– Ismerem, kérem, igen. És azt a fiatalembert is, aki odajár, a Gábort.
– Gábort, azt mondja, Gábort? – Szokolay egy fűszerüzlet tábláját nézte, a lassan növekvő árnyakat, és az utca mintha áthömpölyögne rajta minden zajával. Ebben az örvényben egy vékony szál az otthon. Kinyújtotta a kezét, és megfogta Kompóthy karját. – Tudja, hozzánk annyian járnak, fiatalemberek, lányok. De erre emlékszem, a Gáborra. Beszélgettünk néha. Mert a többiekkel nem lehet, azok meg se látnak, csak jönnek: Magda itthon van? – Vagy semmit se kérdeznek, csak nyomulnak befelé. Hogy miért kell ez Magdának, miért nem tud néha egyedül lenni velem? Régebben egypárszor el akartam vinni színházba, a jegyet is megvettem előre, igen, előre, hogy örüljön. – Apus, most nem érek rá – és megsimogatta az arcomat. Oly gyorsan
