A vetetlen ágy: dunyhák, párnák egymásra dobálva, paplan lecsüngő sarka. De hogy ehhez a halomhoz egy ember is tartozik?… – nem, azt nem lehetett tudni. Egy pillanatra, mintha valaki mélyen lélegzene az ágyban. Szokolay szinte látta is, ahogy összehúzódva fekszik, fél oldalra dőlve. Közelebb ment az ágyhoz, két ujját belenyomta a dunyhába.
– Magda…
Úgy hangzott ez, mint félénk kaparászás egy ajtón. Az ágy mellett állt, és úgy érezte, mintha lassan ő is belesüppedne a dunyhába, elveszne ebben a halomban. Mi lehet itt? mi ez a mozdulatlanság? Hol van Magda? Talán itt fekszik az ágyban meggyilkolva?
Keze végigtapogatott a párnán, szinte már érezte az emberi arcot, hajat. Előrecsúszott, belehasalt az ágyba. Úgy maradt: sebesült, fáradt katona. Semmi, de semmi kedve fölkelni. Később a hátára
