Králik Guszti nézte a korcsolyázókat, oly büszkén, mintha mindez egy kicsit az ő érdeme lenne. Igen, szinte úgy állt itt, mint egy nagy úr a kastély parkjában. – Kuttogó, a padon, most csatolja fel a korcsolyáját, nekiindul, egy-két lépés, el is vágódik. Piros orrú fiú vágtat el széttárt karral, szinte úszva a levegőben.
– Guszti! Králik Guszti!
Szánkósor vonult el a csúszda mögött, mindegyik szán telerakva „löveggel”. A mozgó fekete alakok élesen kiváltak a hóból. Az egyik az utolsó szánkónál megállt és integetett.
– A kiskör felé.
Guszti nekiiramodott, elérte a szánokat: Nagy Misát, a Habetlert meg a két Patakit.
A hátsó sétány hókupacai mögött egy-egy fiú, oly mozdulatlanul, akár az őrszemek. Mögöttük nagy halom hógolyó. Mikor a szánok megérkeztek, az egyik őr hátrafordult.
– A ki
