Halálos arany

ELSŐ FEJEZET-2

– Valaki a rendelőjéből, a praxisából, a szomszédok közül.

– Nem, nem. Kent csodás praxist vezetett. Az a sok kisbaba és gyerek. Mindig vidámak voltak. Nagyon keményen dolgozott a gyerekeiért, a pácienseiért. Megkérdezheti őket – ívelt újra felfelé a hangja. – Mindegyiküket megkérdezheti, akárcsak azokat, akik ott dolgoznak. Szeretik Kentet!

– Rendben. Régóta házasok. Voltak gondjaik?

– Nem. Nem. Szerettük egymást. Vannak gyerekeink. Unokáink. Fel kell hívnom a gyerekeket.

Amikor a férfi sírva fakadt, Peabody leült mellé.

– Tudom, hogy ez mennyire nehéz. Nem említett Kent valakit, aki aggasztotta, aki nyugtalanította? Nem mesélt valakiről, akivel összeütközésbe került vagy nyugtalanította?

– Nem. Semmi ilyesmi nem jut az eszembe. Nem értem. Mi történt? Mi történt? Bántották Kentet?

– Doktor Rufty – kezdte Eve, és úgy érezte, nem maradt más választása, mint az őszinteség. – Úgy véljük, doktor Abner egy mérget tartalmazó csomagot kapott délelőtt, és az okozta a halálát.

Rufty felegyenesedett ültében, noha tovább potyogtak a könnyei.

– Micsoda? Micsoda? Azt mondja, valaki meggyilkolta Kentet? Küldtek valamit a házba, az otthonunkba, ami meggyilkolta?

A kopogtatást hallva Eve felállt és beengedte a szobába a fehér kezeslábasba öltözött takarítót.

– Meg kell tennünk bizonyos óvintézkedéseket. Mivel hozzáért doktor Abner testéhez, arra kérjük, engedje, hogy megvizsgáljuk, hogy vért vegyünk magától. Lehetséges, hogy a csomag, amit délelőtt kinyitott, mérgező anyagot tartalmazott.

– Ez lehetetlen – utasította vissza határozottan a feltételezést Rufty. – Senki sem csinálna ilyet. Senki sem csinálna ilyet, aki ismerte Kentet.

– Meg kell tennünk bizonyos óvintézkedéseket – ült vissza Eve a helyére, és határozottan Rufty szemébe nézett. – Mindent megteszünk, hogy kiderítsük, mi történt a férjével.

– Látjuk, hogy mennyire szerette – szólalt meg kedvesen Peabody. – Maga is azt szeretné, hogy tegyünk meg mindent, amit csak lehet.

– Igen. Tegyék a dolgukat. Utána viszont kérem, Isten nevére kérem magukat, hogy hadd hívjam fel a gyerekeinket. Beszélnem kell velük.

Eve várt. Ruftyt megvizsgálták, vért vettek tőle és végül kijelentették, hogy semmi baja. Bármi is ölte meg Kent Abnert, eltűnt, mielőtt bárki is belépett a házba és hozzáért a testéhez.

– Most már felhívhatja a gyerekeit – közölte vele végül. – Van olyan hely, ahová elmehet néhány napra? Az lenne a legjobb, ha nem maradna itt.

– Eltölthetek néhány napot a lányunknál. Közel lakik. A fiunk Connecticutban él, de Tori a családjával csak néhány háztömbnyire lakik innen. Nála ellakhatok egy darabig.

– Amint elkészült, intézkedem, hogy valaki elvigye hozzá.

Rufty lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, a könnycseppek már elpárologtak és felsejlett mögöttük az acélos csillogás.

– Tudnom kell, hogy mi történt a férjemmel. A gyermekeink apjával. A férfival, akit negyven éven át szerettem. Ha bántották, tudnom kell, hogy ki tette. Tudnom kell, hogy miért tette.

– Az a munkánk, hogy megtaláljuk a választ a kérdéseire, doktor Rufty. Nyugodtan hívjon fel, ha eszébe jut valami – tette hozzá Eve.

– Olyan jó ember volt. Ezt maguknak is meg kell érteniük. Olyan jó ember volt. Tele szeretettel. Soha életében nem bántott senkit. Kentet mindenki szerette. Mindenki szerette.

Azért akadt valaki, aki mégsem, gondolta Eve.

– Hiszek neki – jelentette ki Peabody, amikor végül elhagyták a helyszínt. – Őszintén mondta, hogy nem tud senkiről vagy semmiről, ami Abnerből áldozatot csinált volna.

– Egyetértek, de a házastársak sokszor nem tudnak mindent egymásról. Beleássuk magunkat Abner életébe, a munkájába, a szokásaiba, a hobbijaiba. Továbbá a házasságon kívüli kapcsolataiba.

Peabody bólintott és visszanézett a csinos házra, melynek az előkertjében tulipánok nyíltak.

– Rosszabb lesz, ha kiderül, hogy mindössze balszerencséje volt. Tudod, ha csak találomra választották éppen őt.

– Sokkal, de sokkal rosszabb. Csakhogy a csomagot neki címezték, így mi is őt fogjuk vizsgálni. Amilyen hamar csak lehetséges, beszéljünk a futárral.

Peabody beprogramozta a címet a kocsi fedélzeti számítógépébe.

– Ugye, jól érzed magad?

– Persze. A vámpírok is kiszívták a vérem, mielőtt tisztának nyilvánítottak.

– Aha, de minden jobb lesz, miután sikerül azonosítani a mérget – nézett ki homlokráncolva a kocsi ablakán Peabody. – Órákon keresztül feküdt a padlón. A történtek jó oldala, hogy bármi végzett vele, már felszívódott, így nem haltunk meg mindnyájan. A rossz, hogy órákon át ott hevert.

– Aha, gondolj csak bele. A délelőtt érkező futár tisztában volt azzal, hogy késő délutánig senki sem lép majd be a házba. Ebből is az derül ki, hogy a gyilkos előre kiszemelte az áldozatát. Kiválasztotta Abnert – hívta fel Shelby járőrt az órájáról Eve, miközben a forgalommal küzdött. – Mit találtatok, Shelby?

– Visszakövették a csomagot, amit a West Houston egyik bódéjában adtak fel, hadnagy. Ami a munkaidő leteltével önkiszolgáló csomagfelvételi pontként működött tovább. Este tízkor.

– Biztonsági kamera?

– Ez a másik, hadnagy. A kamera huszonegy óra ötvennyolc perc és huszonhárom óra nulla kettő között nem működött.

– Ezt csak egy idióta nevezné véletlen egybeesésnek.

– Ahogy mondod, hadnagy. Carmichael járőr, aki egyáltalán nem tartozik az idióták közé, felkérte az ENyÜ-t, hogy vizsgálják meg a lerakat kameráját és a felvételt. Mondjuk, ha a gyilkos idióta, akkor a saját számlájáról fizette az éjszakai kézbesítést, a saját ’linkje segítségével. A kérdéses díjfizetést egy bizonyos Brendina A. Coffman számlájára terhelték. A kora nyolcvanegy év és a Bleecker Street 38. szám 1A lakásában lakik.

– Utána fogunk nézni. Szép munka, Shelby.

Eve olyan hirtelen kanyarodott be a következő sarkon, hogy Peabodynak a majrévas megragadására sem maradt ideje.

– Szerezz végzést – utasította Eve a társát. – Bele kell néznünk Coffman számlatörténetébe.

– Brendina Coffman – olvasta le Peabody az adatokat a zsebszámítógépéről, miközben Eve tovább tört előre a Bleecker Street felé. – Ötvenegy éve Roscoe Coffman felesége. Nyugdíjas könyvelő, aki… a mindenit, ötvenkilenc éven keresztül dolgozott a Loames and Gardnernél. Az elmúlt fél évszázadban nem került bele a rendőrségi nyilvántartásba, de a húszas éveiben többször is megsértette a törvényt. Rendbontás és tettlegesség. Három gyerekük született, egy fiú, egy lány és egy újabb fiú, a koruk ötvenhat, ötvenhárom és negyvennyolc év. Egy hat, egy huszonegy és egy tíz év körüli unokájuk is van.

– Nekik is nézz utánuk – utasította Eve a társát. – A gyilkos nem idióta. Nem lehet ekkora szerencsénk. Ennek ellenére nézz utánuk.

– Oké, a legidősebb gyerekük Miles Coffman, a Shalom-zsinagóga rabbija. Huszonegy éve feleségül vette Rebekka Greene Coffmant… aki a templomhoz tartozó izraelita iskolában tanít. Három gyerekük született, a lányuk húszéves, az egyik fiuk tizennyolc, a másik pedig tizenhat. Sem nekik, sem a szüleiknek nincs priuszuk.

Mivel nem látott szabad parkolóhelyet, Eve ráparkolt egy másik kocsira, a Bleecker Streeten közlekedők legnagyobb bosszúságára. Ő viszont felkapcsolta a SZOLGÁLATBAN jelzést és nem foglalkozott velük tovább.

– Folytasd – kérte, miközben kiszállt és végigmérte a régi, robusztus lakóépületet. Háromemeletnyi megfakult tégla, de a falakat nem csúfította graffiti és az ablakok is tisztán csillogtak. Néhány nyitva állt, beengedve a tavaszi este hűs levegőjét.

– Marion Coffman Black huszonhárom éve ment hozzá Francis Xavior Blackhez… nem, huszonnégy éve, ugyanis éppen ma van a házassági évfordulójuk. Ugyanannál a cégnél dolgozik könyvelőként már húsz éve, mint ahol az anyja is dolgozott. A húszas éveiben párszor letartóztatták, mert részt vett néhány illegális tüntetésen, de azóta semmi. A huszonegy éves fiuk a Notre Dame hallgatója, és a tizenkilenc éves lányuk is a Notre Dame-ra jár.

– Szavad ne feledd – kérte Eve, ahogy egyre közelebb kerültek az 1A lakás szürke ajtajához.

A biztonsági rendszer erős, de nem különleges, gondolta. Megnyomta a csengőgombot.

A nő, aki ajtót nyitott, nyolcvanegy éves kora ellenére remekül festett. Gömb alakú, tintafekete frizuráját még egy hurrikán sem mozdította volna el a helyéről, az ajkát nemrég rúzsozta stoptáblavörösre, az arcán pirosító fénylett, a szemét is kihúzta és a szempilláját is befestette.

Magas nyakú, hosszú ujjú, mélykék koktélruhát viselt. A homlokát ráncolva méregette Eve-et és Peabodyt.

– Nem veszek semmit.

– Nem is árulunk semmit – felelt Eve, és megmutatta a jelvényét.

Brendina arca falfehérre sápadt a pirosító alatt.

– Joshua!

– Nem, asszonyom – vágta rá gyorsan Peabody. – Nem a fia miatt jöttünk. – Mrs. Coffman fia, Joshua is a testületnél szolgál – árulta el a társának. – Nem Coffman őrmester miatt vagyunk itt, asszonyom.

– Oké. Oké. Akkor miért?

– Szeretnénk bemenni egy pillanatra – kezdte Eve.

– Éppen indulunk… ha Roscoe végre befejezi a pepecselést.

– Igyekszünk nem sokáig rabolni az idejét.

Brendina bólintott és hátrált egy lépést, hogy beengedje Eve-et és Peabodyt a tiszta nappaliba. Annyira tiszta, hogy a legkisebb porszem is rémülten menekül innen, gondolta Eve. A bútorokon látszott, hogy régiek, mintha csak a házasságuk kezdete óta szolgálnák a lakókat, ennek ellenére fényesen ragyogtak. A díványon fél tucat díszpárna tornyosult.

Az egyik fal mellett egy kisebb pianínó állt, a tetején családi fényképekkel.

A levegőben citromillat lebegett.

– Ezt saját kezűleg hímezte, asszonyom? – csodálta Peabody a párnákat, aki maga is megszállottan foglalkozott kézimunkával. – Csodálatos.

– A menyem mutatta meg a mikéntjét, és most már nem tudom abbahagyni. Mi ez az egész?

– Mrs. Coffman, feladott az éjjel egy csomagot Kent Abner címére azzal, hogy ma délelőtt szállítsák ki?

– Miért adtam volna? Semmiféle Kent Abnert nem ismerek.

– A maga hitelkártyájával fizették a kiszállítást.

– Nem értem, ez hogyan lehetséges, ugyanis nem küldtem semmit.

– Jó lenne, ha utánanézne, amíg itt vagyunk.

– Rendben, rendben. Roscoe, már megint el fogunk késni. Évtizedek óta mást se csinálok, csak várok erre az emberre. Képtelen időben elkészülni. Ma van a lányunk huszonnegyedik házassági évfordulója – újságolta, miközben odasétált egy igencsak tiszta asztalkához, leült mellé és bekapcsolta a rajta álló miniszámítógépet. – Egy katolikushoz ment hozzá. Nem gondoltam volna, hogy hosszú házasság lesz, de Frank jó ember, jó apa, és bearanyozta a lányunk életét. Ezért… a rohadék!

Megvan, gondolta Eve, miközben Brendina feléje fordult.

– Én fizettem azért a kiszállításért. Hiba történt… a rendszer szerint tegnap este tízkor terhelték meg a számlámat. Márpedig este tízkor én az ágyamból néztem az Ócskavasat… jobban mondva próbáltam, ugyanis Roscoe úgy horkol, mint egy tehervonat. Gondosan feljegyzem a kiadásaimat, ezért mindig tudom, hogy mire és mennyit költök. Már azelőtt könyvelőként dolgoztam, hogy maguk megszülettek!

– Egyetlen szavát sem vonjuk kétségbe, Mrs. Coffman.

Ennek ellenére Brendina dühe egyre csak nőtt.

– A GP&P még hallani fog rólam, azt elhihetik – szorította ökölbe csípőre tett kezét, miközben tekintetével csaknem keresztülszúrta Eve-et, mintha ő lenne a felelős a történtekért. – Jobban teszik, ha helyrehozzák. Szeretném tudni, hogyan jutott hozzá valaki az adataimhoz, ha ez az, ami történt, vagy csak a GP&P-nél nyomott meg rossz gombot egy figyelmetlen alak.

– Szerintünk az első, asszonyom.

– Biztos lehet benne, hogy azonnal megváltoztatom a kódjaimat! Továbbá a fiamat is értesítem. Ő a rendőrségen dolgozik.

– Igen, asszonyom. Mondja meg a fiának, hogy hívja fel a kapitányságot és keresse Eve Dallast. Viszont addig is elárulná, ki férhetett hozzá a számlájához?

Brendina a levegőbe döfött a mutatóujjával, majd önmagára bökött vele.

– Én. Meg Roscoe, de sajátja is van neki, és csak a biztonság kedvéért árultam el neki a kódjaimat, arra az esetre, ha történne valami. Én is ismerem az ő kódjait. Roscoe!

– Ne kiabálj, ne kiabálj. Magasságos egek, Brendi, jövök már, nem látod?

Amikor felbukkant, Eve-nek egyetlen kifejezés jutott az eszébe: nett. A férfi halványkék, fehér halszálkákkal díszített zakót, fehér inget és piros csokornyakkendőt viselt a hozzáillő díszzsebkendővel. A haját, ami úgy ragyogott, mint a vízen csillogó holdsugár, hátrafésülte. Gondosan ápolt ősz bajuszát tökéletesen egyenesre nyírta.

A szeme pontosan olyan kék volt, mint az öltönye.

– Nem mondtad, hogy vendégeink vannak – meredt Eve-re és Peabodyra.

– Nem vendégek, rendőrök.

– Joshua barátai?

– Nem, uram – felelt Eve. – Egy ma délelőtt kézbesített csomag miatt jöttünk. A kiszállítást a felesége számlájáról fizették.

– Mit küldtél, Brendi?

– Semmit! Valaki hozzányúlt a számlámhoz.

A férfi szeretetteljesen és némi meglepődéssel a tekintetében nézett a feleségére.

– Azt meg hogyan csinálták?

– Honnan tudjam?

– Megvan a ’linkje, Ms. Coffman?

– Persze hogy megvan a ’linkem. Akkor cseréltem retikült, amikor maguk becsengettek.

Kivonult az ajtón, feltehetőleg a szomszédos hálószobába, majd visszatért egy óriási lila válltáskával és egy túlméretezett, égővörös retiküllel – ami Eve véleménye szerint színben remekül harmonizált Roscoe nyakkendőjével.

– Csak azt viszem magammal, amire az este szükségem lehet – túrt bele.

Arcáról eltűnt a bosszús kifejezés és ijedség vette át a helyét. A dohányzóasztalhoz lépett és kiszórta rá a válltáska tartalmát.

Eve látta, hogy a tartalmával még az apokalipszist is kényelmesen túl lehetne élni.

– Eltűnt! Jaj, istenem, nincs itt a ’linkem.

– Akkor hol van, Brendi?

– Az isten szerelmére, Roscoe!

– Ne idegeskedj. Segítek megkeresni.

Brendina arckifejezése ellágyult.

– Nem, drágám, ennek vége. Valaki biztosan kilopta a táskámból.

– Mikor használta utoljára? – kérdezte Eve.

– Tegnap… amikor vásárolni mentünk. Én és a lányok… vagyis a lányom és a menyem. Marion új cipőt akart ma estére, és azt az órát is át kellett vennie, amit Franknek szánt ajándékba. Gravíroztatta. Meg… te jó ég, mindenfelé jártunk. Ettünk egy kései ebédet. Felhívtam a ’linkemről a testvéremet, és szóltam neki, hogy áttettük az asztalfoglalásunkat fél háromra, mert minden elhúzódott. Megbeszéltük, hogy találkozunk, és mindig nyűgös, amikor várnia kell.

– Hol használta a ’linket?

– Izé… – szorította homlokára a kezét Brendina. – A Chambers és a Broadway sarkán. Ebben majdnem teljesen biztos vagyok. Közvetlenül azután, hogy kijöttünk az ékszerboltból.

– Emlékei szerint azóta nem is használta a készüléket?

– Nem. Tudom, hogy nem használtam. Egy darabig még folytattuk a vásárlást, és találkoztunk a nővéremmel, hogy együtt ebédeljünk. Ez sokáig tartott, és Marion ragaszkodott hozzá, hogy Rachel és én taxival jöjjünk haza. Ő hívta a kocsit és ő is fizette ki. Mint mondtam, ragaszkodott hozzá. Miután hazaértem, szunyókáltam egy keveset. Hosszú volt a nap. Utána Roscoe-val megvacsoráztunk és megnéztünk valamit a képernyőn. Ma nem mentem el itthonról. Ki kellett takarítanom a házat, utána pedig készültem az estére. Csak az egyik számlámhoz tudok hozzáférni a ’linkemmel. Ahhoz, amiről a bevásárlásokat és a háztartással kapcsolatos kiadásokat rendezem, de…

– Nincs semmi baj, Brendi – karolta át Roscoe. – Majd én segítek. Amúgy is itt az ideje, hogy vegyél egy új ’linket.

Brendina sóhajtva dőlt neki a férjének.

– Hadd használjam a tiédet, Roscoe, hogy mindent elintézzek, amit kell. Most már tényleg el fogunk késni.

– Nem adnál egy névjegyet Coffmanéknak, Peabody? Kérjék meg a fiukat, hogy hívjon fel.

– Persze, rendben, köszönjük. Ezt tényleg el kell intéznem. Beszéljen Joshuával. Ő rendőr.