Halálos arany

MÁSODIK FEJEZET-2

– Sajnálom.

– Azt, hogy későn értél haza? – hallotta ki Eve a meglepődést a férje hangjából, miközben odabújt hozzá. – Ugyan már, hadnagy, hiszen ez is hozzátartozik a munkádhoz, vagy nem?

– Azt, hogy nem hoztam százszázalékos pontossággal a tudomásodra, jól érzem magam. Hogy nem bizonyosodtam meg arról, nem aggódsz miattam.

– Ó – puszilta meg Roarke a felesége feje búbját. – Ez is része a munkádnak. Meg nekem. Mindig is aggódni fogok érted, kedves Eve. Most viszont… – cirógatta meg hüvelykujjával a felesége állán a gödröcskét, majd előrehajolt, hogy hosszan és forrón megcsókolja. – Hazaértél. Ülj le és foglalkozz egy kicsit a macskával, ugyanis a maga módján Galahad is aggódott érted. Én addig neked is hozok egy pohár bort.

Semmi morgás, semmi bűntudatkeltés, csak bor és üdvözlés. Meg egy kövér macska. Ezért Eve engedelmesen leült egy percre, ugyanis Roarke nem csupán az olasz utakat, az igazi kávét, a csodás szexet és még annyi minden mást hozott az életébe.

Hanem ezt is. Az egyensúlyt.

Megsimogatta a macskát, és amikor az állat a hátára fordult, a hasát is megvakargatta. Utána elvette a feléje nyújtott bort.

– Még a helyszínen megvizsgáltak.

– Ezt már mondtad – nézte meg figyelmesen az arcát csodás kék szemével Roarke, mielőtt kezet csókolt neki. – Sikerült azonosítani a mérget?

– Ennek utána kell néznem, de egy órája még nem. A holttestre csak délután négykor talált rá a munkából hazatérő férje. A vizsgálatot sem kezdték el… talán csak egy órája. Követniük kell egy csomó szabályt, meg minden.

– Enni sem ettél.

– Nagyon elfoglaltak voltunk.

– El tudom képzelni. Vacsorázzunk meg, és közben meséld el, hogy mi ez az egész.

– Vacsorázzunk? Még nem vacsoráztál?

– Nem, még nem vacsoráztam – szorította meg a felesége kezét Roarke. – Aggódtam.

– Várj – kérte Eve, és nem hagyta, hogy a férje elhúzza a kezét. – Megígérem neked, hogy nem fogok hazudni arról, ha bajba kerülök vagy nagyon rosszul alakulnak a dolgok. Nem fogok elbagatellizálni semmit. Őszinte leszek hozzád.

– Akkor minden rendben.

Eve figyelmesen megnézte a férje gyönyörű arcát.

– Ennek ellenére továbbra is aggódni fogsz értem.

– Természetesen. Viszont kötöttem egy alkut magammal… vagy a sorssal a te javadra. Hogy amikor hazaérsz, pepperonis pizzát fogunk vacsorázni.

Eve felderült.

– Tényleg?

– Olyan mély a szerelmem, hogy nem erőltetek rád egy rakás zöldséget.

– Pedig ha most, rögtön arra kérnél, akkor megenném.

– A pizzáról megeheted.

Eve őszinte megbotránkozással nézett a férjére.

– Képes lennél elrontani egy tökéletes pizzát?

– Nem is tudom, mi jutott eszembe.

Roarke felállt és átment a konyhába, így Eve egy újabb percig csak ült és simogatta a macskát, mielőtt felvette a poharakat, a borosüveget, és odavitte az asztalhoz.

Az üvegajtón át elnézte az apró teraszt és a mögötte a várost. A pizza illata lázálomként csapott le az üres gyomrára.

– Tudom, hogy idővel elegem lenne belőle, ha csak pizzát kapnék – jelentette ki –, de ez valószínűleg eltartana néhány évtizedig.

Asztalhoz ültek és Eve felemelt egy szeletet.

– Hamarosan eléggé felmelegszik az idő ahhoz, hogy nyitott ajtónál együnk. Szép lesz.

Jelezni kezdett a ’linkje.

– Bocs. Reo?

– Megkaptad a házkutatási parancsot… de csak korlátozott jogosultsággal. Egyelőre nem férhetsz hozzá orvosi adatokhoz. Az ott pizza? A francba, most megkívántam a pizzát.

– Szerezz magadnak. Kösz a gyors munkát.

Ezzel Eve félretette a ’linkjét.

– Hallottam, hogy az áldozatod orvos volt – folytatta a megkezdett beszélgetést Roarke.

– Gyermekorvos. És közel negyven éve házas. A férje talált rá, aki egy magániskola igazgatója. Gyerekeik és unokáik is vannak – emelte fel Eve a borát. – Tönkretette a helyszínt. Megpróbálta újraéleszteni az áldozatot. Aki már délelőtt meghalt, méghozzá elég csúnyán, de a férje ennek ellenére megpróbálta újraéleszteni, mielőtt segítséget hívott.

– Hibáztatod érte?

– Nem – pillantott fel Eve, rá arra a csodás arcra, amit az angyalok is csak különlegesen remek napokon képesek márványba faragni. Egyenesen belenézett abba a varázslatos, kék szempárba. – Néhány éve talán még hibáztattam volna, de ma már nem. Szerették egymást. Láttam a házon, láttam a túlélők bűntudatából. Az embernek ilyenkor visszakoznia kell egy lépést. Tovább fokozhatnám a fájdalmát, de okosabb, ha hátralépek.

– Hogyan jutott el hozzá? Mármint a méreg.

– A Global Post and Packages szállította ki. Éjjel adták fel, délelőtti kézbesítést kérve.

– Egy csomagban? Ez… vakmerő. Tudod, ki volt a futár?

– Neki nincs szerepe a gyilkosságban. Az a lány tiszta, ráadásul kedvelte is a címzettet. Ez világosan látszott rajta. A szomszédok is kedvelték őket. A kikérdezésük során nem került a felszínre semmi, eltekintve némi döbbenettől, félelemtől és gyásztól. Minden jel arra mutat, hogy az áldozat kedves ember volt, jó szomszéd, szeretett edzeni… futott, súlyt emelt, és már éppen indult volna el otthonról, amikor megérkezett a csomag. Amit bevitt a konyhába és kinyitott.

– Kellett lennie benne valamiféle tartálynak. Még a legvakmerőbb gyilkos sem kockáztatta volna meg, hogy tartály nélkül mérget tegyen egy dobozba.

Eve eltüntette az első szelet pizzáját.

– A jelek szerint kettő is volt… tartály a tartályban. Az elsőt, egy olcsó fautánzatból készült, kipárnázott dobozt megtaláltuk a konyhapulton. Ez érkezett a csomagban. Továbbá megtaláltuk valamiféle apró tartály szilánkjait és darabjait. Kemény, rideg műanyag… olcsó, feltehetőleg aranyszínűre festve kívül, fehérre belül. Bármi is végzett vele, abba rejtették. Kinyitotta, mire a tartalma a levegőbe került, vagy lenyelte, esetleg bejutott a pórusain, amikor hozzáért. Égésnyomokat láttam a hüvelykujján – jutott Eve eszébe, majd megvonta a vállát. – Még nem tudom.

– Morris és a barátaid a laborban holnapra rájönnek.

– Aha – határozta el magát Eve, hogy megeszik még egy szelet pizzát. – Riasztottuk a VeszAny Csoportot… mondjuk, akkorra már nyoma sem volt az anyagnak a levegőben. Nem került belőle rám vagy az áldozat házastársára sem… pedig mindketten hozzáértünk a holttesthez. Ahhoz elég volt, hogy perceken belül végezzen Abnerrel, utána viszont eltűnt, mielőtt bárki is belépett volna a házba.

– Jól értem, hogy a csomagot az áldozatnak címezték?

– Aha. Egy nem létező feladó nem létező címéről. Egy éjszakai átvevőhelyen adták fel. Közben a kamerát is zavarták, szóval a gyilkos vagy szerzett zavarókészüléket, vagy ért annyira a technikához, hogy összerakjon egyet magának.

– Egy éjszakai átvevőhelyen? – nevetett fel Roarke. – Kedvesem, erre még egy tízéves gyerek is képes. Engem sokkal jobban érdekel, hogyan jutott keresztül az átvilágításokon.

– Aha, már ezt is vizsgálják. Egy dobozba rejtett tartályba rejtett tartály – vonta meg ismét a vállát Eve. – Benne feltehetőleg egy kis mennyiségű akármivel. Ami éppen elég ahhoz, hogy végezzen egy emberrel – pillantott fel, amikor Summerset megjelent az ajtóban, majd ráncolni kezdte a homlokát. – Nem hívtuk a hullaházat, vagy mégis?

– Elnézést kérek – emelte méltóságteljesen a magasba az orrát Summerset. – Doktor Dimatto és Mr. Monroe odalent várnak. Nagyon szeretnének beszélni a hadnaggyal.

– Kérd meg őket, hogy jöjjenek fel – mondta Roarke, mielőtt Eve felállhatott volna az asztaltól. – A hadnagy éppen vacsorázik. Hozok még poharakat – tette hozzá, miközben Summerset eltűnt.

Doktor Dimatto, gondolta Eve. Doktor Abner.

Ezek szerint Louise ismerte az áldozatot? Mivel a városban rengeteg az orvos, erre kicsi az esély. Ellenben Charles és Louise mindössze néhány háztömbnyire laknak a gyilkosság helyszínétől.

– Ismerték egymást.

– Hmm? – tért vissza Roarke két borospohárral a kezében.

– Louise és az áldozat. Ezért jöttek ide. Most meg mi a frászt csináljak?

Amikor a törékeny, szőke Louise és a magas, fekete, jóképű Charles beléptek az ajtón, úgy döntött, majd csak kitalálja.

– Nagyon sajnálom, hogy így rátok törünk és megzavarjuk a vacsorátokat, de… – kezdett azonnal mentegetőzni Louise.

– Ez csak pizza, és a pizzázást nem lehet megzavarni. Honnan ismerted Kent Abnert? – kérdezte Eve.

– Miből gondolod, hogy… – hunyta le Louise a szemét. – Még azon a héten sétált be a klinikámra, hogy megnyitottam. Önként vállalt havi húsz órát. Csak úgy. Ilyen ember volt. Ilyen orvos volt – csordult ki egy könnycsepp Louise szeméből. – Sajnálom – ismételte meg. – Nagyon nehéz ez nekem. Ide kellett jönnöm. Beszélnem kellett veled.

– Foglaljatok helyet – kínálta fel Louise-nak a székét Roarke. – Foglaljatok helyet és igyatok egy korty bort. Kértek valamit enni?

– Szereti etetni az embereket – magyarázta Eve azt remélve, hogy ezzel elkerülheti a további sírást.

– Köszönöm, de erre nemet mondok. Elég lesz a bor.

Roarke intett Charlesnak, és kettesben hoztak még egy-egy széket az asztal mellé. Helyet foglaltak és Roarke töltött a borból.

– Nem fogok összeomlani. Legalábbis nem nagyon – erősítette meg Louise.

– Jó. Most pedig áruld el, mit tudsz Kent Abnerről szakmailag, emberileg és bármilyen egyéb módon, ami csak az eszedbe jut.

Louise bólintott, majd némi viaskodást követően Charles felé pillantott.

– Majd én elkezdem – ajánlkozott Charles.