Római kalandok

Első fejezet

Első fejezetRóma, 2017 júliusa

– „Borostyánsárga fények és verebek.” Ezt írta – mondta Matteo, és visszatette a mobilt az asztalra.

– Ezt szereted legjobban ebben a városban? – kérdezte hitetlenkedve Alessandra.

– Több lájkot kaptam rá, mint bármelyik másik posztomra – nevetett Cesca, és a csillagok felé tárta a tenyerét. – Mit mondhatnék?

– Az biztos, hogy a legtöbben a Colosseumot, a Fórumot vagy a Pantheont mondták volna – jegyezte meg kényszeredetten Alé. – Talán esélyesek még az utcai árusok, akik a Spanyol lépcsőnél rózsát árulnak, de nem a tányérokról guberáló kis barna madarak.

– A legtöbb embernek nincs fantáziája. Én nem vagyok hajlandó klisékben gondolkodni. Talán ezért is kedvelik olyan sokan a kis blogomat.

– Nem sokáig lesz kicsi – mondta Matteo. – Olyan gyorsan nő a követőid száma, hogy hamarosan hirdetők kopogtatnak majd az ajtódon, és abban van a nagy pénz.

– Tényleg? Nos, ha igyekeznek… – vágott vissza Cesca.

Igazság szerint a „Római kalandok” – az online tiszteletadás az ókori világ, a pecorino sajt és a dolce vita hazája előtt – valamilyen közös, érzékeny pont elevenére tapintott, és a lányt felvillanyozta és meghökkentette a blog növekvő népszerűsége. Amióta közzétette az első tapogatózó bejegyzést, azóta rátalált a hangjára. Mindenről elmélkedett, az Aventinus-dombról származó lépesméztől a kedvenc vintázs üzletekig, és megosztotta a napi munkáját jelentő idegenvezetések anekdotáit is.

Guido elvigyorodott, napbarnított kobakja fénylett az aranyszínű lámpások alatt.

– Legalább már értem, miért nem tudtad ugyanúgy folytatni. Nem lehet elvárni, hogy valaki, aki szerint Rómát a fényei határozzák meg, az angol bíróságok sivár világában dolgozzon.

– Köszönöm, Guido – mondta Cesca, és felemelte a poharát. – Erre inni kell.

A többiek követték a példáját, felhajtották a grappát, az olasz törkölypálinkát, és mosolyogva dőltek hátra a széken. Újabb gyönyörű este végére értek, a forró levegő bágyadt volt, akár az álmos szemhéj, a jázmin illata púderként vonta be a levegőt. Jól belakmároztak a tésztás és halas fogásokból. A kerthelyiség valamennyi asztala foglalt volt. Tíz óra elmúlt, de ez Rómában még korainak számított, még Cescának is.

– Most mit csináljunk? Menjünk Zizihez? – vetette fel Alé, és hátradőlt a széken. Lófarokba fogta fekete fürtjeit, karcsú, meztelen karja kilátszott a khaki mellényéből. – Ma este az a zenekar játszik. Tudod, amelyiket júniusban a Rock in Rome-ban láttuk.

– A dögös szólóénekessel? – kérdezte Matteo izgatottan, mint mindig, amikor vonzó nő került szóba.

– Szerintem is dögös volt – nevetett Alé, és elengedte a haját, ami a vállára zúdult. – De őszinte leszek, nem gondoltam volna, hogy neked bejön a szakáll.

Mindenki kuncogott, Matteo pedig lehajtotta a fejét, pár szalvéta repült felé.

– Azt hittem, hogy akiről beszélsz…

– Tudom, a három lánytestvér.

– Én benne vagyok, menjünk a Zizibe – egyezett bele Guido. Ő viszont odavolt a szakállasokért.

– Sajnálom, de rám ne számítsatok – mondta Cesca, és felvette a lába előtt heverő táskát. – Reggel hatkor csoportom van, úgyhogy ötkor kelek.

– Ez annyira unalmas – ráncolta a szemöldökét Alé, és nézte, hogy Cesca kiveszi a számlát a tálkából, kiszámolja a részét, és közben némán mozog az ajka.

– Ne is mondd! – forgatta a szemét Cesca. – De sajnos a lakbér nem fizeti ki önmagát.

Alé rosszallóan fújtatott.

– Hihetetlen, hogy nem fizetik neked a lakbért! – élcelődött, majd kacér, ráérős mosollyal nézett a pincérre, aki újabb kör gyomorkeserűt hozott.

– Hát, köszi. Viszont szerintem elbűvölő a lakás. Látnod kéne, mit kapsz ugyanennyiért Londonban. Itt legalább minden… – töprengett erősen Cesca. – Hogy is mondják, hogy „régies”? Tudjátok, amikor valami kicsi, aranyos és öreg.

Mindannyian kórusban vágták rá olaszul.

– Igen, az – bólintott. Kutatott az erszényében, és arra gondolt, bárcsak feleannyira jól tudna olaszul, mint amennyire a többiek angolul. Talán fejlődhetne, ha ragaszkodnának hozzá, hogy olaszul beszéljenek vele, de gyanította, hogy akkor nem nevetnének ennyit, és jóval kevesebbet szórakoznának.

– De azt mondtad, hogy alvás közben egy csótány futott át az arcodon – emlékeztette borzongva Alé.

– Csak egyszer. És az még a legelső héten volt. Azt hiszem, mostanra elijesztettem őket.

– És ha átmész a szobán, pislákolnak a lámpák – tette hozzá Matteo. – A tévékészüléked pedig valószínűleg az egyetlen működő fekete-fehér tévé az országban.

– Egész Európában – javította ki Guido.

– Pontosan – nézett rá Matteo.

– És istállószag van – ráncolta az orrát Alé.

– Ez egy illatosított gyertya segítségével könnyen orvosolható, és elárulom neked, hogy az én fekete-fehér tévém mindenki szerint egy formatervezési állásfoglalás. Akár Guido számára a kézműves sör és a hippis szakáll – tette hozzá széles mosollyal, aztán szeretetteljesen végigsimított az említett szakállon, mintha Guido egy ír terrier lett volna. Amióta ismerte, a férfi mindig is szakállas volt, és el sem tudta képzelni csupasz arccal. Olyan lett volna, mintha meztelenül látta volna.

– Ráadásul kád is van benne…

– Fúj! – grimaszolt Matteo. – Miért vannak oda az angolok azért, hogy a saját piszkos levükben heverésszenek?

– Mert kellemes. Szívesen megnézném, hogy vészelsz át egy angol telet. Az egyetemen néha a kádfürdő volt az egyetlen lehetőség az átmelegedésre. – Nagy levegőt vett, látta a többiek széles vigyorát. Élvezték, hogy heccelhetik. – Nem mintha ti akkora luxusban élnétek – biggyesztette le az ajkát, és a többiek hangos nevetésben törtek ki.

– Maradj! Legalább még egy italra – esedezett Alé.

– Tényleg nem megy – válaszolt Cesca, és mindenkit végigpuszilt. – Az utóbbi időben sokszor feszítettem túl a húrt, és tudjátok, milyen vagyok reggelenként.

– Bárcsak tudnánk – nevetgélt Matteo, miközben megdörzsölte a karját, és megmutatta imponáló izmait.

– Javíthatatlan vagy – mosolygott Cesca. – De szükségem van erre a munkára. Kilyukadt a cipőm a sok gyaloglástól, és nem tudok újat venni. – Bizonyítékként felemelte a lábát, és megmutatta sárga Converse cipője elnyűtt vásznát.

– Azt viszont szemlátomást megengedheted magadnak, hogy bort igyál a vacsorához – mondta Guido, és megbillentette a hozzá legközelebb álló borosüveget.

– Nyilván. Vannak prioritások, bébi – tréfált a lány.

– És én még azt hittem, hogy a cipőd is köztük van – nézett Matteo a lábára. – Minden más ruhád szétesik.

– Hékás! Csak mert neked nincs szemed a vintázs darabokhoz – vágott vissza Alé szolidárisan. – Szerinted minden szemét, ami nem vadiúj Gucci.

Matteo pillantása félreérthetetlenül a lyukra tapadt Cesca fehér, Edward korabeli vászon ingvállának az oldalán. A lány eltakarta a kezével.

– Megtetszett, ez minden – nevetett Cesca, és felvette a (kétségkívül molyrágta) szalmakalapot a szék támlájáról. A fejébe nyomta, és puszit fújt mindenkinek. – Viszlát, amigos. Ti vagytok a legjobbak. Hívjatok fel! – mosolygott, aztán integetve elsétált, és a barátai hangja máris beleolvadt az étterem halk zsivajába, miközben újrakezdték a beszélgetést a klubról.

Nem volt hosszú az út hazáig. Rómában semmi semmitől nem esett messze. Átment a Piazza San Cosimatón, ahol a piaci standok leláncolva sorakoztak a reggeli nyitásig, belépett a keskeny utcák kanyargó labirintusába. Az épületeket eltakarták a jázminnal és borostyánnal befuttatott homlokzatok. Mindenhol sokan nyüzsögtek, asztalok álltak közvetlenül a falak mentén, hogy elférjenek az elhaladó reptéri limuzinok, robogók parkoltak tömött sorokban, mint a dominók, a nyitott ablakokon át zene fodrozódott.

Cesca lakása a Centro Storicón állt, a Piazza Navona és a Campo de’ Fiori közötti, kanyargós utcákban rejtőző lakónegyedben. Talán nem volt olyan divatos környék, mint a barátai lakóhelye a trendi Trasteverén – ahol művészek, rajzolók és hippik lazultak az éjszakai bárokban és népszerű éttermekben –, és talán egyedül neki volt köszönhető, hogy a lakók átlagéletkora csak negyven év körül járt, de a központi fekvésű lakáshoz közel volt a munkahelye. Az utóbbi időben annyit gyalogolt a megélhetéséért, hogy a legkevésbé sem hiányzott neki egy újabb túra a hazajutáshoz

Egyébként is mindig kilógott a tömegből, és a legkevésbé sem azért, mert tetőtől talpig régies ruhákban virított. Kamaszként Patti Smitht és Carly Simont hallgatott, amikor mindenki más a McFly-ra sírt. Korán elfogadta göndör, vörösesszőke (na jó, gyömbérszínű) sörényét, amely ellenállt a hajkiegyenesítésnek, és százötvenöt centis magasságával már akkor kilógott a tornasorból. Szóval igen, lehet, hogy a lakása poloskás, és furfangosan működik az elektromosság, viszont eredeti, 1960-ból való türkizkék csempe díszelgett a konyhában, és bádogkád. Az apró tetőterasz – alig nagyobb egy asztalnál – a háztetőkre nézett, és nem kevesebb mint hét templomtoronyra (szerette nézni a vasárnap reggel egymástól függetlenül ringó harangokat). És ami talán a legjobb, hogy a lakás egy apró és csöndes tér egyik oldalán helyezkedett el, amely a nyüzsgő Piazza Angelicáról nyílt, és mindent megtalált ott, amire szüksége volt. Az egyik sarkon egy hangulatos olasz vendéglő, vele szemben egy pizzéria, a lakása mellett pedig Róma legjobb péksége. A vendéglő egyik szélén lombos fügefa állt, a tér kellős közepén öreg olajfa, melynek az ágai úgy ringatóztak a szélben, mint a hawaii táncosok. Amikor először meglátta a helyet, azonnal otthon érezte magát.

Helyenként terek nyíltak a keskeny, hosszirányú utcákból, amelyeken végigsétált, ilyenkor a szeme elé tárult az ég téglalap alakú szelete, és a holdfény ezüsttel vonta be az alvó utcákat. Cesca halkan lépkedett a macskaköveken a rongyos Converse-ben, fejben már a másnapi városnézésen járt, és gondolatai a történetek körül forogtak, amelyeket el kellett mondania, ha jól akarta végezni a munkáját. Még mindig az újdonság erejével hatott rá, hogy itt volt, és ezt csinálta. A régi élete távoli álomnak tűnt csupán, mint egy sztori, amit valaki másról mesélnek, mintha nem is vele történt volna.

Befordult a kis térre, a Piazzetta Palombellára, elhaladt az Osteria Antico mellett, amely mindig tele volt, pedig nem lehetett előre asztalt foglalni, és nem kínált ételspecialitásokat. Étlapja sem volt – azt tálalták fel, amit Signor Accardo épp főzött és a felesége felszolgált. Amikor Cesca elballagott a vendéglő mellett, üdvözlésképpen intett Signora Accardónak, aki a tőle megszokott hosszú, fekete kötényt viselte, és épp a tányérokat vitte vissza a konyhába.

A tér túloldalán Franco pizzázója előtt szokás szerint sor állt. A sorban állók hangosan beszélgettek, ujjongtak és kiáltoztak, miközben a pizzasütő lendületes és akrobatikus mozdulataitól a tészta a levegőbe emelkedett, majd aláhullott, és a fatüzelésű kemence lángjai kíméletlen fényt ontottak az utcára. A tulajdonos, Franco Luciano harmadik generációs pizzaiolo volt, most a hat fia folytatta a szakmát, és ugyanúgy hozzátartoztak a pizzéria vonzerejéhez, mint Luciano híres tésztája. A konyhában nehéz volt őket megkülönböztetni. Mindegyiknek rakoncátlan fekete haja, fehér fogsora, barna szeme és olajbarna bőre volt, ugyanúgy öltöztek, kiabáltak és vadul gesztikuláltak, miközben taszigálták és kerülgették egymást. Cesca úgy döntött, előbb lesz az olasz nyelv mestere, minthogy megtanulja a nevüket. Ösztönösen végezték a munkájukat, és fürge szakértelemmel kezelték a háromméteres kemencelapátot. Cesca, amíg ide nem jött, és nem látta, milyen művészi tehetséggel dagasztottak, dobálták, forgatták és nyújtották a tésztaalapot, és hogy dudorodott közben a bicepszük a szűk fehér pólóban, soha nem gondolta volna, hogy a pizzakészítés ilyen virtuozitást igényel.

Franco legidősebb fia, Ricci észrevette őt, miközben kivette az egyik rekeszt, a lány pedig visszaintett, és hálás volt az új szomszédai befogadó kedvességéért.

Felment a lakásához vezető oldallépcsőn, óvatosan kerülgette a cserepes muskátlikat, amelyeket Signora Dutti, a földszinten lakó özvegy főbérlő minden lépcsőre elhelyezett. Az elmúlt hét hónapban Cesca minden reggel arra ébredt, hogy pontban hét óra negyven perckor az asszony a lépcsőt söprögeti, felveszi és leteszi a virágcserepeket. Ez a reggelihez használt porcelán csörömpölésének olasz megfelelője volt.

A lakás hűvös volt, és sötét, a régi, csipkés kézimunka-függönyök ernyedten, békésen lógtak az ablak előtt. Cesca kinyitotta a zsalugátereket, beengedte a susogó szellőt, amely felkavarta a mozdulatlan levegőt. A terrakotta csempés padló jó érzést keltett a talpa alatt, amikor kibújt a Converse tornacipőből, és halkan átlépdelt az egyterű nappalin a sötét, aprócska konyhába. Töltött magának egy pohár vizet, felvágott és tálkára tett egy őszibarackot. Bekapcsolta a tévét, és addig váltogatta a csatornákat, míg talált egy régi, felújított Montalbano felügyelő-sorozatot, aztán a fürdőszobába ment, és megengedte a fürdővizet. Hiába gúnyolódtak a barátai, ez volt az esti rituáléja.

A kanapé szélén ülve lassan elmajszolta a barackot, közben csöndben nézte a lövöldözést, amíg a háttérben a kádnak csapódó víz hangja nem jelezte a megfelelő szintet. Hallás után meg tudta állapítani, mikor telt meg a kád, és mikor kellett elzárnia a vizet.

Már csak a barackmag maradt a tálkán, visszavitte a konyhába, kiöblítette a tányért, és a szemeteszsákba dobta a szemetet. Óvatosan felemelte a zacskót, tudta, hogy az előző napi müzlistálkában több tej maradt, mint gondolta, mielőtt kikaparta a maradékot. A bejárati ajtóhoz sietett, vékony bicepsze megfeszült, miközben megtartotta a zsákot. Visszabújt a cipőjébe, de csak az elejébe, hogy ne kelljen kibontania a fűzőt. Megfordult, és – bizony – terjedelmes tejcseppeket vett észre a háta mögött a kövön. Bosszúsan kifújta a levegőt, és gyorsan lecsoszogott a lépcsőn. A szemeteszsák aljával feldöntötte az egyik cserepet, ami oldalra dőlt, és némi virágföld a lépcsőre ömlött, mire elkáromkodta magát.

Balra fordult, bement az épület és a pékség közti kis sikátorba, felemelte a hatalmas kuka tetejét, és be akarta lendíteni a szemeteszsákot, közben automatikusan visszatartotta a lélegzetét, mert a bűz mindig rettenetes volt.

Ekkor észrevett valamit a többi zsák tetején. A homlokát ráncolva letette a saját zsákját a lábához, benyúlt, és kihúzott egy táskát. Vadonatújnak és drágának tűnt. Kis, halványszürke bőrretikül volt, merev oldalakkal, a varrásoknál huroköltésekkel. Cesca nem volt nagy divatszakértő, de még ő is látta bambuszcsatjáról, hogy Gucci. (A régi tárgyalótermekben a tekintélyt kifejező szentháromság – Gucci, Prada vagy Céline – szinte elválaszthatatlanul hozzátartozott az ügyvédekhez. Ez volt a siker fokmérője, amikor az olyan mutatókat, mint az óra, az öltöny vagy a kéthetenkénti Hersheson hajfestés eltakarta a paróka és a talár.) Cesca végighúzta a hüvelykujját a táska anyagán – rugalmas, hajlékony báránybőr. Nem tűnt hamisnak, és a szaga is igazi volt. Megszimatolgatta, élvezte a bőr gazdag illatát. Mi a fenét keres ez itt?

Azonnal rájött, hogy mit. Megfeledkezett a hatalmas, szivárgó szemeteszsákról a lábánál, és kinyitotta a táskát. Az övétől eltérően, amelyben teljes zűrzavar uralkodott, ez a táska szinte bosszantóan tartózkodó volt – egy hajkefe (egyetlen hajszál sem volt benne), Chanel Les Beiges púderdoboz, Annick Goutal miniatűr parfümösüveg és számos, ezüst pénzcsipesszel összefogott névjegykártya lapult benne… Főleg az volt figyelemre méltó, ami nem volt benne – sem pénztárca, sem telefon. A tolvaj nyilván fogta a táskát, kivette, amire szüksége volt, és az első adandó alkalommal elhajította; az terhelő bizonyíték lett volna, ha megállítják.

Készpénz vagy hitelkártya nélkül is úgy ezer eurót érhetett a táska. Így, azonosító okmányok nélkül, nem volt rá lehetősége, hogy visszaadja a tulajdonosának. Azon tűnődött, mit csináljon. Vajon a rendőrség tehet valamit, vagy a megtaláló megtarthatja? Nem mintha valaha is viselt volna ilyesmit. Ránézésre olyasvalakihez tartozhatott, aki naponta beszáríttatja a haját, a manikűrt a civilizáció egyik tartópillérének tekinti, és gyémántot visel a reggelihez. Talán el kéne adnia? Szüksége lenne a pénzre, és…

Hirtelen eszébe jutott valami. Hátha van a táskának gyártási sorozatszáma, mint a Rolexeknek, vagy az autóknak. Olyasmi, amiből meg lehet állapítani a tulajdonosát. Az ügyvédi kamaránál, ahol korábban dolgozott, az egyik üzlettársnak volt egy Hermès Birkin táskája, és tartozott hozzá egy kis címke különböző hitelesítő számokkal. Ha ebben a táskában is van valami hasonló, akkor vissza tudja adni a jogos tulajdonosának: ez a megoldás jobban illett hozzá, mint hogy hasznot húzzon valakinek a balszerencséjéből.

Kinyitotta az oldalzseb cipzárját. Kívülről üresnek tűnt, de volt benne valami. Elővett egy kis, kék, zárt borítékot, a szélei már kidörzsölődtek és elkoptak, és az elején elegáns kézírással egy női név állt: Elena.

Cesca beharapta az ajkát. Most akkor ez a tulajdonos neve, vagy annak a személynek, akinek írt?

– Buona notte, Cesca.

Felnézett, Signora Dutti épp az ajtaja előtt locsolta a rengeteg virágot. Most, hogy a nappali hőség már nem perzselte a leveleket, inni adott a növénykéinek. Ugyanazt a tengerészkék otthonkát viselte, amit mindig, a lábán Scholl papucs, apró hajcsavaróit hajháló tartotta a helyén a másnapi frizurához.

– Buona notte, Signora – mosolygott Cesca, és szórakozottan, a táskával a kezében integetett. A főbérlő szeme azonnal megakadt rajta – a minősége és magától értetődő értéke még így, messziről is nyilvánvaló volt, még egy ilyen idős, gyengén látó asszony számára is.

– Ó! – ugrott oda hozzá Cesca. – Ezt most találtam a kukában.

Signora Dutti a fejét csóválta.

– Tolvajok. – Letette a locsolókannát, és elvette Cescától a felé nyújtott táskát. A sima, világos anyag éles ellentétben állt a főbérlő ráncos, májfoltos bőrével.

– Igen, sajnos minden értéket kivettek belőle – pénztárcát, mobilt… De a táska elég drága darabnak tűnik, biztosan hiányzik valakinek. És ezt találtam benne. – Felmutatta a levelet.

Signora Dutti meglátta a borítékra írt nevet, és megváltozott az arckifejezése.

– Gondolom, nem tudja, ki az az Elena – ráncolta az orrát Cesca. – Mármint tudom, hogy ez olyan, mintha… – Elhallgatott, látta az idős nő arckifejezését. Elégedett volt. – Vagy mégis?

Signora Dutti bólintott, nagyon lassan felemelte a karját, kinyújtotta a mutatóujját, és a világoskék palazzóra mutatott a tér túloldalán. A zsalugátereket halvány zabpehelyszínűre festették, mind a huszonnégyet – a négy szint mindegyikén hatot. Az épület homlokzata nem közvetlenül a kis térre nézett, inkább csak a jobb oldala. A főbejáratot a sarkon túl, a Piazza Angelica felől lehetett megközelíteni. Cesca hét hónapja lakott itt, de még senkit sem látott kijönni onnan vagy bemenni oda. A zsaluk – legalábbis ezen az oldalon – mindig zárva voltak.

– Ott lakik?

Signora Dutti fekete szemében kifürkészhetetlen kifejezéssel bólintott.

– Ott.