Halálos arany

ELSŐ FEJEZETDoktor Kent Abner nyugodtan és elégedetten kezdte a halála napját. A szabadnapjain megszokott szokásait követve megcsókolta munkába induló férjét, akivel harminchét éve kötött házasságot, majd köntösében kényelmesen helyet foglalt és egy bögre kávé mellett játszott a zsebszámítógépén egy keresztrejtvényprogrammal, miközben Mozart Varázsfuvolája szólt a szórakoztató központ hangszóróiból. Azt tervezte, hogy később elmegy futni a Hudson River Parkba, ha már 2061 áprilisa ennyire kellemesen és virágzóan köszöntött be. Mindezek után pedig beugrik súlyzózni az edzőterembe, lezuhanyozik és eszik néhány falatot valamelyik kávézóban. Hazafelé pedig vesz friss virágot, útba ejti az áruházat és vásárol abból az olajbogyóból, amit Martin annyira szeret, és talán egy ízletes sajtválogatást is mellécsap. Ezt követően elsétál a pékségbe bagettért, és körülnéz, hátha talál még ezen kívül is valamit. Amikor Martin hazaér, kinyitnak egy üveg bort és leülnek beszélgetni a sajt és a kenyér mellé. Közben Martin eldöntheti, hogy odahaza vacsorázzanak, vagy inkább menjenek étterembe, és remélhetőleg romantikus befejezése lesz a napnak – hacsak Martint nem meríti ki túlságosan a munka. Gyakran viccelődtek, hogy Kent gyermekorvosként imádnivaló babákkal és elbűvölő kis lurkókkal foglalkozik, akiket Martin, mint a K-12-es magániskola igazgatója kicserél hormontúltengéses, méla kamaszokra. Mindenesetre nekik ez tökéletesen megfelel, gondolta Kent, miközben kitöltötte a függőleges 21-et. Mérgező. Eltöltött egy kellemes órát a keresztrejtvénnyel, majd miközben a zene betöltötte a West Village-i házat, rendbe tette a konyhát. Átöltözött futószerelésbe, ami fölé könnyű kapucnis pulóvert is húzott. A sporttáskáját azzal az elhatározással pakolta össze, hogy majd futás előtt bedobja az öltözőszekrényébe. Ahogy behúzta a cipzárat, megszólalt a csengő. Dudorászva vitte ki a táskát a nappaliból és tette le a korallszínű kanapéra, amit közösen választottak ki fél éve, amikor átrendezték a házukat. Megszokásból a monitorra pillantott. Az ismerős futárlány állt az ajtóban, hóna alatt apró csomaggal. Kioldotta a zárakat és ajtót nyitott. – Jó reggelt! – ’reggelt, doktor Abner. Csomagot hoztam. – Látom. Éppen csak itthon talált – vette át Kent a küldeményt és a lányra mosolygott, miközben a második felvonásból az Éj királynőjének bosszúszomjas áriája kiáradt a Bedford Streetre. – Csodálatos napunk van! – Az már igaz. További csodálatos napot – tette hozzá a lány, mielőtt lesétált a lépcsőn. – Magának is. Kent becsukta az ajtót és átvitte a csomagot a konyhába, miközben folyamatosan nézegette. Mivel neki címezték, kihúzta az egyik fiókot és megkereste a levélbontó kést. A feladó – a belvárosi címmel büszkélkedő Ami Fénylik üzlet – neve nem csengett ismerősen. Ajándék? – töprengett, miközben kinyitotta a dobozt. A csomagolásra használt kartonon belül egy másik dobozt talált. Apró és egyszerű, gondolta, sima, sötét fából készült szelence kicsinyke zárral, ami mellett egy vékony láncon ott lógott a kulcs is. Zavartan letette és kinyitotta. A szelence belsejében kicsiny – tagadhatatlanul olcsó –, kampóval lezárt aranytojás ült vastag, fekete párnán. – Ami Fénylik – mormolta Kent maga elé, miközben félrehajtotta a kampót. A fedél kissé szorult, ezért határozottan megrántotta. Nem látta a párát, a szagát sem érezte. A hatása viszont azonnal megmutatkozott. Kent torka összeszorult, a tüdeje elzáródott. A szeme égett és kidolgozott izmai remegni kezdtek. Ahogy vakon az ablak felé tántorgott, a tojás kihullott az ujjai közül. Levegő, levegőre volt szüksége. Megbotlott és elesett, de még így is kúszni próbált. A szervezete tiltakozott és kiadta magából a könnyű reggelit, amit még a férje társaságában fogyasztott el. A kínzó fájdalom ellenére igyekezett előrébb vonszolni magát a padlón. Akkor omlott össze, amikor Mozart királynője kiénekelte a magas F-et. • • • A fényes tavaszi délutánon Eve Dallas hadnagy megállt doktor Kent Abner holtteste fölött. A kései napsugarak betűztek az ablakon, amit a férfi már nem tudott kinyitni, és megtörtek a testnedvek tócsáján, valamint a műanyag szilánkokon. Az áldozat a hátán hevert – habár a homlokán éktelenkedő zúzódás arra engedett következtetni, hogy arccal előre zuhant a padlóra. Így bámult felfelé vörös, duzzadt, a haláltól fátyolos szemével. Eve világosan látta a foltokat a lábán, a kezén és a térdén, ahogy keresztülmászott azon, amit kiadott magából. A vérrel, epével és hányással keretezett lábnyomok keresztülvezettek a konyhapadlón. Alaposan elszart helyszín, gondolta. – Hadd halljam, Ponce járőr – fordult az elsőként kiérkező egyenruhás felé. – Az áldozat neve Kent Abner. Orvos, aki a férjével együtt lakik itt. Szabadnapja van. A férje, aki úgyszintén doktor, de nem orvosdoktor, hanem PhD, a Theresa A. Gold Akadémia igazgatója, tizenhat óra körül érkezett haza. A neve Martin Rufty. Meglátta a testet. Azonnal átgázolt a testnedveken, hadnagy, és megfordította. Történetesen még újraélesztéssel is próbálkozott, mielőtt hívta a mentőket – intett fejével a helyszín felé a testes veterán járőr. – Mielőtt értesítettek bennünket, ők is összejártak mindent. Attól a pillanattól kezdve, hogy ideértünk, mindent megtettünk a helyszín biztosításának az érdekében. Az áldozat órák óta halott lehetett. A jelekből ítélve valamiféle mérgezés történt. – Hol a férje? – Felkísértük az emeletre. A társam mellette maradt. Teljesen összeomlott. – Oké. Maradjon a közelben – fordult Eve a társa felé. – Majd én megvizsgálom a holttestet, Peabody. Te addig keresd meg a biztonsági kamerák felvételét és vess rájuk egy pillantást. – Máris – indult meg óvatosan rózsaszín westerncsizmájában Peabody, miközben Eve kinyitotta a helyszínelő készletét és az áldozat mellé guggolt. Már befújta magát folyékony kesztyűvel és a felvevőjét is bekapcsolta. Most elővett egy leolvasót és megnézte a holttest ujjlenyomatát. – Az áldozat az ezen a címen lakó Kent Abner. A kora hatvanhét év. A homlokán és a bal halántékán, valamint a bal térdén zúzódások és zúzott sebek láthatók. Pontosan olyanok, mint amilyeneket esés közben szerez az ember. Mindkét hüvelykujján égésnyomokat látok. Már beállt a hullamerevség. A szemei vörösek és duzzadtak – feszítette ki óvatosan a holttest száját. – Akárcsak a nyelve. Olyan, mint… némi hab, nyál és hányás. Az orra alá kevés vér és orrváladék száradt – vette elő a műszereit. – A halál beálltának az időpontja kilenc óra negyvenhárom perc. Peabody! Pörgesd vissza a felvételt ma reggelig. Nézd meg, hogy jött-e valaki, miután a férje elment itthonról. – Látok egy férfit… tweedzakó, a hatvanas éveinek a derekán jár, hat láb három hüvelyk magas lehet és száznyolcvan font súlyú. Az aktatáskáját leteszi a földre. Néhány perccel négy után ért ide. Kártyával és kóddal nyitja ki az ajtót. A mentősöket is ő engedi be tizenhat tízkor. A két járőr tizenhat tizenhatkor ér ide – kukucskált be az ajtón Peabody, aki rövid lófarokba fogta sötét haját. – Visszajátszom. Eve folytatta a holttest vizsgálatát. – Nincsenek sem védekezésre, sem támadásra utaló sérülései. A feje és a térde… talán megütötték, de sokkal valószínűbb, hogy azokat a sebeket esés közben szerezte. Jó felépítésű férfi, erősnek látszik. Biztosan küzdött volna, ha lehetősége nyílik rá. Talán evett vagy ivott valamit…? – Hét óra húsz perckor sétál ki az ajtón ugyanaz a férfi… ő lesz a férj. Ezt megelőzően nincs semmi mozgás. Utána… érkezik egy nő a Global Post and Packages egyenruhájában. Kilenc óra harminchatkor csenget be. Az áldozat nyit ajtót. Barátságos, mintha ismernék egymást. Átveszi a csomagot; a lány távozik. Eve felállt és a konyhapulthoz lépett. – Egy szabványos csomag? Mondjuk tízhüvelykes? – Pontosan. Előrepörgetem a felvételt… nincs semmi a kézbesítő távozása és a férj érkezése között – tért vissza Peabody. – Itt a bontókés. A férfi hét perccel azt követően veszti az életét, hogy átveszi a csomagot. Behozza ide – mondta Eve. – Kinyitja. Kiveszi belőle ezt a másik dobozt. Ezt az olcsó, kulcsos fadobozt. Azt is kinyitja. Odakint megtaláltuk valami színes, talán aranyszínű anyag szilánkjait a padlón. Valami rideg műanyag lehetett. Ami a dobozban lapult. Azt is kinyitja, és… Bassza meg – hátrált egy lépést. – Hívd a veszélyes anyagokkal foglalkozó csoportot. – Ó, a francba. – A férje nem halt meg és a mentősök sem, akik elsőként értek ide. Bármi is volt az, már biztos eloszlott, ennek ellenére hívd ki őket és tudasd velük, hogy ismeretlen mérgező anyagot találtunk – nézett körbe Eve, és elolvasta a csomagon a feladó címét. – Ami Fénylik – nézett gyorsan utána. – A dobozon a feladó neve és címe is hamis. – Elindultak – jelentette Peabody. – Azt tanácsolták, hogy az érkezésükig evakuáljuk az épületet. – Azzal már elkéstünk. Hét perc, Peabody. Amiből vond le azt az időt, ami alatt az áldozat hátrajött ide, elővette a bontókést és kinyitotta, amit kapott. Riaszd Carmichaelt és Shelbyt. Menjenek ki a Global Post and Packageshez, és derítsék ki, hol adták fel ezt a csomagot, ki vette fel és készült-e erről bármilyen biztonsági felvétel. Utána értesítsd a hullaházat, hogy feltehetőleg egy veszélyes esetet küldünk. – Hozzáértél, Dallas… – Előtte befújtam magam folyékony kesztyűvel – emlékeztette a társát Eve. – A házastársa és a mentősök is hozzányúltak a holttesthez. Bármi is okozta a halálát, már elvégezte a munkát. Vége. A bronzbarna bőrkabátot és jó minőségű, barna csizmát viselő, rövidre nyírt hajú, magas és szikár Eve egy pillanatig még állt éles, barna szemével az áldozatot kémlelve. Azzal nyugtatta magát, hogy ez nem más, mint alapvető óvintézkedés. – Alaposan lekefélem magam, ahogy azt ilyen esetekben az eljárásrend előírja. Miután végeztem, elbeszélgetünk a férjével. Minden ruháját begyűjtjük és átadjuk a VeszAny Csoportnak – emelte fel a helyszínelő készletét és keresni kezdte a fürdőszobát. – Először a szállítmányozó céget hívd fel. Beszélnünk kell azzal, aki kihozta a csomagot. Ezzel úgyis elkéstem, gondolta, miközben a készletéből kivett kefével dörzsölte magát a gesztenyebarna csempével borított elegáns fürdőszobában. A Házasság Szabályai értelmében – amit ő írt és kényszerített magára – tudatnia kellett a történteket a saját házastársával is. Roarke megértően viselkedett, de az embernek akkor is követnie kell a szabályokat. Az ajtóban megjelent Peabody. – Carmichael és Shelby elindultak a GP&P-hez, én pedig megtudtam a kézbesítő nevét, aki ezen az útvonalon jár. Lydia Merchant. A szokásos időben leadta a munkát, de az elérhetőségét is sikerült megszereznem. – Keressünk rá. Nem tartom valószínűnek, hogy saját kezűleg hozza ki a küldeményt abban az esetben, ha meg akarja mérgezni az ügyfelét, de az emberek ostobák. Eve megvárta a különleges csoportot, elviselte, hogy megvizsgálják, nem került-e rá mérgező anyag a holttestről – csak akkor bizonytalanodott el, amikor a vizsgálatot végző technikus vért is akart venni tőle egy helyszíni teszt erejéig. Végül azonban úgy gondolta, hogy nem csak jobb félni, mint megijedni, de okosabb is gyorsan túlesni rajta és folytatni a munkát. Miután megbizonyosodott róla, hogy nem érintkezett mérgező anyaggal, Peabody társaságában felment az emeletre, hogy beszéljenek az áldozat házastársával. – Lydia Merchant, huszonhét éves – kezdte Peabody, miközben felfelé sétáltak a lépcsőn. – Hat éve áll a GP&P alkalmazásában. A munkáltatói kartonja éppen úgy tiszta, mint a rendőrségi. – Ennek ellenére beszélni fogunk vele. Rufty ruháit már betették a lezárt műanyag zsákokba. A férfi szürke melegítőnadrágban és tengerészkék pólóban ült egy ívelt, keskeny díványon a rozsdavörös és óarany színek uralta hálószobában. A póló mellkasán keresztben a TAG felirat állt aranyszín betűkkel. Ápolt, barna kecskeszakállába szőke szálak is vegyültek, akárcsak a borzas hajába. A hórihorgas férfi hosszúkás, keskeny arcában a barna szempár könnyesen csillogott. Akárcsak az áldozat, ő is fehéraranyból készült gyűrűt hordott a bal középső ujján. Úgy kulcsolta össze a kezét, mintha ettől várná, hogy ne hulljon darabokra. Eve intett a mellette ülő egyenruhásnak. – Igenis, hadnagy – pillantott Rufty felé a járőr. – Szeretné felhívni a gyerekeiket, de eddig visszatartottam tőle. Tudja, hogy hozzáért a holttesthez. – Majd arra is sort kerítünk. Vigye le magával a bezsákolt ruhákat és adja oda a VeszAnynak. Közben kérje meg az egyiküket, hogy jöjjön fel és vizsgálja meg – lépett közelebb a férfihoz, és leült a vele szemben álló vörös fotelbe. – Doktor Rufty, én Dallas hadnagy vagyok. Ő a társam, Peabody nyomozó. Őszinte részvétünk. – Be… beszélnem kell a gyerekekkel. A gyerekeinkkel. Beszélnem kell… – Nemsokára beszélhet velük. Tudom, milyen nehéz ilyenkor, de fel kell tennünk néhány kérdést. – Ha… hazajöttem. Elkiáltottam magam, hogy „Jézusom, Kent, micsoda nap volt. Igyunk valamit, méghozzá jó sokat” – temette hosszú, keskeny arcát hosszú, keskeny kezébe. – Hátramentem a konyhába, és Kent… Kent. A padlón feküdt. Már… én megpróbáltam… Nem tudtam. Már… Peabody közelebb hajolt hozzá és megfogta a kezét. – Nagyon, nagyon sajnáljuk, doktor Rufty. Semmit sem tehetett. – Igen, de… – fordult Peabody felé a férfi. Eve azt olvasta ki a tekintetéből: Segítsen. Magyarázza meg. Vessen véget neki. – Nem értem. Teljesen egészséges volt. Mindig azzal nyaggatott, hogy mozogjak többet, étkezzek egészségesebben. Egészséges volt és erős. A szabadnapjain futni járt, és még a munkanapjain is az ebédszünetében, ha tudott rá időt szakítani. Csak be akarta fejezni előtte a keresztrejtvényét. – Doktor Rufty – várta ki Eve, hogy a megtört, barna szempár feléje forduljon. – Vártak ma csomagot? Küldeményt? – Nem… nem tudom. Nem jut eszembe semmi. – Rendeltek már az Ami Fényliktől? – Nem hiszem. – Szoktak küldeményt kapni a Global Post and Packages kiszállításával? – Igen. Igen, azokat Lydia hozza, de én… – szorította a halántékára az egyik kezét. – Nem hiszem, hogy bármit is rendeltünk. Nem emlékszem rá. – Semmi baj. Nézzen rám, doktor Rufty. Ismer olyan embert, aki ártani akart a férjének? – Micsoda? – rezzent össze döbbenten Rufty. – Ártani Kentnek? Nem, nem. Kentet mindenki szerette. Mindenki. Nem értem. Eve a férfi hangjából hallható tüskék ellenére is megőrizte a nyugalmát.