Titok Párizsban

Első fejezet

Első fejezetWiltshire, Anglia, 2016 augusztusa

Angliában kitört a nyár. A kontinensen uralkodó hőhullám végre elérte az angol partokat. Valahányszor a hőmérő higanyszála felkúszott harminc fokra, a lakosság hangulata a tetőfokára hágott – nyugágyak tarkították a parkokat, szaporodtak a szeplők, a gyerekek a szökőkutakban játszottak, és az utcákon visszhangzott a meztelen lábakon viselt flip-flop papucsok csattogása.

Flora Sykes mindebből semmit sem érzékelt. A szülei hátsó kertjét – a Wiltshire környéki nyolc holdat – magas élő sövény szegélyezte, és kamillaszőnyeg borította. Amióta Flora három csodás órája leszállt a gépről, és megérkezett, boldog öntudatlanságban hasalt a medence melletti napozóágyon. A bátyja, Freddie még mindig nem került elő, aludt, mint a bunda. Az apja a golfpályán volt, és az anyja, aki elhárította Flora lagymatag, erőtlen ajánlkozását, hogy segít, hatékonyan merítette a forró vízbe a homárokat, és szemmel láthatólag hidegen hagyták a pulton hagyott műanyag zsákban csúszó-mászó teremtmények Némó-szerű menekülési kísérletei.

Flora olvasni akart. Az egyik újévi fogadalma az volt, hogy kevesebbet dolgozik, többet szórakozik, és ennek jegyében minden könyvet elolvas a múlt év teljes Man Booker-listájáról, de márciusra a rövidített listára módosított, most pedig már azért is hálás lett volna, ha sikerül befejeznie a januárban megvásárolt első könyvet, melynek még csak a harmadánál tartott. Az adrenalin okozta a gondot. Uralta az életét – a hosszú, feszült, látástól vakulásig tartó munka után kevés ideje vagy energiája maradt az olvasáshoz hasonló időtöltésre.

Ez a hét különlegesen alakult. Hétfőn Palm Beachen ébredt, szerdán Chicagóban, tegnapra beszorított egy megbeszélést és egy koktélpartit Manhattanben, aztán koktélruhában rohant a JFK-re, és vöröslő szemmel érkezett a Heathrow-ra.

– Egy csésze teát, drágám? – ütötte meg a fülét az anyja távoli hangja. Hallotta a porcelán csilingelését a kövön. – Kenhetnél magadra még egy kis naptejet. Pirul a vállad.

Bizonyítékot keresve meleg kéz érintette meg a vállát. Flora felemelte a fejét, vajszőke haja beborította az arcát.

– Mi van? – dünnyögte.

– Ó, édesem, én csak aggódom érted. Ez a sok időeltolódás összezavarja a szervezetedet.

Flora hátradobta a haját, és megpróbálta ülő helyzetbe tornázni magát. Az anyja felrakta a lábát a mellette álló nyugágyra, ölébe tette a The Lady egy példányát, és rá jellemző módon teáscsészét tartott a kezében. Szalmakalapja árnyékot vetett az arcára, amely ötvenes éveinek végén még mindig szép volt.

Flora a nyomott virágmintás bikini pántját babrálta – úszáshoz nem a legmegfelelőbb, de nem szándékozott bevizezni magát, hacsak Freddie be nem dobja a medencébe –, és a teáért nyúlt. A gőztől még pirosabb lett alvástól kipirult arca, álmosan nézte a víz felszínét könnyeden súroló acélkék szitakötőket és a felhőtlen égen cikázó fecskéket.

– Túl keményen dolgozol. Nem tesz jót neked.

– Tudom, de pillanatnyilag nem lassíthatok. Új ügyfeleket kell szereznem – Angus ezért vett fel. Karácsonyig nem lazíthatok.

– Karácsonyig? Édesem, így meg sem éred. Még csak augusztus van. Őszintén aggódom, hogy nem tartasz ki addig.

– Persze, te mindig aggódsz. Te azon is aggódnál, ha nem lenne min aggódnod – mosolygott Flora. – Mikor jön meg apu?

Az anyja összehúzta a szemöldökét, és kék szemében szkeptikus kifejezéssel nézett rá.

– Azt mondtam, fél egykor lesz az ebéd, szóval egykor jön.

– És mikor ebédelünk?

– Kettőkor.

Flora felkuncogott. Az apja legendásan pontatlan volt. Elkésett a saját esküvőjéről (durrdefektet kapott az Aston), Freddie születésekor a kórházból (dugó a Mayfairen), az ő világrajöttekor a kórházból (a kutya elcsámborgott a Hyde Parkban, és a mentő nem várta meg) és a bátyja temetéséről (Marlborough-ban lezárták a főutcát a termelői piac miatt). Az egyetlen hely, ahonnan soha-soha nem késett – negyven év alatt egyszer sem –, az aukció volt. A nyolcvanas évek végétől egészen a nemrégen bekövetkezett nyugdíjazásáig aukcióvezető volt a Christie’snél. Az aukciók közismerten élénk, lármás, lövöldözéshez hasonlóan akciódús események voltak. Az apja komoly hírnévre tett szert szellemes magyarázataival, amelyek felélénkítették a hangulatot, növelték az étvágyat, és így legtöbbször rekordárnál ütötte le a licitet.

Mindannyian tudták, hogy az ebéd várhat. Fél egykor még kétségtelenül a tizenhatodik szakasznál próbálja a lyukba juttatni a golflabdát, hiába szeretne engedelmeskedni imádott feleségének.

– Freddie jó soká alszik – jegyezte meg Flora a teát szürcsölgetve, és az órájára pillantott. Már negyed egy volt, bár a teste úgy érezte, még csak hajnal van.

– …igen. Tényleg.

Flora újra a tíkfa ágyra hajtotta a fejét, és átnézett az anyjára.

– Mi van?

– Semmi.

– Anyu, ismerem ezt a hangsúlyt. Mi van?

Az anyja ránézett, de Flora biztos volt benne, hogy nem látja.

– Nagyon sovány.

– Mindig is vékony volt.

– Mostanában rengeteget fogyott. Szerintem nem eszik rendesen.

– Ebben szinte biztos vagyok – sóhajtott Flora, kinyújtotta a lábát, és pedikűrözött lábfejét tanulmányozta. Már három hete elég jól tartotta magát. – Ne feledd, ő a tipikus férfi, aki a skorbut veszélye ellen is egy gigacsomag szalonnaízű Frazzles megvásárlásával védekezik.

Az anyja azonban nem nevetett, csak a süppedős gyepet bámulta.

– Azt hiszem, valami baj van.

Flora diadalmasan felkacagott.

– Te mindig azt hiszed, valami baj van. – Ha az apja örökösen késett, az anyja örökösen aggódott. De aztán észrevette az anyja arckifejezését. – Anyu, lefogadom, csak hiányzik neki Aggie. Végre rájött, milyen óriási hibát követett el, amikor szakított vele, ez minden. – Kinyújtotta a lábát, behunyta a szemét, élvezte a bőrét perzselő napot. – Aggie a legjobb dolog, ami valaha történt vele.

– Aggie már nyilván valaki mással jár.

Flora kinyitotta a szemét.

– Ezt ki mondta?

– Tudod, drágám, megvannak a kapcsolataim. A te generációd még nem fedezte fel a reggeli jótékonysági kávézás intézményét. – Gyötrődő kifejezés suhant át az anyja arcán. – Ostoba fiú.

Flora az oldalára fordult, és felhúzta a térdét.

– Figyelj, Aggie talán egy kicsit a körmére koppint, és futtat vele pár kört, de nem kérdés, hogy visszafogadja.

Az anyja összepréselte az ajkát, ahogyan mindig, amikor aggódott. Flora emlékezett rá, hogy ugyanilyen volt az arckifejezése aznap, amikor ő középiskolai felvételi vizsgát tett matekból, vagy az apja megszerezte a helikopterjogosítványát, és amikor Freddie bejelentette, hogy benevez a Marathon des Sables-re…

– Remélem, igazad van.

Elhallgattak, a lapozás hangját csupán a hortenziabokrokon szorgoskodó méhek zümmögése, a tölgyfán trillázó fekete rigók hangja szakította meg, és Bolly, a labrador farkának időnkénti tompa puffanása a kövön, valahányszor Flora leengedte a kezét, és megsimogatta a nyugágy alatti árnyékban heverésző eb bundáját.

Az anyja becsukta a magazint, felé fordította az arcát, és megpróbált derűsnek tűnni.

– Mesélj, veled mi van? És most nem a munkára gondolok. Találkozgatsz valakivel mostanában?

Flora rásandított, de a fejét nem fordította felé. Elfojtott egy sóhajt.

– Nem. Nincs rá időm.

Az anyja is elfojtott egy sóhajt.

– Édesem, erre muszáj időt szakítanod. Hogyan is ismerkedhetnél meg bárkivel, amikor alagsorokban, raktárakban, galériákban és repülőkön töltöd az életedet?

– Rengeteg emberrel találkozom, mami. Csak épp senki olyannal, aki… – a megfelelő szót kereste.

– Különleges?

– Én inkább azt akartam mondani, hogy „más”, de igen, gondolom, a kettő nagyjából ugyanaz.

– Más, mint…?

Flora vállat vont, pedig pontosan tudta. A munkája során több száz férfival találkozott – kereskedőkkel, galériatulajdonosokkal, műgyűjtőkkel, művészettörténészekkel, restaurátorokkal, nem is beszélve az ügyfelekről, bár természetesen soha nem lépte volna át a határt, nem randevúzott volna egyikükkel sem –, de mindig két csoportra tudta osztani őket. Voltak olyanok, mint a főnöke, Angus: mérték után készített öltöny, magániskolai végzettség, elitizmus, klikkesedés. És olyanok, mint az apja: művelt, különc, elképesztő, ugyanakkor a praktikus dolgokban teljesen reménytelen, szórakozott, a mindennapi életben bizonytalan. Ő olyasvalakit akart, akiben van valami „különleges”.

– Olyan szép lány vagy. Nem értem, miért nem keltél még el.

– Nem egy doboz joghurt vagyok! – nevetett Flora. – Nekem nincs szavatossági időm.

– Hogy te milyen naiv vagy, drágám. Dehogy nincs. Minden nőnek van.

Flora ezúttal nem fojtotta el a sóhajt. Szerette volna, ha az anyja ejti a témát.

– Nézd, anyu – én tökéletesen elégedett vagyok az életemmel. Majd megtörténik, ha eljön az ideje. Ezt nem lehet sürgetni.

Elhallgattak, átmeneti fegyverszünetet kötöttek, mindketten a füvön ugrándozó, kukacokat szedegető rigópárt figyelték. Flora tudta, hogy nem kell visszatartania Bollyt, mint régen – a reumája miatt már szívesebben szundikál az árnyékban.

– Befejeződött a konyhai mészárlás? – váltott témát Flora.

– Tökéletesen rózsaszínre és puhára főttek – válaszolt elégedetten az anyja. Ugyanolyan elegánsan főzött, ahogyan öltözött. – És Freddie kedvenc sajttortáját készítettem desszertnek.

– Ó, pompás, az majd kiugrasztja az ágyból. Már azt hittem, egy kis robbanószerkezetet kell a hálószobája ajtaja elé tennünk.

Az anyja kuncogott, aztán megrándult az arca, mind a ketten megfordultak a kocsikerék csikorgására a kavicson; Flora apja száguldott fel a kocsifelhajtóra a lehúzott tetejű, krémszínű XK8-assal, tökéletesen ősz üstöke felállt a szélben, a Fleetwood Mac zenéje áradt az autóból.

– El se hiszem! – kiáltott fel meglepetten Flora. – Időben érkezett.

– Igen, de ugyanúgy vezet, mintha késne – csettintett az anyja a nyelvével, lelendítette a lábát a napágyról, és a fehér bőrpapucsba csúsztatta pedikűrözött ujjait. – De komolyan, el kell zavarnom a sarkantyúvirágaimtól. Kinek képzeli magát? Stirling Mossnak? – Nagyot sóhajtott, kivette Flora kezéből az üres teáscsészét, átsétált a gyepen a férjéhez, és örült, hogy valami más miatt aggódhat.

Az apja úgy rántotta le a házról fél órán belül a csendes délelőtti szundikálás nyugalmát, akár egy székről a porvédő huzatot, harsogott a Radio 4, kipirult arccal, kiéhezetten került elő a zuhany alól, és a padlón még mindig ott hevertek a golfcipője talpának lyukaiból kipotyogott sárdarabok.

– Szia, apu – mosolygott Flora a konyhapult szélén ülve s a lábát a mosogatóba lógatva. Amióta nyolcévesen beleesett a csalánba, és az anyja jeges vízzel hűtötte le égő, viszkető lábát, ez volt otthon a kedvenc pihenő pozíciója. Felkészült a túláradó csókra, amelyet az apja a homloka közepére nyomott. Védekezésül a fülére szorította a kezét, amitől átmenetileg tompán hallotta a hangokat, mintha a víz alatt lett volna. – Jó menet volt?

A szavai szemmel láthatólag érzékenyen érintették az apját, lehervadt az arcáról a széles mosoly, és a homlokára csapott.

– Szörnyű volt! Egészen rettenetes! – sopánkodott. – Ezzel az erővel egy porszívócsővel is ütögethettem volna az átkozott labdát. Nem tudom, mi a baj velem.

– Majd én megmondom – szólt közbe Flora anyja, lenyisszantott egy friss rozmaringágat az ablakban álló virágládából, és egy mókust figyelt, amely szerinte a lobéliához túl közel ásott ki egy szem makkot. Gyorsan megkopogtatta az ablakot, mire az állatka szaporán visszaszaladt a legközelebbi tölgyfára. – Az a plusz üveg Maury tegnap este, az a te bajod.

A megjegyzést döbbent csend követte.

– De drágám, tele voltunk fügével! – tiltakozott az apja, amint magához tért, és nem értette, hogyan juthat egyáltalán eszébe valakinek, hogy lehetséges egy kis gránátalmás melasszal kísért Maury nélkül étkezni.

– Nagyon jól tudod, miről beszélek – válaszolta Flora anyja, és szemrehányó pillantást vetett a férjére. Ő megpróbálta elkapni a feleségét egy csókra, miközben az épp kivette a sütőből az olívás kenyeret, vékony karja alig látszott ki az edényfogó kesztyűből. – A Pouilly-Fumé épp elég volt. – Csók helyett odaadta a férjének a tálat a rozmaringgal meghintett kenyérrel. – Tedd ezt az asztalra, légy szíves.

Flora kuncogott, az apja – aki cseresznyeszínű sortból és fűzöld pólóból álló különösen színes együttesben feszített – elcsoszogott. Vigasztalan volt, amiért a felesége kitartóan aggódott a mája állapotáért. A sebesség, a borfogyasztás és a konyhapadló állapota miatt tényleg benne volt a pácban.

– Szegény apu.

Az anyja ráhalmozta a forró, páncélos langusztákat a klubsalátára, Flora lecsapott a lehetőségre, és elcsent egy szelet avokádót. Az anyja automatikusan meg akarta dorgálni, és rá akart csapni a kezére, de meggondolta magát, és inkább egy másik szeletet is felé nyújtott.

– Híznod kell. Most pedig lennél szíves lehívni a bátyádat? – kérte, és felemelte a megrakott tálcát. – Aztán hozd ide a szalvétákat és a virágokat.

– Igenis, uram! – tisztelgett Flora, és vigyorogva összeütötte a sarkát a mosogatóban, az anyja pedig sóhajtozva, a fejét csóválva kifelé indult.

Flora leugrott a pultról, a lépcső aljához ment, és ott megállt.

– Hé! Ratfink! – kiabált fel teli torokból. – Ebéd a kertben most, különben elküldenek a hadseregbe!

– Ha a szomszédok tudtára akartam volna adni, hogy eszünk, akkor áthívtam volna őket – közölte az anyja kényszeredetten. Flora kiügetett a kertbe, letette az asztalra az osztrigarózsaszín vászonszalvétákat és a korsót, amelyben frissen levágott fehér szagosbükkönyág díszlett.

– Lefogadom, hogy most már ébren van – vigyorgott Flora, leereszkedett az apja melletti székre, és tépett egy darabot a még meleg kenyérből.

Az apja vonakodva limonádét töltött magának, amit a neje a fröccs frissítő alternatívájaként próbált meg eladni. Flora ivott egy kortyot, behunyta a szemét, érezte a hideg poháron végigfutó párát a kezén, a déli nap álmosító, érveréshez hasonló lüktetését a bőrén. Ki se kellett nyitnia a szemét, hogy tudja, a bátyja közeledik a füvön. Igen, hallotta az alsó lépcsőfok nyikordulását, hallotta, hogy a franciaablak a falnak koppant, de mindig is képes volt észlelni a közelségét – ezért adta neki a bátyja a Denevérfülű becenevet, amely az évek során Denivé rövidült. Csak két év volt közöttük, de elválaszthatatlanok voltak attól a pillanattól fogva, amikor az anyja hazavitte a kórházból. Freddie minden este bemászott mellé a kiságyba, és megosztotta vele a kedvenc játékát. Vigyázott rá az első iskolai napján az udvaron, és segített neki vasárnaponként kihordani az újságot (az apjuk ragaszkodott hozzá, hogy megkeressék a saját zsebpénzüket), amikor a mellékletek miatt túl nehéz volt a csomag. Megígérte, hogy nem árulja be az anyjuknak, amikor Flora csípőjén elfertőződött a pillangótetoválás. Ha egy barátja rástartolt a húgára, megfenyegette a srácot, hogy elpáholja, és az apjuknál sokkal szenvedélyesebben ellenőrizte le a fiúkat, akikkel Flora randizott.

– A szabadidődben, Ratty – Flora lustán kinyitotta a szemét, és vigyorogva szegezte rá a tekintetét. – Mi éhen halunk idekint, amíg te… a kurva életbe!

– Flossie! Vigyázz a szádra! – feddte meg az anyja.

Flora azonban nem tudta levenni a szemét a bátyjáról – az ő hórihorgas, nyúlánk, vörösesszőke, bozontos testvéréről, akit még mindig kisfiús szeplők borítottak. Egyszer megpróbálták megszámolni, és ezért alkoholos filccel összekötötték a szeplőket. De a félszeg mosoly, amely segített neki számos büntetést megúszni, a nyolc kilóval együtt egyértelműen lekopott róla menet közben.

Freddie egyenesen rászegezte az ujját, mire ő vigyázzba vágta magát.

– Ne kezdd! Ocsmányul nézel ki – mondta a bátyja. – Komolyan, hugi, tartsd magad távol a pitéktől.

Flora szeretett volna nevetni. Ez a szokásos tréfájuk volt, és általában harsány nevetést váltott ki, de rájött, hogy most senki sem nevet.

– Mi a franc történt veled? – kérdezte, és megpróbálta a tekintetével komolyságra bírni a bátyját.

– Flora, ne, kár… – akarta újra figyelmeztetni az anyja, de Flora a szeme sarkából látta, hogy az apja egy kézmozdulattal elhallgattatja.

Freddie vállat vont.

– Semmi. Nyugi.

– Rém sovány vagy – kiáltotta, és majdnem elnevette magát az ironikus helyzeten, hogy a bátyja úgy tesz, mintha minden rendben lenne.

– Marihuána. Súlyzó. Bánat – válaszolta Freddie, ügyesen belerogyott a szabad székbe, és belekortyolt a limonádéba. Elfintorodott, komoran nézett a pohárra, szkeptikus tekintetet vetett az apjára, aki erre megvonta a vállát.

– Anyu, mondd meg neki! – rendelkezett Flora.

– Azt teszem, édesem, és neked is megmondom – válaszolta, és hatalmas adag salátát halmozott a fia tányérjára. – Szerinted miért rendeltem egy extra kiló langusztát?

Freddie mintha elsápadt volna a látványtól, a villa megállt a kezében.

– Elég döbbentnek tűnsz – állapította meg Flora, az asztalra könyökölt, és egyenesen a bátyja szemébe nézett. Jobban ismerte bárki másnál. – De tényleg. Mi folyik itt?

Freddie válaszra nyitotta a száját, de úgy tűnt, az ételt képtelen beletenni, a szavak viszont nem képesek elhagyni a száját. Csupán a vállát vonogatta.

Hosszú csend borult rájuk, amelyet átjárt az aggodalom. Most már mindannyian határozottan aggódtak. Volt olyan, hogy Freddie nem evett, de mindig, mindig beszélt. Flora vadul kavargó gondolatokkal figyelte. Vajon hallott róla, hogy Aggie újra randizik? Jobban lesújtotta, mint gondolták?

Nem maradt ideje megkérdezni. Freddie széke hirtelen megcsikordult, és ők ijedten összerezzentek.

– Én erre képtelen vagyok – motyogta.

– Freddie? – szólt rá az apja, és az aggodalom megfosztotta a megszokott, humoros hangvételétől. Freddie a ház felé lépdelt, vadul nagyokat lendített a karján.

A családtagok egymásra néztek – döbbenten, riadtan, megrendülten.

– Ti olyan közel álltok egymáshoz. Nem mondott neked valamit? – érdeklődött halkan az anyja, és az asztalra könyökölt. – Valamit, ami ezt megmagyarázza?

Flora a fejét rázta, és még mindig Freddie után nézett: olyan volt, mintha menet közben széttépte volna a levegő szövetét, és ott maradt volna a nyomában, cafatokban lógva.

– Utánamegyek – ajánlotta apa, az asztalra hajította a szalvétát, de Flora a karjára tette a kezét, hogy visszatartsa.

Flora felállt, beszaladt az árnyékos házba, a régi faparketta nyikorgott a súlya alatt, jázminágak nyúltak be a nyitott ablakokon, az üveg mögött a virágzó lonc bólogatott. Flora végighúzta a kezét a rücskös falon, miközben kettesével szedte a lépcsőket. Bekukkantott Freddie hálószobájának az ajtaján, de már tudta, hogy nem találja ott, így ment tovább fölfelé, a tetőtéri szobába. A helyiséget türkizkék, aprólékosan kidolgozott, részletgazdag Toile de Jouy tapéta borította, a keskeny ablakokat nehéz, tarka mintás függönyök takarták, az ágyon törött falióra hevert elfeledetten. Valaha a bébiszitter szobája volt, de ők ketten a titkos búvóhelyükre menet mindig rettenthetetlenül átsettenkedtek az épp náluk lakó, alvó német vagy svéd lány mellett.

Flora megállt a falnál, és kitárta a kis tetőablakot, amit kiskorukban szigorúan tilos volt kinyitniuk. Kimászott, pár pillanat múlva felbukkant a lapos tetőn, és a szeme elé tárult a völgy, melyet a kertben eltakart a meredek oromfal. Freedie-t nem lepte meg a megjelenése, odaszaladt hozzá, és megszokásból lekucorodott.

Régen idefönt napoztak, és suttyomban itt tanultak cigizni, bár Freddie az ivásnál meghúzta a határt – az alkohol és a magasság nem illett össze.

– Mondd, mi a baj? – kérdezte halkan Flora, és leült vele szemben. Általában nekidőltek a tetőcserepeknek, és vagy a nap felé fordították az arcukat, vagy a holdat bámulták, de Freddie ezúttal előregörnyedt, mint egy összegömbölyödött bogár, mélyen lehajtotta a fejét, és a térdére támasztotta az állát.

– Nem tudok beszélni róla – rázta a fejét.

Flora megragadta a karját, a bátyja szavai igazolták a félelmét. Nem csak képzelődött, és nem csak anya túlzó aggodalmaskodása szerint volt baj. Valóban, ténylegesen létezett.

– Bármiről van szó, én melletted állok. Tudod.

Freddie megrázta a fejét, és egy oldalpillantást vetett rá.

– Nem így van. Ezúttal nem.

– Freddie, nincs olyasmi, ami miatt kételkednék benned. Te vagy az én bátyám. Rajongok érted.

A fiú leszegte a fejét, és olyan szorosan fűzte össze az ujjait, hogy elfehéredtek az ujjpercei. Flora összerezzent.

– Ezért akartad, hogy mind itthon legyünk a hétvégén? – Eget-földet megmozgatott, hogy összeegyeztesse a naptárával a szokatlan kérést.

– Azt hittem, meg tudom tenni. Azt hittem, képes leszek nektek elmondani. Azt hittem, ez a helyes…

– Képes vagy rá – suttogott Flora. – És tényleg ez a helyes.

– Nem. Nem vagyok.

– Miért?

– Néztelek titeket odalent, és ugyanolyanok vagytok, mint mindig. Te tökéletes vagy, szarkasztikus és aranyos, apu blöfföl, anyu mindent csodálatosan csinál, és semmiségek miatt aggódik. – Elhallgatott. – Csakhogy most tényleg van miért aggódnia. Tönkretettem.

– Mit?

– Mindent – a családunkat. És nem bírom elviselni a tekinteteteket, amikor elmondom nektek.

Flora elnémult, a bátyja arcát fürkészte, aki újra elhúzódott, magába zárta az érzéseit, mintha előle rejtőzködne.

– Mit csináltál, Freddie? El kell mondanod. – Megszorította a fiú karját. – Tudod, hogy nem megyünk le innen, amíg nem mondod el.

A fiú mélyen, akadozva beszívta a levegőt.

– Annyira hihetetlen. De hinned kell nekem.

– Elhiszem, megígérem. Máris hiszek neked.

– Azt sem tudod, miről van szó.

– Nem. De ismerlek. Támogatlak. Szeretlek.

Freddie bólintott, lehajtotta a fejét, és hagyta, hogy kibuggyanjanak a könnyei. Aztán beszélni kezdett.