HARMINCADIK FEJEZETNora
Camden karjába kapaszkodtam, mikor megpróbált kikecmeregni az ágyból.
– Ne menj még! – Nevetve felállt, az erőlködésem mit sem ért. Nem mondom, hogy gyakran visszasírtam az időszakot, mikor vézna volt és ügyetlen, de most mit nem adtam volna érte, ha örökre az ágyhoz kötözhettem volna, hogy soha ne menjen el.
– Hidd el – szólalt meg –, szívesen maradnék. De ha nem igyekszünk, lekésem a gépet.
Felültem, és keresztbe tettem a lábam.
– Azt ígérted, nem lesz több búcsú – mondtam duzzogva.
– Így volt. De valaki, akit most nem nevesítenék, úgy döntött, hogy itt marad a tanév utolsó két hónapjára, és csak utána költözik el. Én meg rájöttem, hogy a főnököm nem fog fizetést adni csak azért, mert egész nap a tanítónő kanapéján fekszem egykedvűen arra várva, hogy hazajöj
