ami az asztalok között kering. Szeretem nézni és hallgatni az embereket, egy picit bepillantani az életükbe. Ahogy belépek az étterembe, éljenzés és tapsvihar fogad. Anya mosolyogva és könnyes szemmel néz végig rajtam. A fivéreim csak elismerően. A családom többi tagja azonnal rám veti magát, és gratulálnak. Olyan szép lettél! Kész nő vagy. Mikor szándékozol férjhez menni? Mikor hagyod abba az iskolát, hogy végre családanya lehess? Záporoznak egymás után a kérdések. Szerencsére apa megjelenik mellettem, int a vendégseregnek, hogy foglaljanak helyet, mert hamarosan megkezdődik a vacsora. Hálás vagyok neki, amiért kisegít ebből a kínos helyzetből. Vacsora előtt mindenki elmegy kezet mosni, hiszen soha nem ülünk le úgy étkezni, hogy koszosak vagyunk. Helyet foglalunk az asztal mögött, ami hatalmas U alakot formál a falak mentén, amiken különböző képek lógnak szír emberekről. Szegényekről, akik fáradságos munkával művelik földjeinket. Egy hatalmas búzamezőről, amit narancsra fest a lenyugvó nap sugara. Építőmunkásokról, akik saját kézzel építik fel házainkat. Gazdagokról, akik méregdrága luxusautóikkal megállnak grandiózus házaik előtt. Szíria nevezetességeiről, köztük az északnyugati részen található keresztesvárról, a Szaladin-citadelláról. Hatalmas, fenséges, és persze az egyik legszebb látnivaló Aleppóban. De minden nevezetesség elvész a szír emberek mellett, akik a város lelkét adják. Természetesen Bassár el-Aszadról is függ kint egy kép, ahogy minden nyilvános helyen a városban, sőt az egész országban. Ő Szíria elnöke, a diktátor, akinek lényegében megdönthetetlen a hatalma. Ezt az évtizedek óta tartó, mondhatni puha diktatúrát a szírek nem akarták megdönteni, hiszen jól ment az országnak. Nőtt a gazdasági teljesítmény, jöttek a turisták, és a rezsim még egy saját IT-ipart is kiépített. Virágzik az ország… A vacsora, mint mindig, most is bőséges. A húsoktól és a salátáktól kezdve a rizsig minden van az asztalon, ami szem-szájnak ingere. Vacsora után szintén kezet mosunk, hogy tiszták legyünk. Mi így adunk hálát az istenünknek. Van is miért. Jólét és szeretet vesz körül minket. Természetesen a torta sem marad el, amit anya saját kezűleg süt mindig mindegyikünknek. A fivéreim felállnak, kimennek pár percre, majd egy hatalmas dobozzal a kezükben térnek vissza. Meglepetten nézem őket, majd a szüleimre sandítok. Izgatottan a fivéreim elé állok. – Tudjuk, milyen régen vágytál már erre. Mire is vágytam? Nem jut eszembe semmi, ahogy a hatalmas dobozra pillantok. – Nyisd ki! – biztat Aziz. Leguggolok, úgy szakítom le a vékony selyempapírt a dobozról, akár egy kisgyerek. Miután letéptem egy nagyobb darabot, fekete, bőrszerű anyagot látok. Végigsimítok a tetején. Érdes. – Segítsünk? – kérdezi Kadar. Le sem tagadhatná, mennyire jól mulat most rajtam. Mire válaszolhatnék, ő is leguggol mellém, megszabadítja a maradék papírtól, és felém fordítja az ajándékomat. Felpattintom a két kis fémes csatot, majd kinyitom a doboz fedelét, amiben egy meseszép fekete gitár van. Nem tudom titkolni az örömömet, könnyek csorognak végig az arcomon. Évek óta szerettem volna egy gitárt, de nem gondoltam volna, hogy egy napon meg is kapom. Habár fontos számunkra a zene, nem pont ez az a hangszer, amit szívesen használunk. Megérintem a finom lakkozást, a hüvelykujjamat beleakasztom az egyik húrba, és megpendítem. A hangja mennyei. Az jár a fejemben, hogy minél hamarabb meg kell tanulnom játszani rajta. Felállok, majd elérzékenyülve a családom felé fordulok. – Nagyon szépen köszönöm ezt a csodálatos ajándékot. Nem is tudom, mit mondhatnék. – Elég lesz, ha megtanulsz rajta játszani – válaszolja anya meghatódva. A családom minden tagja engem néz, ahogy itt állok előttük, akár egy szégyenlős kislány. Mérhetetlen boldogság és elégedettség kerít a hatalmába, amiért ilyen emberek között élhetek. Végignézek a szüleimen, akik igyekeztek mindig mindent megadni nekem, mindeközben tisztességes és becsületes embert neveltek belőlem. A testvéreimen, akiknél nem is kívánhatnék jobbat magamnak. A nagyszüleimen, akik tanácsaikkal megpróbálnak vezetni az élet ösvényein. Az unokatestvéreimen, nagybátyáimon és nagynénéimen, akik oltalmazó emberekként állnak mögöttem. Ezt a pillanatot örökre a szívembe véstem, és mélyen az emlékeim közé zártam. Ahogy a 22. születésnapom napját is, az utolsóét az életemben, ahol a szeretteim szemébe nézhettem…