Evelyn ocsúdott elsőnek. A délutáni fény nyalábjai betörtek a spaletta résein, kellett egy kis idő, mire számot vetett azzal, hogy nem a saját szobájában van. A padlón ruhák, bugyogók, alsóingek. Mosdótál szennyes vízzel, rongyok, melyekkel lecsutakolták egymást. Meg pöndörödő narancshéj. Olasz szótár. Kenyércsücsök, immáron kőkemény. Evelyn szinte keretbe foglalva látta mindezt. A mosdótálra eső fény a legnagyszerűbb történetet mesélte.
Szeme a sápadt, nyúlánk csupaszságot pásztázta az oldalán, átadta magát ennek a pillanatnak. Az élet értelmetlen a másik, az általa képviselt élet nélkül. Soha nem vallhatja meg neki háláját, mert lekezelőnek, lekicsinylőnek érezhetné. Livia megrezzent. Evelyn megcsókolta mosolygó ajkát. Szeretlek, szeretlek, szeretlek, újra meg újra meg újra, monoton dal
