XVII. FEJEZET
Az állóóra már elütötte az éjfélt, de még senki sem mutatkozott. A várakozás megviselte az idegeimet. Az udvarról behallatszott a kutyák ugatása, és a szél panaszosan elnyújtott hangja. Viharos idő lehetett kint. Az egyre növekvő szél a bezárt ablakokon keresztül is éreztette hatását. A kis lámpa fénye reménytelenül küzdött a sötétséggel: a szobára boruló mély homályt nem tudta eloszlatni. A falon függő képek is feketének hatottak, éppúgy, mint a merev páncélok.
Ismét bágyadtság fogott el. A szél jajgatása, az elviselhetetlen óraketyegés és a kutyák vonítása álmosító hangegyveleggé olvadt össze. Fáradtságomat csak az a tudat győzte le, hogy ma végre szemtől szembe fogok állni a gyilkossal. Féltem ettől a találkozástól, de egyúttal kívántam is…
Észrevettem, hogy Hughes úgy
