Előszó
ElőszóPárizs, 2016. július
Felhő szegélyezte a holdat, a horizont még koromsötét volt, a világhírű fények nem világítottak, csupán a híres város jelképévé vált jellegzetes torony tetején égett az irányjelző fény. A két férfi leszegett fejjel, észrevétlenül osont a manzárdtetőkön, meggörnyedve, kicsire zsugorodva, akár az őszi levelek, puha macskaléptekkel lopakodtak a lakások szunnyadó lakói fölött.
Észrevették a célpontot az utca túloldalán, megálltak, lekuporodtak a manzárdablakok között, és kiszámolták a szemközti ház megfelelő emeletének ablakait. Némán, óvatosan kitekerték a kötelet, a hevederre kapcsolt karabinerek a mozgásuk ütemére rezegtek, miközben – céltudatosan, de lüktető pulzussal – a kéményhez rögzítették magukat.
Egyikük átlépett a tető peremén, érezte a mélység ismerős vonzását, a gravitáció hatni kezdett, és megfeszült a kötél. Egy pillanatra megállt, ellenőrizte, megtartja-e, aztán ereszkedni kezdett, és néhány méterenként ellökte magát a faltól a lábával.
A másik férfi követte, és pár pillanattal később célba is értek – a vastag porréteggel bevont, homályos ablakok zárva voltak, de erre számítottak. A szűk, keskeny franciaerkélyen legfeljebb egy cserepes rózsa fért volna el, de sikerült átlendíteniük a lábukat a díszes vaskorláton a talpalatnyi helyre. A fallal párhuzamosan fordították a lábfejüket, teljes súlyukkal nekitámaszkodtak, és a kezüket a szemük fölé emelve próbáltak bekukucskálni a homályos ablakon. Mintha egy ködfelhőn akartak volna átnézni.
A sziréna távoli hangjára mindketten megmerevedtek egy pillanatra, és kiélesedő érzékekkel füleltek.
A vijjogás nem közeledett feléjük. Ennél többet nem is akartak tudni.
Újra a bejutásra koncentráltak, kesztyűs kezükkel végigtapogatták az ajtókat. Nem találtak kívül kilincset, a bal oldali ajtó nem moccant, de a másik halkan megzörrent, tehát megereszkedett. Mindenesetre kellőképp kilazult. Régi ajtók voltak – a fa elkorhadt, az egyrétegű, elvékonyodott lazúrfestéket akár egy tüsszentés lepattintotta volna. De még erre sem volt szükség. Az egyik férfi térdre ereszkedett, a szeme egy magasságba került a retesszel, és tisztán látta a külvilágot kirekesztő régimódi kampó vékony fémrúdját. A hátsó zsebéből bicskát húzott elő, a résbe ékelte, és gyorsan felpöccintette a rudat. A kampó felpattant, és egy kört leírva halkan az ajtónak koppant.
Már bent is voltak. Könnyen ment – éles szem, egy kötél és egy kés.
Az ajtók megvetemedtek, a zsanérok hangos nyikorgással tiltakoztak az erőszak ellen, de engedtek, és a két férfi belépett. Felkattintották a fejlámpát, lekapcsolták magukat a kötélről, és halkan átosontak az üres szobákon.
A szinte tapinthatóan sűrű, áporodott levegőtől köhögniük kellett, hiába volt létfontosságú a csend. Nem ez volt az egyetlen zavaró tényező – a poros parkettán olyan nyomokat hagytak, mintha csak szűz hóban sétáltak volna, de ki látja? Rajtuk kívül nyilvánvalóan senki nem tudott a lakásról. A felületes szemlélő tekintete előtt rejtve maradt, a szomszédokat nem érdekelte a dolog, így nem volt nehéz megőrizni a titkot, mindenki úgy tett, mintha nem az ő problémája lenne, inkább valaki másé. Elvégre senki sem veszít el csak úgy egy lakást, nem felejti el, hogy az övé.
De valaki mégis megtette.
Az egyik férfi megállt a konyhában. Egyetlen oldalra dőlt szék hevert a padlón, a konyhaszekrény üresen tátongott, akasztói meggörbült, köszvényes ujjakként meredeztek. Sehol egy edény, lábas, vödör vagy felmosórongy. A helyiséget kiürítették.
Csalódottan haladtak végig az előszobán, kutakodás közben a fejlámpáik fénysugara párbajtőrként keresztezte egymást a sötétben.
A hálószoba küszöbén mindketten megtorpantak. Nem a hátsó falhoz tolt vas ágykeret miatt gyorsult fel a szívverésük. Az ágy végében hatalmas, fából készült láda állt, valaki leemelte és darabokra törte a tetejét, a feszítővas még ott hevert az ágyon.
Odasiettek, az elöl haladó férfi a szemét kimeresztve silabizálta a ládára tűzött kis cetlit. A kézzel írt szöveg kifakult, de a tetején kivehető volt egy cég neve és logója, valamiféle hivatalos címkének tűnt.
A másik betörő megbotlott valamiben, és nekitántorodott az ágy végének. Káromkodott, ingerülten hátranézett, és felvette a vétkes holmit. Azt hitte, csupán egy rongydarab, de közelebbről szemlélve kiderült, hogy valami gyerekjátékféle – egy kacsa alakú nyálkendő volt, kitömött feje elkopott a használattól, a bolyhos, kifakult frottír ragadt a kosztól. A férfi nyomban eltüsszentette magát, és ledobta a játékot.
Ennyit a csöndről, gondolta a társa. Ezzel az erővel akár bulizhatnának, és meghívhatnák az egész szomszédságot.
– Szent szar – suttogta, miközben bevilágított és bekukkantott a ládába.
A társa gyorsan odalépett, és ő is a sötét üregre irányította a fejlámpa fényét.
Tátott szájjal meredtek a láda tartalmára. Ilyesmiről álmodni sem mertek.
– Gyorsan. Szedjük ki innen!
