Titok Párizsban

Második fejezet

Második fejezetLondon, egy héttel később

Az aukciós terem zsúfolásig megtelt, minden széket elfoglaltak, és hátul kisebb tömeg ácsorgott. Mindenki katalógussal a kezében csevegett, hangosan nevetgélt, ide-oda röppenő tekintettel mérte fel a jelenlévőket – vagy ami még fontosabb, azt, hogy ki nincs jelen –, és a Sotheby’s személyzetének nagy tudású csapata kezelte a telefonos és internetes liciteket.

Flora elhelyezkedett a széken, az ölében a licitálótáblát eltakarták a rózsaszínű selyemszoknya redői. Elvi kérdést csinált belőle, hogy soha ne vegyen részt a licitet megelőző csevegésben és találgatásban. Talán jót tett a kapcsolatépítésnek, de ha meg akart kötni egy üzletet, nem szívesen hívta fel magára a figyelmet. Van ebben valami, ami a könnyelműség, az elbagatellizálás mellett szól. Különben is, szerinte sokkal hatásosabban lehet egy jó ruhával, az egyik kezében koktéllal kapcsolatokat építeni.

Türelmesen várt, míg Peter Doig olajfestményét kigurították a kesztyűs hordárok, és a terem közönsége átrendeződött. Warhol Marilynje (Negatívja) következett, ami miatt ma eljött, de a főnöke, Angus nem ezért küldött neki sms-t hárompercenként. A telefonja újra felbúgott a táskájában, de Flora nem vett tudomást a legutolsó forgalmihelyzet-jelentéséről. Ha ennyire izgatottan várta, mi történik Bacon szárnyas oltárával, akkor nem kellett volna azzal a New York-i járattal repülnie az esti londoni árverésre, amely csak az aukció kezdete előtt negyven perccel landolt. Flora csöndben kifújta a levegőt, hogy ne legyen annyira ingerült. Nem értette, hogy a főnökének miért lételeme a folyamatos káosz és akció. A férfi élvezte az adrenalin áramlását, és folyamatosan a késés határán táncolt, mintha egy eredmény értékét a körülötte kialakult drámai narratíva adta volna meg.

Egy pirospozsgás arcú férfi, akinek a vörös nyakkendőjét teáscsészék szélén egyensúlyozó majmok díszítették – tehát Hermès –, elkapta a pillantását, és felvont szemöldökkel, némán érdeklődött a mellette álló üres helyre pillantva, amely történetesen az egyetlen szabad szék volt a teremben. Ő együttérzően, ám határozottan megrázta a fejét, és a szemét forgatva megütögette az órája számlapját. A férfi vette az adást, az ajka ingerült vonallá szűkült, és visszatért a terem hátsó részébe.

Flora hátravetette szőke haját, és könnyedén legyezte magát a táblával. Már esteledett, amikor az aukcióra tartva kiugrott a taxiból, az ég sötétbe borult, és közelgő vihart jósolt. Remélte, hogy még előtte hazaér. Egy elhúzódó megbeszélés után igyekezett pontosan érkezni, és nem maradt ideje, hogy az irodából elhozza a kabátját, de nem szerette volna, ha a fehér selyemblúzban és piros pántos velúrbőr tűsarkúban elkapja a zivatar.

Az árverésvezető mögött kitárult az ajtó, a teremben pattanásig nőtt a feszültség, amikor begurították a Warhol-szitanyomatot. Flora nem mozdult, bár ugyanúgy felélénkült, mint azok, akik felszisszentek, mosolyogtak, sugdolóztak. Az ismertebb, élénk, szivárványszínekben pompázó Marilyn-szitanyomatoktól eltérően, amelyeknek a tulajdonosai majdnem olyan híres sztárok voltak, mint a kép modellje, ez az alkotás negatív, sötét és borongós volt, a diszkóboldog eredeti ellentettje. A neonpinkkel váltakozó koromfekete egy filmfelvétel negatívját idézte, és tökéletes volt az ügyfelei, egy fiatal orosz pár részére, akik Moszkvából költöztek a Mayfairre. Az elmúlt tizennyolc hónapban azon dolgozott, hogy merész kortárs művészeti gyűjteményt hozzon össze nekik, amely máris több mint tizenegymillió fontot ért. Maastricht és Palm Beach szépművészeti vásáraira vitte őket, Chatsworthben és Dubajban magánalkukat szervezett a számukra, sikeresen licitált New York, Zürich és Los Angeles aukcióin. Ha ma este sikerül jó áron megszereznie, a Warhol töltheti be a szabadon maradt helyet az ágyuk fölött a lakosztályukban. Az ügyfél felesége a mű érkezésére készülve máris utasítást adott a festőknek, hogy aranyfüsttel fessék át a szobát.

Giles, az aukcióvezető, akivel Florának (nagyon) kurta románca volt az egyetemen – a férfi kétes ízléssel rendelkezett a bugyik tekintetében, és előszeretettel fenekelte el –, a papírjait rendezgette, majd felemelte a fejét. A terem újra elcsendesedett, és Flora munkához látott.

– Hölgyeim és uraim, a tizenkettes tétel következik: egy rózsaszín-fekete Marilyn-nyomat a Negatív sorozatból Andy Warholtól. 1979 és 1986 – a halála előtti év – között alkotta meg. Akril és nyomdafesték szitanyomás festővászonra. – Tiszteletet parancsolóan zendített rá, frissen csengett a hangja a várakozó tömegben, akár egy harang, és Flora megpróbálta elhessegetni a könnyes üzenetek emlékét, amelyeket a férfi a telefonján hagyott a szakításuk után. – Keret nélkül…

Flora úgy hallgatta, akár egy igazi stréber, bár előre tudta, mi következik. Végigtanulmányozta a történeti és értékelő jelentést, és nem zavarta a hajszálvékony repedés a kép szegélyén.

Annyira feszülten figyelt, hogy beletelt pár másodpercbe, mire észrevette a mellette helyet foglaló Angust, akinek csinos, vörösesszőke fürtjei nedvesek voltak az izzadságtól, kerek arca kipirult, és enyhén lihegett, mintha futott volna a repülőtértől idáig. Épphogy ideért, és Flora észrevette, milyen feszült, de a férfinak ez volt a kedvenc állapota.

– Hogy megy? – suttogta hangosan Angus, és kissé meglazította a nyakkendőjét. Közben kezdetét vette a licit.

– Jól. – Flora az aukcióvezetőt figyelte, egyenes háttal, felszegett fejjel leste, ki az, aki a küzdőtérre lép. Felmérte, ki kivel ül, kit képvisel, ki az, aki csöndben, mozdulatlanul figyel, ki az, aki ennél a tételnél hajtotta be a katalógus szélét, és ki karikázta be töltőtollal… Nem véletlenül volt kirívóan nagy tétekben játszó pókerjátékos.

– Azt hittem…

– Ne beszéljen – figyelmeztette halkan a főnökét, és a tekintete a szürke öltönyös férfira tapadt az ellenkező sarokban, aki féloldalasan ült a székén, és átvetette a háttámlán az egyik karját. Korán ajánlatot tett, de aztán csöndben maradt. Flora a testtartásából tudta, hogy még nem szállt ki a játékból.

Nem ismerte. Tudomása szerint nem volt gyűjtő, műkereskedő vagy forgalmazó, márpedig a szépművészet világa elég zárt körű. Amióta hat évvel korábban művészettörténetből diplomázott, számos pozícióban dolgozott a Phillipsnél, a Christie’snél, a Saatchi Galériánál, majd múlt évben junior partnerként került Angus cégéhez, a Beaumont Szépművészeti Ügynökséghez, mint olyasvalaki, aki rendkívül jó összeköttetésekkel rendelkezik. Majdnem mindenkit név szerint ismert ebben a teremben, és a legtöbbjükkel szürcsölt már Manhattant.

– Elnézést, elnézést, dolgozzon csak – suttogta Angus, hátradőlt a széken, és beletúrt a hajába, mintha meg akarná lazítani.

A telefonok is egyfolytában foglaltak voltak, Flora figyelte a Sotheby’s embereit, nézte, ki beszél a legtöbbet az ügyfelével. Akiket győzködni kellett, azok hamar kiszálltak. Őt a csöndesek érdekelték. Úgy kalkulált, hogy két komoly vevővel kell számolnia.

A szürke öltönyös fickó még mindig ugyanabban a fura testhelyzetben ült, de a nyakán meg-megrándultak az ínak, és megfeszült a keze, ahogy igyekezett egy helyben tartani, mielőtt visszatér a játékba.

Flora újra a telefonos részlegre pillantott. Már csak egyvalaki volt vonalban, a levegőbe emelt tárcsák száma is egyenes arányban csökkent a vételár növekedésével, az esély, hogy megszerezhetik a festményt, egyenletesen csúszott ki a többség kezéből, akár egy jacht, amely a hajókötélről elszabadulva a láthatár felé tart.

Az aukcióvezető körülnézett a helyiségben, a telefonos licitáló immár egyedül volt a porondon.

Flora a szürke öltönyösre pillantott, épp amikor az biccentett. Visszatért a játékba.

Pontos előrelátásával elégedetten hagyta egy kicsit játszadozni a két licitálót. A végső összeget eredetileg 1,2 millió és 1,8 millió font közé becsülték, de máris 1,92 millió fontnál jártak. A licit üteme lelassult, az ajánlatok között hosszabbak lettek a szünetek. A teremben ülő licitáló a lehetősége határához közelített; Flora meg tudta állapítani abból, ahogy kihúzta magát és előrehajolt, próbálta a nyakában felgyűlt feszültséget oldani. Többször körülnézett a teremben, ellenőrizte, nem lép-e közbe valaki. Florát azonban nem szúrta ki – vagy ha igen, akkor nem tartotta fenyegetésnek.

Hiba volt. Angus épp ezért vette fel. Az árverési helyiségek világában Florát remek pedigréje győzelemre predesztinálta, ugyanakkor fegyelmezett volt, és soha nem költötte feleslegesen az ügyfelei pénzét. Ilyet az amatőrök csinálnak.

Flora kissé felemelte a fejét, átjárta a meleg, ellazult, érezte, hogy közeledik az ő pillanata. Kihúzta magát, ujjai tettre készen markolták a tárcsát. Már 2,1 milliónál jártak, és ez a szám szemmel láthatólag egyik licitálónak sem felelt meg igazán. Ő maga sem volt elragadtatva – kétmillió font fölött minden növekedés az ő potenciális profitját nyirbálta meg, de a mai napra készülve kiterjedt kutatást végzett a kortárs piac alakulásáról és az olyan globális tényezőkről, mint a kínai gazdasági növekedés lassulása, és ennek alapján szívesen elment volna akár maximum 2,3 millióig. Becslése szerint a következő öt évben minimum kétszázalékos, a következő tízben pedig legalább nyolcszázalékos növekedés várható. Még ez is jó megtérülés, egészséges befektetés. Megéri. Azért fizették, hogy ezt megítélje.

Giles most a szürke öltönyösre mutatott, akinek a táblája a levegőbe emelkedett. Végignézett a termen, de meggyőződés nélkül, ugyanis nem számított újabb licitre.

– Kettő pont egy öt – jelentette be. – Először… másodszor…

Flora felvillantotta a tárcsáját, mire a közelében ülők jól hallhatóan felszisszentek, és már tapsolni készültek. Giles, az árverésvezető szemöldöke a magasba szökkent, már épp a feje fölé emelte a karját, hogy drámaian lecsapjon és lezárja a vételt.

– Kettő pont kettő az új ajánlat! – kiáltotta hitetlenkedve és boldogan.

A szürke öltönyös megfordult a széken, bágyadt testtartása megszűnt, körülnézett, azt kereste, ki verte át az utolsó pillanatban. Flora meg se moccant.

A szürke öltönyös karja a levegőbe lendült – dühösen, kihívóan.

– Kettő huszonöt.

Giles újra Florára nézett, aki ismét bólintott.

– Kettő egész három. – Giles tekintete a szürke öltönyösre siklott.

– Kettő öt! – kiáltotta a férfi, és fejedelmi mozdulattal meglengette a kezét.

Újabb moraj hullámzott végig a tömegen, az elismerés mormolásába egyesek kuncogása keveredett.

Flora csettintett a nyelvével, és megrázta a fejét. Kiszállt. Nem lépte át a saját maga által felállított maximumot.

A szürke öltönyös önelégülten elvigyorodott, előrefordult, pár pillanat múlva lecsapott az árverező kalapács, a zsákmány az övé lett, és megtapsolta saját magát.

– Ó, micsoda pech, Flora – mormogta Angus, miközben a tömeg megemésztette az eseményeket.

– Nem igazán. Jövő hónapban a Christie’s Palm Beach Elizabeth Taylort árverezi. Egyébként sem szívesen mentem kétmillió fölé. Tipikus amatőr viselkedés, többet fizetett az értékénél. Itt marad a Baconre?

– Nehezen tudom elhinni, hogy maga nem – válaszolta a férfi, és félrehúzta a lábát, amikor Flora felállt és távozni készült.

– Vacsorázom valakivel.

– Randi?

– Olyasmi. Holnap találkozunk. Később megyek be. A Wolseley-nél reggelizem a Phillips régi festők szekciójának a vezetőjével.

– Jó mulatást – szólt utána Angus, miközben Flora udvariasan igyekezett átpréselni magát a sorban ülők félrehúzott lába előtt.

– Melyikhez – a vacsorához vagy a reggelihez?

– Mindkettőhöz.

A lány mosolyogva ért ki a folyosóra, a szürke öltönyössel egyszerre. Kezet nyújtott.

– Gratulálok – mosolygott rá a férfira. – Gyönyörű darab.

– Szerintem is – válaszolt a férfi diadalittas mosollyal.

A terem hátsó része felé indultak. Florának vissza kellett adnia a tárcsát, a szürke öltönyösnek pedig fizetnie kellett.

– Kár, hogy nem tudta folytatni – jelentette ki, és előreengedte Florát, miközben átverekedték magukat a befelé áramlókon, akik látni akarták a Bacont – vagy licitálni akartak rá. – Épp kezdett érdekessé válni.

Flora ellenállt a kísértésnek, hogy égnek emelje a szemét. Egyértelmű, hogy a pasas nem profi – kereskedő, ügynök…

– Nos, a magam részéről soha nem mentem volna ilyen messzire. Kettő egész három volt a maximum. Biztosan nagyon akarta – folytatta, közben elérte a regisztrációs pultot, és mosolyogva visszaadta a tárcsát.

– Kettő egész három? – visszhangozta a szürke öltönyös, azonnal alább adva fellengzős stílusából, rájött, hogy hetvenkedése olyan agresszív ellencsapásra késztette, amely fölösleges százötvenezer font kiadást eredményezett. Bárcsak kivárt volna még egy bemondást, és ne érezte volna kasztráltnak magát a ténytől, hogy egy fiatal nő – az ég óvja tőle – majdnem túllicitálta.

Aú. Flora hunyorogva figyelte, ahogy feldolgozta a csapást.

– De mint mondtam, csodás műalkotás. Keresni fog rajta – mosolygott, és megfordult, hogy távozzon. – Végül.

Faképnél hagyta a szürke öltönyöst, aki szájtátva bámult utána, és a büszkesége árát számolgatta. Átnyomakodott az ajtókon, és a táskájáért indult. Egyre zsúfoltabbá vált a hely, az emberek tülekedve nyomakodtak be mellette a már így is tömött terembe – gyűjtők, galériatulajdonosok, restaurátorok, ügynökök, a háttériroda alkalmazottai, még a bár személyzete is. Az aukció igazi eseménye következett, a Bacon-triptichon árverése. Az induló ár a fejedelmi 12,5 millió font volt.

Épp átadta a ruhatári jegyét, amikor Angus sietett oda hozzá.

– Hála istennek, hogy még elkaptam – lihegte örömtől sugárzó arccal.

– Mi a baj? – kérdezte Flora türelmesen, felvont szemöldökkel, és tudta, hogy komoly dolognak kellett történnie, ha a főnöke itt áll vele. Épp kezdetét vette a licit a Bacon-tételre, és Angus ezért repült ide New Yorkból.

A férfi megrázta a fejét.

– Valami sokkal fontosabb merült fel.

– Mi lehet fontosabb, mint a Bacon? – mosolygott. Angust olyan könnyű volt ugratni.

– Attól tartok, le kell mondania a reggeli találkozóját, és minden mást is, amit erre a hétre tervezett. Reggel az első géppel Párizsba kell repülnünk.

– Miért?

A férfi felé fordította a telefon kijelzőjét, hogy a lány jól lássa az üzenetet.

– Ezért.