Titok Párizsban

Harmadik fejezet-1

Harmadik fejezetPárizs

Negyed tízre a Rue de Rivolin voltak, és kilenc perccel később letelepedtek a Vermeil család fényűző Haussmann-házának szalonjában. Angus az ablakhoz sétált, és csak hogy múlassa az időt, az e-mailjeit ellenőrizte. Flora magában leltárt készített a falakon függő lenyűgöző művészeti alkotásokról.

Épp egy Canaletto-festményt csodált, amikor kinyílt a magas, betétes ajtó, és belépett Vermeilné. Flora felállt, nem győzött hálát adni a tengerészkék Valentino ruha szegélyébe varrt apró nehezékekért, amelyek kihúzták a gyűrődéseket, és a hajnali indulás és a háromórás út ellenére is friss megjelenést kölcsönöztek neki. De amikor meglátta Vermeilné klasszikus fazonú, steppelt Chanel balerinacipőjét, csak remélni tudta, hogy az ő kövekkel kirakott lapos sarkúja nem túl sok.

Angus barátságos mosollyal a ház asszonyához lépett, és az ajkához emelte a kezét.

– Lilian, ön mámorítóan, ragyogóan fest.

Vermeilné melegen üdvözölte. A szépművészet magánügyfeleinek világa kedvez a közvetlen kapcsolatoknak, amelyek, ha jól kezelik, az előkelő családok generációin át kitartanak. Flora már Angus üdvözléséből megértette, hogy ez is ilyen kötelék. Idefelé jövet a vonaton Angus átadott neki egy dossziét, amelyből megismerte a család hátterét – svájci ősök, telekommunikációból származó vagyon, bőkezű jótékonykodás, még bőségesebb politikai kapcsolatok. Jacques Vermeil, a férj, kiváló szívspecialista.

– Engedje meg, hogy bemutassam az új munkatársamat, Flora Sykest. A Saatchitól csábítottam el, hogy az európai ügyeinket intézze.

– Sykes – tűnődött halkan Vermeilné, és a még mindig mozdulatlan Florára pillantott.

– Bizony. Ön ismerheti Flora édesapját – Hugh Sykest, a LAPADA, a MŰVÉSZETI ÉS RÉGISÉGKERESKEDŐK EGYESÜLETÉNEK VOLT elnökét, korábban pedig…

– Aukcióvezető volt a Christie’snél – fejezte be helyette Vermeilné. – Hát persze! Ott voltam, amikor a Napraforgókat eladta, mennyiért is? Huszonötmillió fontért, ugye?

– Huszonnégy egész hetvenötért, igen – bólogatott Flora.

Fejből tudta a számot, pedig akkor még meg sem született. A történet, amelyben az apja a csillagfürtre kavicsot fröcskölve süvített végig a felhajtón a Jaguarjával, aztán berontott a házba, egyenesen lerohant a pincébe, megragadott egy üveg Puligny-Montrachet-t, amit aztán a rózsakertben ivott meg Flora anyjával és a kertésszel, annyira a részükké vált Freddie-vel, mintha ők maguk is ott lettek volna.

– Soha nem felejtem el, milyen hangulat uralkodott aznap az aukciós teremben. Az emberek szó szerint visszafojtották a lélegzetüket – mesélte Vermeilné a nyakára téve a kezét –, amikor a számok csak kúsztak egyre feljebb és feljebb. Azelőtt nem történt ehhez fogható.

– Tudom – mosolygott Flora. – Anyu szerint apám utána hónapokig a fellegekben járt.

Vermeilné fürkészve nézte Florát. Az ötvenes évei végén járó, magas, sovány, de jó felépítésű nő volt nagyon rövidre nyírt hamvasszőke hajjal, szürkéskék szeme fürge halként cikázott. A megjelenése tetőtől talpig klasszikus, párizsias „Bon chic, bon genre” – szűk tengerészkék nadrágja egy hajszállal a bokája fölött végződött, galambszürke matt szaténblúzt viselt hozzá, és a nyakát igazgyöngy lánc övezte.

– Ezek szerint folytatta a családi üzletet. A művészet a vérében van.

– Igen, azt hiszem, ez lényegében már akkor borítékolható volt, amikor Limoges porcelánnal terítettem a babáim teadélutánjához. Szerintem apám többé szóba sem állt volna velem, ha a jogra jelentkezem.

– Gondolt rá?

– Egy ideig igen.

Vermeilné Angusre pillantott.

– Nemcsak szép, de okos is. Bölcs döntés volt, Angus.

– Azt hiszi, én nem tudom? – nevetett a férfi. – Alig kellett ebédért fizetnem az elmúlt három hónapban – folyamatosan csöng a telefon, mindenki velünk akar ebédelni, nem is tudom, miért.

Vermeilné könnyedén felkacagott, a hangja akár a kristályról visszapattanó napsugár.

– Flora, kérem, szólítson Liliannek. Foglaljanak helyet – mondta, kis sárga borítékot helyezve a kisasztalra, majd odament a jégkék bársonykanapéhoz, Chanel cipője halkan siklott a kukoricasárga selyemszőnyegen.

Flora és Angus a szemközti kanapéra ült, amely mellett padlóvázákban cukormázrózsaszín babarózsák virultak. A padlótól a mennyezetig érő ablakokon beáradt a nyájas reggeli fény, és folyékony selyemként vonta be a bútorokat.

– Bocsásson meg, amiért nem voltam itt, hogy üdvözöljem. Travers úrral, az ügyvédünkkel volt megbeszélésem. Képzelheti, mennyire meglepett minket a dolog. Nem mindennap szerez tudomást az ember egy feledésbe merült ingatlanról, non?

– Valóban – helyeselt élénken Angus. – Tegnap este épp a Bacon-árverésen kaptam meg az üzenetét, és hirtelen minden más elvesztette a jelentőségét. Valójában még most sem tudom, mennyiért kelt el – nézett kérdőn Florára.

– Huszonhétmillióért – válaszolta a lány.

Angus vállat vont, felnevetett, és újra az ügyfeléhez fordult.

– Ki gondolta volna? Kit érdekel? Sokkal izgalmasabb az a kilátás, hogy vajon mit fedezünk fel az ön otthonában.

Vermeilné bólogatott.

– Nos, a családtagokon kívül csak önök tudnak róla. Nem akarunk ezzel kapcsolatban semmiféle nyilvánosságot, nem utolsósorban azért, mert Jacques anyja nem lelkesedett a hírekért. Valójában kifejezetten bosszús volt. – Florára nézett. – Angus beavatta a részletekbe?

– Igen. Még soha nem hallottam hasonlóról. Tényleg nem nyitották ki hetvenhárom éve?

Vermeilné vállat vont.

– Nem is tudtunk róla, amíg meg nem kaptuk a levelet. A család ügyvédje, Travers úr kénytelen volt emiatt korábban visszatérni a nyaralásából, hogy megerősítse, nála van az ingatlan közjegyzői okirata, de ott van az apósom végrendeletének kiegészítő záradéka is, amely szerint nem szabad belépni oda, amíg ő és Jacques anyja él. Nos, az apósom a háború alatt halt meg, amikor Jacques kisfiú volt, de az édesanyja még most is életben van, és Antibes-ban lakik.

– Tehát ön technikai értelemben nem is tudhat róla? – dörmögött Angus.

– Pontosan. Ezért olyan zaklatott Magda. Úgy érzi, megsértjük François – a férje – végrendeletét.

– Tehát az anyósa tudott az ingatlanról? – érdeklődött Angus.

Lilian egy ideig hallgatott, és csettintett a nyelvével.

– Igen. Azt hiszem, igen. Sajnos állhatatosan ragaszkodik hozzá, hogy mi ne lépjünk be a lakásba.

Flora elgondolkodva beharapta az ajkát, azon tűnődött, vajon miért akarta Vermeilné anyósa, hogy a haláláig rejtve maradjon a ház. Vajon mit találnak ott?

Vermeilné a borítékért nyúlt a kisasztalon, és kivett belőle egy hatalmas régi kulcsot.

– Travers úr ezt átadta nekem – nyújtotta a kulcsot Angus felé. – Attól tartok, nélkülem kell odamenniük. Igaz, hogy az anyósom nagyon idős, de még mindig erélyes, szigorú nő. – Hűvös tekintettel elmosolyodott. – Még most sem merek szembeszállni vele.

Angus rámeredt a kulcsra, aztán elvette.

– Bocsásson meg az erőszakosságomért, Lilian, de ha az apósa végrendeletileg kikötötte, hogy a lakás létezésének titokban kellene maradnia az ő és a felesége haláláig, viszont az anyósa még él, akkor még érvényben van a kiegészítő záradék, nemde? Nyilván megérti, biztos akarok lenni benne, hogy jogszerűen járunk el. Amennyiben valami értéket találunk az ingatlanban, nem szeretnénk, ha olyan vád érné, hogy törvénytelenül hatolt be.

Madame Vermeil elmosolyodott.

– Nagyra becsülöm a gondosságát, Angus, de az ügyvédünk biztosított, a jog mellettünk áll. Eddig meg volt kötve a kezünk. De betörtek az ingatlanba, és egy levelet küldtek, amelyben tájékoztattak minket az ingatlan létezéséről. A kiegészítő záradék kötelme érvényét vesztette, amikor tudomást szereztünk az ingatlanról. Figyelembe kell vennünk bizonyos praktikus szempontokat is, és realistának kell lennünk. Az én drága anyósom jövőre lesz százéves. Feltehetőleg néhány éven belül egyébként is felfedte volna valaki előttünk a titkot. – Enyhén felvonta a szemöldökét, azt sugallva, hogy valószínűleg inkább előbb – ezt remélte –, és Flora arra következtetett, hogy a két nő között nem túl bizalmas a kapcsolat.

– Megengedi, hogy megkérdezzem, ki küldte önnek a levelet? – kérdezte Flora, és megigézve kissé előrehajolt. Gyerekként falta Agatha Christie regényeit, és míg Angusnek a melodrámára volt hajlama, őt a rejtélyek vonzották.

– Azok, akik betörtek – válaszolta Vermeilné, és meglepetten széttárta a kezét.

– És levelet küldtek önnek? – Flora nem tudta palástolni a megdöbbenését. – Betörtek, és küldtek önnek egy levelet?

Vermeilné újra bólintott.

– Tudom. Incroyable, non?{1}

Florának tátva maradt a szája.

– Mi állt benne? Tudta, hogy a magáé ez a lakás?

Vermeilné felkacagott.

– Nagyjából igen.

Angus inkább szomorúnak tűnt.

– Nem tudja, elloptak-e valamit? Ha ezek a betörők mindent feltúrtak…

Hallgatás volt a válasz, és az előző percek gondtalan hangulata szertefoszlott.

– Nem tudjuk, és talán soha nem is fogjuk megtudni – válaszolta Vermeilné komolyan. – Fogalmunk sincs róla, mi van odabent, ha van ott valami egyáltalán. Honnan is tudhatnánk. Hisz annyi éven át rejtve maradt előttünk.

Angus felnyögött.

– Szörnyű lenne, ha annyi időn át ott lett volna érintetlenül, csak azért, hogy egy héttel ezelőtt elemeljék a legfontosabb értékeket, mielőtt tudomást szerezhetett volna róluk. – Beletúrt a hajába, de Flora látta, hogy a főnöke máris magáévá tette ezt a drámai iróniát.

Vermeilné a maga sajátosan elegáns módján kerülte meg a kérdést.

– Ha ez vigasztalja, én nem hinném, hogy túl sok érték volna odabent. Az apósom agyafúrt ember volt. Annak kellett lennie, ha ilyen vagyont szerzett. – Egy szemvillanással a pazar szoba felé intett. – A művészet volt a mindene. Nem hagyott volna értékes kincset a tekintetek elől rejtve, elzárva a sötétben szétporladni.

A Flora mellett ülő Angus elkedvetlenedett ettől a következtetéstől, de azért tovább mosolygott. Tehát a tehetősebb piaci réteg néhány kacatját fogják átfésülni?

– Ó, istenem, Angus, remélem, nem ébresztettem túlzott reményeket, amikor idehívtam Londonból? – folytatta Vermeilné, mindentudó tekintetét a műkereskedőre emelve.

– A legkevésbé sem. Alig várjuk, hogy segíthessünk, ahogy tudunk – válaszolt mézesmázosan Angus, és a tenyerével könnyedén a combjára ütött. – Ha találunk egyáltalán valamit, leltárt készítünk a talált tárgyakról, aztán visszajövünk magához, hogy megbeszéljük a következő lépést – legyen az csomagolás, átszállítás vagy értékbecslés, amit csak óhajt.

– Nagyon remélem, hogy nem üres a lakás – kacagott fel hirtelen Vermeilné, összeütötte a tenyerét, és rátámasztotta az állát. – Hát nem lenne rémes? Minden reményünk füstbe menne.

Angusnek elég nehezen sikerült megőriznie a mosolyát erre a kilátásra. A vonaton olyan volt, mint a gyerek karácsonyeste, azon tűnődött, milyen kincseket találhat egy ilyen úri család titkos lakásában. Flora áprilisban látta a cég üzleti számláját. Nagyon jól tudta, hogy túlköltekezett, amikor Tribecába költöztette a cég New York-i központját, és az üzleti folyószámlahitele meghaladja a kétszázezer fontot. Szüksége volt erre a munkára, hogy a rég elveszett zsákmány után megkapja a közvetítői díjat.

– Én is, Lilian. Én is nagyon remélem.

Vermeilné kölcsönadta a sofőrjét, hogy átvigye őket a lakásba. A Montparnasse negyedben volt, a tizennegyedik kerületben, az utak szerencsére jól járhatók voltak a délelőtti napsütésben, sok fővárosi család már elmenekült a betonrengeteg nyári hősége elől a Midi és az Alpes-Maritimes régió levegősebb tájaira.

Flora ellenőrizte a sminkjét a Chanel púdertartó tükrében, miközben a folyó felé száguldottak a Place de la Concorde-on.

– Még mindig nem tudom elhinni, hogy az a lakás ennyi időn keresztül érintetlenül maradt – mondta kétkedve, és rémülten fedezte fel az előző esti kései vacsora nyomait az arcán. (Kellemes volt, de… nos, kellemes volt.) – Az ember azt gondolná, valaki csak észrevette, hogy senki sem megy be oda, és nem jön ki onnan.

– Az emberek elfoglaltak – mondta Angus, de fel sem nézett az iPhone-ból. – A saját dolgukkal törődnek, különösen az elegánsabb kerületekben. Ráadásul sok a tengerentúli tulajdonos. A legtöbben pedig nem is tulajdonosok – csak bérlők –, a főbérlők pedig kedvelik a hosszú távú bérletet és a minimális zűrt a lakókkal. Az egyik haveromnak a szüleit kellett kezesnek felkérnie a bérlethez, pedig harmincnyolc éves!

– Igen, de hogy egyáltalán senki… hetvenhárom év alatt? Ugyan már.

Angus vállat vont.

– Ha más nem, az ember azt hinné, legalább csőtörés történt a szomszédban – nem is beszélve a villanyóra leolvasásáról. Vagy a közös költségről.

Angus ezt fontolóra vette.

– Nem hinném, hogy van áram. Ha a háború alatt kikapcsolták, és senki nem köttette vissza, akkor az elektromos művek aligha törődött vele.

– És a közös költség? – tartott ki Flora csökönyösen.

Angus zavartan nézett vissza rá.

– Akkoriban nyilván nem bővítették vagy építették át a lakást, így, gondolom, az inflációval minden fokozatosan drágult. Lilian azt mondta, az apósa mindent megszervezett, és a pénz folyósításáról az ügyvédjük negyedévenként gondoskodott.

– De ennyi időn keresztül nem szóltak a családnak? Ez hátborzongató.

– Nem. Ők csak végezték a dolgukat – vont vállat Angus. – Nem azért fizették őket, hogy megjegyzéseket tegyenek.

Flora kinézett az ablakon. Átmentek a folyón, a széles sugárutakon, a Tuileriák kertjének gondosan megtervezett virágos szigeteit felváltotta az utcák labirintusa, amelyek saját magukba hurkolódtak és kanyarodtak vissza, szerény szökőkutak és egyedül álló fák népesítették be az apró, piszkos tereket, fémrácsok védték az üzletek kirakatát. Az utak egyre szűkültek, aztán egyirányúvá váltak, biciklitárolók és robogók tarkították a járdákat. Flora az idegen szemével, érdeklődve nézelődött. Az itteni ingatlanokat mostanság jó áron adták el, de a környék csak az 1950-es évektől vált igazán divatossá, és a 14. kerület bohém bája egészen más élményt nyújtott, mint a fényűző 16. kerület a napóleoni Haussmann sugárutakkal és házakkal, ahol a család most élt.

Szemmel láthatólag jobbra fordult a helyzetük az évek során, gondolta. Az autó fékezett egy épület előtt, ahol a vakolat rég megfeketedett. Díszes franciaerkély volt minden ablak előtt, alig néhány büszkélkedett gondozott virágládákkal, a palackzöld főajtón kifakult és berepedezett a festés.

Még az utcáról felpillantva is látta, hogy némelyik ablakon olyan vastag a por, akár egy csipkefüggöny. Flora kiszállás közben végignézett a szomszédos ingatlanokon – az egyik erkélyen a falnak támasztott biciklin, a másikon az összecsukható ruhaszárítón lengedező frissen mosott ruhákon –, a házakon az út túloldalán, amely alig hatméternyire volt. Azoknak a lakói bizonyára kikémlelhették a szemközti lakásokat. Tényleg soha nem tette őket kíváncsivá az életjelek teljes hiánya azokban a szobákban? Soha nem keltette fel az érdeklődésüket a kísérteties mozdulatlanság, nyugalom, sötétség, ami végig beburkolta a lakást?