Halálos arany

MÁSODIK FEJEZET-1

MÁSODIK FEJEZETVisszaültek a kocsiba és Peabody becsatolta a biztonsági övet.

– Lehetséges, hogy a gyilkos könnyű célpontot keresett. Egy idősebb asszonyt, akinek a figyelmét elterelik a barátnői. Esetleg követte őket egy darabig. A zsúfolt áruházban csak meg kellett löknie és máris megszerezte a ’linkjét.

– Ez nagyon valószínű – helyeselt Eve. – Ráadásul arra is számíthatott, ha nem találja a ’linkjét, a kora miatt először arra fog gondolni, hogy csak elkeverte valahová. Valószínűleg nem az jut először az eszébe, hogy megváltoztassa a kódjait. Mindössze néhány órára volt szüksége. Használat után pedig eldobta és továbbállt – küzdötte át magát a városon Eve. – Ennek a családnak nem lesz semmi köze a történtekhez. Nem a közöttük élő rendőr és a rabbi miatt, hanem mert a gyilkos közel sem ennyire felületes és hanyag.

– Berendeled Coffman őrmestert?

– Az lesz a legjobb. Ha mégis van valami kapcsolat, majd ő felderíti. Elbeszélgetünk a csomagfutárlánnyal… akinek szintén semmi köze a gyilkossághoz, hacsak nem haragított magára valakit, aki most bajba akarja keverni.

– Az is ostobaság lenne.

– Ahogy mondod, ennek ellenére beszélünk vele. Mindig azon az útvonalon jár. Talán ismer valakit a környékről, aki nem rajongott Kent Abnerért.

Lydia Merchant egy tacoillatot árasztó bodega fölé magasodó, a városi forradalom után épült ház ötödik emeletén lakott. Itt senki sem nyitotta ki az ablakát, hogy beengedje a tavaszi este levegőjét. A legtöbb elé rácsot is szereltek.

Az öt, megmászásra váró emelet ellenére – a két, zöldben pompázó liftajtó egyikén NEM MŰKÖDIK tábla lógott, amit valaki dühös nagybetűkkel a MÁR MEGINT! kiegészítéssel látott el – Eve belökte a lépcsőház ajtaját.

– Laza nadrág – sziszegte Peabody, és elindult a társa nyomában a kínai vacsora, dögletes izzadság és olcsó kölni (feltehetőleg Mr. BO), valamint meglepő módon rózsaillatú lépcsőházban.

Az ötödikre érve Eve végighordozta tekintetét a lakásajtókon. Minden lakó sokat adott a biztonságra, de inkább a rendőrségi zárakat részesítették előnyben, mintsem az elektronikát. Előbbiekből sokan hármat is felszereltek.

Így olcsóbb, gondolta, mégis elég hatékony.

Becsengetett.

Néhány pillanattal később megreccsent az ajtó melletti hangszóró.

– Ki az? – hallatszott a határozott kérdés.

– NYPSD.

– Na persze.

– NYPSD – ismételte meg Eve, miközben a kukucskáló elé tartotta a jelvényét.

– Mielőtt ajtót nyitok, beszólok és ellenőrzöm.

– Eve Dallas hadnagy és Delia Peabody nyomozó a kapitányságról.

– Na persze.

Eve várt és várt. Egyszer csak kurta sikkantást hallott odabentről, majd női beszélgetést, miközben a zárak tompa kattanással egymás után kinyíltak. A lakók végül a támasztórudat is félrehúzták, és az ajtó kitárult.

A két, hasonló korú lány tátott szájjal bámulta a folyosón állókat. Egyikük magas volt és szőke, a másik átlagos és barna bőrű.

Viszont mindkettő kék szemű.

– Szent szar – nyögték kórusban. – Pont úgy néz ki, mint Marlo Durn a videóban – folytatta a szőke. – Jobban mondva inkább Marlo nézett ki úgy, mint maga. Kétszer is láttuk.

– Nagyszerű – közölte Eve, miközben arra gondolt, jobb, ha hozzászokik a hasonló helyzetekhez.

Csakhogy ez sohasem fog bekövetkezni.

– Betörtek és közben meggyilkoltak valakit? – kérdezte a barna Lydia. – Ezen a szemétdombon mindig történik egy-két betörés, vagy legalábbis kísérlet.

– Nem. Arról a csomagról szeretnénk feltenni néhány kérdést, amit ma délelőtt kézbesített, Ms. Merchant.

– Komolyan? – kerekedett el még jobban a kék szempár. – Melyik csomagról beszél?

– Bemehetnénk? – érdeklődött Peabody egy gyors mosoly kíséretében.

– Jaj, persze.

– Csinosabb, mit az a színésznő a videóban – tette hozzá a szőke. – Tudom, hogy megölték, meg minden, de akkor is ez az igazság.

A lépcsőházban érzett rózsaillat forrása ott állt a keskeny pulton, ami elválasztotta a zsúfolt nappalit az aprócska konyhától. Egy nyitott borosüveg társaságában.

– Üljenek le. Éppen borozgattunk egy kicsit. Kérnek belőle? Ünnepelünk.

– Nem, de köszönjük.

– Mind a ketten emelést kaptunk – telepedett le a fotel karfájára a szőke, aki láthatóan jobban szeretett beszélni. – Én a múlt héten, ma meg Lydia is. Végre elköltözhetünk ebből a koszfészekből!

– Gratulálunk. Ms. Merchant…

– A Lydia is elég lesz. Olyan borzongató, hogy itt ülnek mind a ketten a mi koszfészkünkben. Sok csomagot kézbesítek. A GP&P-nél dolgozom, de felteszem, ezt már tudják.

– Ma délelőtt Kent Abnernek is kivitt egy csomagot.

– Persze, doktor Abnernek. Én hordom neki és doktor Ruftynak a csomagokat. Nagyon kedves emberek… mindig kapok tőlük karácsonyi borravalót. Nem mindenki szokott adni. Valami baj volt a csomaggal? Egyenesen doktor Abner kezébe adtam az ajtó előtt.

– Nem talált semmi szokatlant abban, ahogy a csomag eljutott magához?

– Nem. A központi elosztóban többnyire droidok és automaták dolgoznak. Azok pakolják meg a teherautómat és töltik fel az útitervet… éjjel kezdik a délelőtti meg az egyedi kézbesítésekkel, és így tovább. Ezzel a csomaggal is ez történhetett, mert reggel már ott találtam a kocsimon. Nem értem, mi ez az egész.

– Úgy vélük, hogy a csomag valamilyen toxikus anyagot tartalmazott, amit egyelőre még nem sikerült azonosítanunk.

Lydia egy pillanatig értetlenül nézett, majd kék szeme riadtan villant.

– Mármint mérget? Mint a terrortámadásoknál?

– Pillanatnyilag nincs okunk feltételezni, hogy terrortámadás történt – felelt Eve, miközben magában elismerte, hogy ez azért nem teljesen igaz.

– Honnan tudják, hogy mérgező volt? Doktor Abner rosszul lett?

– Doktor Abner halott. Nem sokkal azután vesztette az életét, hogy megkapta és kinyitotta azt a csomagot.

– Halott? Halott! – telt meg könnyel Lydia kék szeme. – De… Jaj, istenem. Jaj, istenem, Teela!

Teela azonnal lecsúszott a fotel karfájáról, odaült Lydia mellé és átkarolta.

– Lydia is hozzáért. Ő is…

– Úgy véljük, hogy a méreganyag a csomag felnyitásakor szabadult ki.

– Jól vagyok, velem minden rendben. Doktor Abner. Olyan kedves ember. Annyira édesek együtt doktor Ruftyval. Nagyon megkedveltem őket. Nem tudtam róla, hogy valami baj lehet a küldeménnyel, esküszöm. Akkor soha…

– Senki sem vádolja magát – igyekezett megnyugtatni Peabody. – Tud olyan emberről a környéken, a munkahelyén vagy bárhol, aki esetleg nem kedvelte doktor Abnert?

– Nem. Mivel arra vezet az utam, ismerem néhány szomszédjukat, de soha senki nem mondott róluk rosszat. Időnként, amikor valaki nincs odahaza és megfelelő postaládája sincs, az egyik szomszéd veszi át a küldeményét… ezt rögzíteni is kell a csomag szállítólevelén. A doktorék is vettek már át mindkét közvetlen szomszédjuk helyett csomagot, és azok is megtették ezt a szívességet a doktoréknak. Az egy nagyon kedves, barátságos utca. Ma viszont csak egyetlen csomagot kellett oda kézbesítenem, méghozzá doktor Abnernek. Istenem, doktor Ruftyval minden rendben? Nem hiszem, hogy otthon volt. Ránézésre doktor Abner éppen futni készült. Időnként látom futni, amikor dolgozom, és látom doktor Ruftyt is hazaérkezni, amikor a délutáni csomagokat kézbesítem.

– Amikor az eset történt, doktor Rufty nem tartózkodott a házban.

– Fogalmam sincs, mihez kezdjek. Egyáltalán csináljak valamit? Mit csináljak? – kérdezte Eve-től a lány.

– Ha az eszébe jut valami, hívjon fel engem vagy Peabody nyomozót.

– Ki kell deríteniük, hogy mi történt. Doktor Abner nagyon kedves ember volt. Ma reggel is annyira boldognak tűnt. Erre emlékszem. Egyszerűen csak boldognak tűnt, és még meg is jegyezte, hogy milyen csodálatos a nap. Ki kell deríteniük, hogy mi történt.

Miután kiléptek a járdára, Eve átgondolta, mi legyen a következő lépés.

– Az áldozat rendelője már bezárt. Menj haza, de útközben hívd fel a rendelővezetőjét vagy bárkit, akit megtalálsz.

– Seldine Abbakar van rendelővezetőként feltüntetve… megnéztem a weboldalukat.

– Jó. Akkor őt hívd fel, és reggelre szervezz meg egy találkozót, amin minden ott dolgozó részt vesz. Nekem csak egy szöveges üzenetet küldj az időpontról, majd ott találkozunk. Tájékoztasd McNabot is… kell valaki, aki átnézi az elektronikus eszközöket.

– Az orvosi kartonok… – kezdte Peabody.

– Ezért kezdek hazafelé menet dolgozni a házkutatási parancson. A pokolba, mazsolázhatjuk kifelé a betegek kartonjait. Habár abban az esetben, ha egy dühös páciens követte el a gyilkosságot, az ott dolgozók sejteni fogják, hogy ki az.

– A páciensei technikailag kisbabák és legfeljebb tizenhat éves kamaszok.

– Sok dühös babát láttam már – ellenkezett Eve. – Továbbá ezeknek a gyerekeknek szüleik is vannak. Szervezd meg azt a találkozót. Miután hazaértem, felállítom a táblát, megnyitom az aktát és megírom a jelentést.

– Akkor nekem jut a könnyebb feladat.

– Ezúttal. Ha nem tudjuk nyolc előtt elkezdeni a kihallgatásokat, hétkor találkozunk a halottasháznál és onnan indulunk tovább.

– Az mindig vidám kezdete a napnak.

– Szervezd meg azt a találkozót – ismételte meg Eve, és a körülötte kavargó forgalomra, a vadul kürtölő sofőrökre ügyet sem vetve beült a volán mögé.

Lekapcsolta a SZOLGÁLATBAN jelzést és bevágott egy pasas elé, aki válaszként abban a pillanatban felmutatta neki a középső ujját.

Programozott egy kávét a műszerfalba épített AutoSéfbe és felhívta Reo helyettes államügyésznőt.

– Kérlek, ne – fogadta Reo a hívást. – Már elindultam hazafelé, csak leragadtam egy dugóban. Nem akarok mást, mint egy italt és nyugalmat.

– Mindkettőt megkapod, miután szereztél nekem egy házkutatási parancsot. Én is hazafelé igyekszem… szóval, mindkettőnknek rossz.

Reo felsóhajtott és hátradobta göndör, szőke fürtjeit.

– Kiszállok a taxiból és inkább sétálok. Húzódjon le – kérte a sofőrt, és Eve csak a kék várakoztató képernyőt látta, amíg Reo kifizette a viteldíjat.

Amikor Reo újra megjelent a képernyőn, a lépései ütemére ide-oda billegett az arca.

– Az „egyelőre azonosítatlan anyag” ügyben, igaz?

– Aha, de nemsokára úgyis azonosítani fogják. Egy orvos volt az áldozat. Egy gyerekorvos, és holnap reggel első dolgom lesz kihallgatni a munkatársait. Továbbá kellenek majd az elektronikus eszközei.

– Az orvosi adatokhoz nem tudok séta közben hozzáférést szerezni. Még reggelre sem.

– Csak intézd el a többit… a kartonok és a bizalmas információk egyelőre várhatnak. Először azt kell tudnom, hogy megfenyegették-e, hogy nem kapott-e gyanús üzeneteket. Vagy ha nem is ő, akkor az egyik munkatársa.

– Ennyit el tudok intézni. Hallottam, hogy te is érintkezésbe kerültél az ismeretlen anyaggal, de nem úgy nézel ki, mint aki halálos mérget fogdosott.

– Bármi is volt, mire odaértem, éppen úgy elenyészett, mint doktor Abner élete.

– Ez a dolog jó oldala. Visszahívlak, ha megvan a házkutatási parancs.

– Köszönöm.

– Még mindig tartozol egy itallal a múltkoriért.

– Majd megadom. Viszlát.

Eve bontotta a vonalat, megitta a kávéját és folytatta az útját.

Egy hete még egy olasz villa teraszán üldögélve borozott a csillagok alatt, miután napközben a tengerparton süttette magát.

Tésztát evett, sokáig aludt és rengeteget szeretkezett.

Továbbá senkit sem gyilkoltak meg a tágabb környezetében – legalábbis senkiről sem szerzett tudomást.

Amióta megismerte Roarke-ot, amióta odaköltözött hozzá, már nem átlagos életet élt. Ami nekik rutinszerűnek számított, azt mások közel sem mondták volna annak.

Náluk viszont működött – valóban működött, gondolta. Ennek pedig egyik oka az volt, hogy azzal a tudattal tért vissza friss teherrel a vállán a csillogó mesevilágba, hogy Roarke várni fogja.

Még mindig olyan szemmel nézett rá, talán mindig is úgy fog ránézni, hogy a szíve kihagy tőle egy ütemet. Akkor is ráerőlteti, hogy egyen valamit, amikor nem kívánja az ennivalót, ami egyszerre bosszantó és felemelő.

Továbbá meghallgatja. Nem morog, amiért későn ér haza, nem kelt benne bűntudatot. Meghallgatja, felajánlja a segítségét, és ezzel olyan lelki békét kínál neki, amilyet régen még csak remélni sem mert.

Ezért amikor végül áthajtott a kapun, azonnal elöntötte a megnyugvás. Hazaért. Roarke házának szeszélyes tornyai és fiatornyai az éjszakai égboltra magasodtak. Tucatnyi fényes ablak üdvözölte, miközben elűzte a sötétséget.

Amikor leállította a motort és kiszállt a kocsiból, máris érezte, hogy könnyebb a vállát nyomó teher. Igen, maradt még dolga, de legalább hazaért.

Mivel elkésett – nagyon elkésett –, egyáltalán nem számított arra, hogy az előtérben most is felbukkan Summerset.

Pedig feltűnt. A feketébe öltözött magas, szikár alak hullasápadt, szigorú arcában ülő szeme csaknem felnyársalta.

Eve keresgélni kezdett a sértések között, de Summerset megszólalt, mielőtt előhúzhatta volna a megfelelőt.

– Roarke aggódott. Igyekezett leplezni, de hallott a mérgező anyagról.

– Mondtam neki, hogy jól vagyok. Jól vagyok.

Amikor Summerset továbbra is csak bámult, rossz érzés kerítette a hatalmába. Attól tartott, a városi forradalom egykori orvosa meg akarja vizsgálni. Na, azt már nem!

– Azonosították már azt az anyagot?

– Nem tudom. Ha felmegyek, utánanézek. Jól vagyok – rángatta le a kabátját dühösen Eve, és a lépcsőkorlát oszlopára dobta.

– Ügyeljen rá, hogy Roarke is tudjon róla.

Eve vissza akart vágni, hogy erre magától is gondolt, de értelmetlennek tűnt. Inkább megállt a lépcső közepén.

– Azt hiszi, hazajönnék, ha bármi, ismétlem: bármi esélyét látnám annak, hogy behozok valamit, ami árthat neki?

– Egyáltalán nem. Pontosan ezért aggódik, ugyanis már elmúlt kilenc óra.

A francba, a francba, hát persze.

– El kellett… A fenébe. Most hol van?

– Természetesen a maga dolgozószobájában. Tudja, hogy hazaért. Beállított egy figyelmeztető jelzést.

Eve felkocogott az emeletre. Az járt a fejében, hogy betartotta a Házasság Szabályait. Ennek ellenére úgy érezte magát, mint aki alaposan eltolt közben valamit.

Roarke a kanapén ült. A kövér macska az ölében terpeszkedett és a kandallóban parázslott a tűz. A férje az egyik kezében könyvet tartott, a másikban egy pohár bort.

Igen, valóban úgy nézett rá – de Eve azt is észrevette, mennyire megkönnyebbült.

– Tessék, már meg is érkezett – kezdte Roarke azzal a csodás ír akcentussal a hangjában.

– Sajnálom.

Roarke félretette a könyvet és felállt, de Eve ekkorra már odalépett elé és szorosan átölelte.