Letörlöm a könnyeket az arcomról, még egyszer megigazítom a fejemen lévő kendőt, majd mély levegőt véve kilépek szobánk csendjéből. A folyosón lépkedve imákat hallok, kétségbeesett sírást és jajveszékelést. Az ember azt hinné, hogy ezt néhány hónap után meg lehet szokni, de ez nem igaz.
A bánatot és a reménytelenséget soha nem lehet megszokni.
Bemegyek a konyhába, ahol már javában folyik a reggeli készítése. Mindannyian ugyanazt az ételt esszük. Van egy ötfős kis csapat, ők készítik el a reggelit, az ebédet és a vacsorát.
– Jó reggelt, Latifa!
– Jó reggelt, Naja!
– Hogy áll a reggeli?
– Hamarosan…
– A kenyér kész! – kiált fel Nur, és kivesz egy újabb adag frissen sült kenyeret. Abból a búzából, amit kapunk, hetente kétszer friss kenyeret sütünk, minden hétfőn és csütörtökön. Szerete
