Római kalandok

Második fejezet

Második fejezetA háta mögött, a sápadt fényben úszó Piazza Angelicán katonásan sorakoztak a robogók, fiatal rómaiak csoportosultak a tér közepén álló szökőkút körül, mintha ez lett volna a gravitáció központja, ami mágnesként vonzza őket magához.

Cesca a palota felső lépcsőjén várakozott, és hallotta, hogy a csengő visszhangot ver a robusztus épület belsejében. Az árnyékban állt, az arca alig harminc centire a tiszteletet parancsoló, hatalmas épülettől, amely nevetségesen nagy volt magánlakásnak. Sokkal inkább illett volna a kormányzati épületek közé, amelyek általában hasonló palazzókban kaptak helyet. Ki él manapság ilyen helyen? Talán száz családnak is otthont adhatna – vagy iskolává, esetleg kórházzá alakíthatnák át. Valami értékessé, valami hasznossá.

Magához szorította a táskát, felnézett az öt méter magas ajtó tetejére, és észrevette a rászegeződő biztonsági kamerát. Elkapta a tekintetét, a védjegyévé vált panamakalap nélkül csupasznak érezte magát – ritkán tette ki a lábát nélküle ebben a városi hőségben. A szeme sarkából látta, hogy Signora Dutti a tér sarkán áll a fügefa mellett, őt nézi, és megtörli a kezét a pongyolájába. A kíváncsiságától Cesca még idegesebbnek érezte magát. Mi annyira érdekes abban, hogy bekopog egy ajtón, és visszaad egy ellopott táskát?

Épp feladni készült, idős szomszédja felé fordult, és vállat vont, mintha azt mondaná: „nos, én megpróbáltam”. Ekkor kinyílt az ajtó, és ő szemtől szemben találta magát egy középkorú férfival. Fekete nadrágot és rövid fehér házikabátot viselt, ami inkább egy szakácshoz illett volna. Teknőckeretes szemüvege mögött valószínűtlenül sima, mosolytalan arca olyan volt, mint egy halotti maszk.

– Igen? – Érdeklődéssel nézett Cescára. Éles szeme felfedezte a kis lyukat a lány ingén, a kopott sárga vászoncipőt, és észrevette, hogy a cipő hátsó kérgét letaposva bújt bele… A férfi kihúzta magát. – Késő van. Mit akar? – kérdezte igen barátságtalan hangon, amikor Cesca nem válaszolt azonnal.

– Igen. Sajnálom – mondta a lány, közben rájött, hogy a férfinak igaza van – talán már tizenegy is elmúlt. Neki is ágyban lett volna a helye, hiszen alig több mint öt óra múlva fel kell kelnie. – De úgy gondoltam, ezt mielőbb vissza akarják kapni. – Odanyújtotta a Gucci táskát.

A férfi először megdöbbent, aztán feldühödött. A következő pillanatban kikapta a táskát Cesca kezéből, és megragadta a könyökét. – Magának fogalma sincs, mit művel. Közéjük tartozik? – Kilépett a legfelső lépcsőfokra, és hevesen körülnézett.

– Kik közé? – habogott Cesca, közben hátrahőkölt, és megpróbálta kiszabadítani a karját. Kire gondolhat?

– A bandatagok közé. – A férfi újra ránézett, megvetően, nyíltan ellenségesen fürkészte, és még jobban megszorította a karját. – A bandába, akik ellopták ezt a táskát. Mert ha olyan hülyének néz minket, hogy még jutalmat is adunk azért, amit maguk loptak el…

– Micsoda? Dehogy! – Nem csak a férfit, magát Cescát is meglepte, milyen erőteljes határozottsággal tört fel belőle a felháborodás. Azt hiszi, ő is tolvaj? Félreértette volna a retró, ágrólszakadtan sikkes megjelenését, és igazi csavargóak nézte? – Hogy merészeli? Itt lakom a sarkon túl, ezt pedig a kukában találtam – csattant fel, és elrántotta a karját. – A főbérlőm, Signora Dutti mondta, hogy itt lakik valaki, akit Elenának hívnak. Csak azért jöttem, hogy visszaadjam, ez minden – folytatta mérgesen. – Én szívességet tettem magának, de hékás – ne érezze úgy, hogy meg kell köszönnie. Örömömre szolgált! – Elkeseredetten sarkon fordult, és letrappolt a lépcsőn.

Alig haladt öt lépést, amikor a férfi utánaszólt.

– Várjon!

Megfordult, látta, hogy a fickó lefelé jön a lépcsőn, kezében a – nyitott – táskával.

– Kérem, kövessen.

Micsoda? Minek? Hová megy? Ha azt képzeli, hogy ezek után ő beteszi a lábát abba a házba…

Várjunk csak, most meg hová tűnt?

Cesca felszaladt a lépcsőn, bekukkantott az előszoba sötét barlangjába. Nem látta sehol.

– Halló? – szólt utána, és amikor nem kapott választ, átlépte a küszöböt, és újra szólította. A folyosó hatvan méterre nyúlt jobbra és balra. Cesca úgy érezte, a kőfalak között legalább öt fokkal hűvösebb van. A ragacsos városi hőség megtorpant az ajtóban, és nem mert bejönni. Hátrapillantott, a téren folytatódott a társasági élet, a srácok fesztelenül ücsörögtek a szökőkút peremén, az arcukat megvilágította a csillámló vizes fény. Az ő estéjük legalább követte a szokásos forgatókönyvet.

Nem messze meghallotta a gyors léptű cipők koppanását a padlón, a hang irányába sietett, és nemsokára már egy hosszú teremben kocogott. Épp megpillantotta a férfit, mielőtt az balra fordult.

Cesca szeme csak pár részletet tudott befogadni futás közben: túl sok minden történt túl rövid idő alatt, de az „idegenvezető” gyakorlott tekintete meglátta a mennyezeti freskókat, a barokkos aranyozást, a falak mentén dróthuzalokra akasztott reneszánsz mesterművek megdöbbentő sorát.

A sarkon kő lépcsősorhoz ért, és a lépcsőket kettesével szedve felszaladt. Egyre nehezebben vette a levegőt, miközben emeletről emeletre elmaradtak mögötte a fentről lógó fönséges csillár fénye ellenére is homályba burkolózó lépcsősorok. Lefelé nézett, nehogy elbotoljon, így csak az utolsó pillanatban vette észre a fényes fekete cipő orrát.

– Ó! – lihegte, azzal hátralépett, és elvesztette az egyensúlyát. Egy fehér szövettel borított kar nyúlt felé, és öt percen belül immár másodszor ragadta meg – ezúttal azonban egészen más volt a szándéka. A férfi vonásai továbbra is egykedvűek maradtak, míg ő összeszedte magát.

– Erre.

A hóna alatt tartotta a táskát menetelés közben, és Cesca – noha zavarba ejtette az események ilyetén fordulata – elfojtott egy mosolyt, amit az abszurd jelenet váltott ki belőle.

További galériákon át követte a férfit, egyik jött a másik után, valamennyi hosszú, keskeny terem volt, zárt zsalugáterekkel, amelyek kirekesztették a tér eseményeit. Cesca képek mellett haladt el. Tudta, hogy muzeális értékűek – Caravaggio, Raffaello, Velázquez, Tiziano. A legfinomabb selyemből szőtt szőnyegeken lépkedett. A falaknak nehéz, drágakő ihletésű színük volt: gránitvörös, peridot- és malachitzöld… Távolról sem az ő világa, de azért nagy hatással volt rá. A palazzo belülről még lenyűgözőbb volt, és még inkább ellentétben állt visszafogott, józan külsejével.

Volt mit nézni, de nem volt mit hallani – a tér összemosódó kiáltozása és nevetése ugyanúgy kívül rekedt az erődszerű kőfalakon, mint a hőség. Cesca feszülten figyelt, így végül meghallotta a zene foszlányait, ahogy halkan végigúsztak a hosszú folyosókon, mint hal a folyó sodrásában. Csak nem a… Traviata?

A férfi – Cesca szerint a főkomornyik lehetett – megállt egy zárt dupla ajtó előtt. Megfordult és ránézett.

– Itt várjon.

A lány hunyorgott, zavarban volt, amikor a komornyik eltűnt hóna alatt a táskával. Alighogy kinyílt és bezárult az ajtó, fejhangú sikoly hangzott fel teljes hangerővel.

Cesca nyomban megfordult, a halk zenére bólogatva szemrevételezte a kis „múzeumi raktárat” – csak így tudta jellemezni az abszintzöld helyiséget, melynek egyik falát egy bíboros hatalmas portréja foglalta el, a másik mentén márvány mellszobrok támaszkodtak a tartóoszlopoknak, és egy csoport aranyozott, rubinvörös kárpitozású karosszék állt. Túlzsúfolt helyiség volt, a színek nyomasztóak, és klausztrofóbiás érzést keltettek. Minden súlyosnak hatott. Hol a fény? A könnyedség? Ó, hol van egy kis pamut a selyem helyett, egy kis vászon a bársonytömeg helyett? Úgy érezte, agyonnyomja a környezet, mintha fizikailag is jelen lett volna a palota története.

Cesca behunyta a szemét, tovább bólogatott a zene ütemére – amíg rá nem jött, hogy az már elnémult. Megfordult, de addigra az ajtó tárva-nyitva állt, ott várakozott a komornyik, és őt nézte.

Cesca abbahagyta a bólogatást.

– A principessa fogadja.

– …Principessa?

A férfi félreállt, világos, hogy ez volt a végszó, és egy pillanattal később Cesca lába engedelmesen mozgásba lendült. Besétált, aztán újra megállt. A többi szalon szinte rikító gazdagságával szemben ez a helyiség – három méter magas, és úgy tíz négyzetméter területű – megdöbbentően egyszerű volt. Berendezése már-már szélsőségesen minimalista a két fehér lenvászon borítású kanapéval a szoba közepén. A bozontos, áthatolhatatlanul sűrű, elefántcsontszínű, báránybőr berber szőnyeg úgy terült el a padló közepén, mint egy földre szállt felhő. Három, roppant méretű vászon borította a falakat – valamilyen absztrakt, modern festmény részei, sok-sok feketével. Minden túlméretezett volt, nemcsak a kanapé, amelyen akár nyolc ember is elfért volna, hanem a két méter magas kandalló is, amelyet márványból faragtak ki egy tekervényesen díszített, mennyezetig érő falközben. Hatalmas fehér kőkorallok lenyűgöző gyűjteménye díszlett a fakonzolokon és vitrinasztalokban, amelyeket gyönyörűen hangsúlyoztak a padlótól mennyezetig érő ablakok a szoba mindkét oldalán. Némelyik korall önmagában állt, és kálához hasonló formája volt, mások laposak, mint egy legyező, csipkeszerű mintájuk mintha szövőszéken készült volna.

Cesca tudta, hogy tátva maradt a szája, de még nem szedte össze magát. Olyan volt ide besétálni a palota többi részének részegítő fényűzése után, mintha a forró fürdő után a hűvös tengervízbe ugrott volna.

– Én ugyanezt érzem, drágám. – A hang – amerikai kiejtése puha volt, mint egy púderpamacs – hallatán megfordult, és egy nőt pillantott meg, aki korábban nyilván a távolabbi ablaknál állt, és most felé sétált. – Már ahhoz is napszemüveget kell vennem, hogy átmenjek az arany csarnokon, különben csalánkiütést kapok. Ugye, Alberto?

A komornyik beleegyezően bólogatott, de Cesca nem vett róla tudomást. Le sem tudta venni a szemét a felé közeledő nőről. Elefántcsontszínű selyempizsamát viselt, rajta olajzöld japán selyemkimonót. Kézzel faragott sétabotra támaszkodott, apró volt és madárszerű, frissen rövidre nyírt ősz hajjal, diszkrét szemüvege az orra végén gubbasztott. Pehelykönnyű csontszerkezetét mintha üvegfúvó készítette volna; magas, kiálló arccsontja, horgas orra – melynek cimpája enyhén kitágult, és a gőgös elégedetlenség látszatát keltette –, gyönyörű, még mindig feszes vonalú álla elbűvölte Cescát. Leginkább a nő szeme ragadta meg, amitől földbe gyökerezett a lába. Nem kék vagy zöld volt, hanem tiszta tengerzöld, mint egy Fülöp-szigeteki érintetlen tó vize.

Alig ért Cesca válláig, selyempizsamája szegélye susogott, ahogy átvonult a pazar szőnyegen. Úgy nyújtott kezet, hogy Cesca nem volt biztos benne, megrázza vagy megcsókolja-e, de végül a hagyományos lehetőséget választotta. Kezet fogott vele, és meglepődött, amikor az asszony – hercegnő! – a két kezébe fogta az ő kezét.

– Hogy tudom ezt meghálálni? – kérdezte barátságosan.

Cesca végre becsukta a száját. A táska. A táskára gondolt – tért vissza a valóságba.

– Igazán semmiség.

A nő elmosolyodott.

– Ez nem semmiség. Ön sokkal többet tett, mint gondolná. Egész nap feldúlt voltam. A táska tartalma felbecsülhetetlen.

Cesca összevonta a szemöldökét. A komornyik nem mondta el neki, hogy a pénztárcája és a pénze nem volt benne?

– De én… Attól félek, hogy ellopták a tartalmát. Tudja, a pénzét, hitelkártyáját…

A nő mosolygott, mintha a pénz önmagában nem jelentett volna értéket.

– Jöjjön. Üljön le. Szeretném jobban megismerni. – És mielőtt Cesca válaszolhatott volna: – Alberto, Bellinit.

Az ajtó halk kattanása a háta mögött elárulta Cescának, hogy a férfi elment, míg ő és a ház úrnője megtette a hosszú – illetve hosszúnak tűnő – utat a kanapéig.

– Árulja el a nevét – érdeklődött, és a díszpárnák közé ereszkedett. Intett Cescának, hogy ő is tegye ugyanezt.

– Francesca Hackett – mutatkozott be Cesca, és közben azon tűnődött, mitől van olyan jó illata ennek a szobának. Nem látott virágokat, sem illatgyertyát. – De mindenki csak Cescának hív, néha Chessnek.

– Én Viscontessa Elena dei Damiani Pignatelli della Mirandola vagyok, de mindenki Elenának hív. Néha Laney-nek. – Felkacagott, és a nevetése ugyanolyan meglepően hatott, mint ez a szoba a palotán belül. Rekedt, mély hangja mintha kétszer akkora termetű, fele olyan idős láncdohányos nőből tört volna fel.

– Viscontessa? Grófné? A komornyik azt mondta, hercegnő.

– Tényleg? – sóhajtott Elena. – Ó, bárcsak leszokna erről. Egyébként is hercegné. Valahogy le kéne ezt győznie. Alberto egy kicsit tüskés, ha nem bánnak vele megfelelően. Ő sokkal előkelősködőbb, mint én. Én jobban szeretem a viscontessát. Sokkal barátságosabb és megközelíthetőbb, nem gondolja?

Cescának felugrott a szemöldöke.

– Tehát ön egyszerre hercegné és grófné?

– Valójában duplán vagyok hercegné, plusz két hercegi uradalom és öt őrgrófság tulajdonosa… – Drámaian forgatta a szemét. – Ó, te jó ég, és így tovább. Olyan, mint egy bevásárlólista. Azt hiszem, összesen tizenegy címem van.

Cesca rájött, hogy bámulja, és újra tátva maradt a szája – hirtelen meglepően világossá vált, miért rendítette meg annyira Signora Duttit a kilátás, hogy ő belép ebbe az épületbe, és találkoznak. Egy Gucci táska jelentéktelen apróság volt ezen a küzdőtéren.

– De maga amerikai.

– Így van. Beházasodtam a római arisztokráciába. A szerelem őrültségekre veszi rá az embert, igaz? – Fesztelen és közvetlen volt a hangja.

Cesca nem tudta, mit válaszoljon, hisz még soha nem volt szerelmes. Kicsit hátrébb ült a kanapén, és leplezetlenül körülnézett a szobában. Most, hogy ült, olyan részleteket fedezett fel, amelyeket korábban nem vett észre – a kis oldalasztalkákat a kanapé két oldalán, amelyeket csodálatos, görbe fatörzsekből faragtak, és féldrágakövekkel raktak ki, a fehér alpakkaprémet, amelyet átvetettek egy ülőpárnán, a virágzó cserepes fát az egyik sarokban.

– De ne beszéljünk rólam. Maga sokkal jobban érdekel engem. – Elgondolkodva összehúzta a szemét. – Mert, ha jól sejtem, maga a kalapos lány.

Cesca ránézett, Elena érdeklődéssel figyelte.

– Tessék?

– Általában kalapot visel.

– Általában igen – mondta meglepetten.

A viscontessa folytatta, mintha a gondolataiban olvasott volna.

– Már nem vagyok olyan mozgékony, mint régebben. Sok időt töltök az ablak előtt. Szeretem nézni a jövés-menést a téren. – Elmosolyodott. – Sokszor látom, amikor kalapban átsiet a kőkockákon, és eltűnődtem, milyen lehet. Még soha nem láttam a haját.

Cesca zavartan megdörzsölte meztelen, szeplős karját, ami alig volt barnább, mint amikor épp két hónappal ezelőtt egy esős novemberi napon megérkezett.

– Kalapot kell hordanom a bőrszínem miatt. Különben ropogósra pirulnék.

– Jól teszi. Maga olyan jellegzetes – mint a láng. Mindig látom, amikor befordul a tér távolabbi sarkánál.

Cesca félénken mosolygott.

– A csoportjaim is ezt szokták mondani. Határozottan megvannak az előnyei.

– A csoportjai?

– Idegenvezető vagyok.

– Ó, értem. – Különös tekintettel méregette Cescát. – Nem jöttem volna rá. És szereti?

Cesca vállat vont.

– Így ki tudom fizetni a lakbért. És néha nagyon érdekes emberekkel találkozom. De egy blogot is írok. Az érdekel igazán.

– Egy blogot – ismételte a viscontessa, és értetlenül nézett.

– Olyan, mint egy online napló vagy folyóirat. Az a címe, hogy: „Római kalandok”. Azokról a gyönyörű dolgokról írok, amelyeket a városban látok, és amelyek felkeltik a figyelmemet. Ez a város tele van történetekkel és kalandokkal.

– Valóban. Nézzen csak körül itt – mutatott a grófné a reneszánsz épületre, amelyben épp tartózkodtak. – Sok olvasója van?

– Negyvenháromezer.

– Egek! És minden alkalommal érintkezésbe lépnek magával, amikor ír valamit?

– Hál’ istennek nem – kacagott fel Cesca. – De ez igazán nem egy nagy szám. A legnépszerűbb blogoknak milliós olvasótábora van.

– Komolyan? – A viscontessa nagy levegőt vett, elbűvöltnek tűnt. – És milyen gyakran ír?

– Sokan naponta posztolnak, ezért látszólag magasabb a keresőmotor által kimutatott eredményük, de én jobb szeretek hetente írni. Nem akarom, hogy kényszeressé váljon, és azon aggódjak, van-e elég témám. A blogom arról szól, amit csodálok ebben a városban. Nem akarok öncélúan posztolni. Azt hiszem, az olvasóim méltányolják a blogom hitelességét – tudják, hogy csak arról írok, amit valóban szeretek.

– Akkor valójában ön egy író.

Cesca ezen elgondolkodott.

– Ööö… gondolom, mondhatjuk.

Elena bólintott, Alberto visszajött a két itallal ezüsttálcán. Cesca rávillantotta a szemét, miközben a komornyik letette az italt a mellette álló kvarcasztalkára, miután letörölte a makulátlan felszínt egy selyemruhával.

– És mi hozta Rómába?

Cesca érezte, hogy összeszorul a szíve, mint mindig, amikor felteszik neki ezt a kérdést.

– Ez a kedvenc helyem az egész világon. Talán akkor szerettem bele, amikor kislányként megnéztem a Római vakációt, aztán amikor ide jöttem, pont olyan volt, amire számítottam.

A viscontessa mosolygott és bólogatott, és rendkívüli szemével fürkészte látogatóját. Tekintete végigbarangolt a lány festetlen arcán, a fürdéshez hátrafogott vad, kócos haján, és vintázs ruháin.

– Ön dolgozik? – kérdezte udvariasan Cesca, és a tenyerén érezte a pohár hidegét.

– Én? – A viscontessa egy pillanatra elhallgatott, mintha fontolóra venné. – Azt hiszem, mondhatjuk, hogy mostanában festek.

– Ó? És miket? – érdeklődött Cesca, majd beleivott a Bellinibe, és azon tűnődött, hogyan történt, hogy nemrég még a barátaival vacsorázott a Trasteverén, most pedig, alig egy órával később egy hercegnével iszogat.

– Főleg tájképeket – válaszolt a viscontessa, és gyakorlott szeme kíváncsian nézte a vendégét. – Néha portrékat is. Maga csodás modell lenne. Azzal a tündöklő hajával.

– Ó… – Cesca szerényen megrázta a fejét. Rosszabbat el sem tudott volna képzelni. – Ezeket… ezeket ön festette? – kérdezte, és a falakon lógó hatalmas vásznakra mutatott.

– Sajnos nem. Bárcsak ilyen tehetséges lennék. Nem, attól tartok, én csak egy ostoba öreg nő vagyok, aki tehetségesnek képzeli magát. – Mosolygott, bájos és túlfejlett szerénysége jól állt neki, de Cesca azért elgondolkodott rajta, hány éves lehet valójában a viscontessa. Gyönyörű volt a bőre, nyilván a kamaszkora óta alkalmazott alapos és méregdrága bőrápolási rutin eredményeként. Talán a hetvenes évei elején járhatott?

A viscontessa keze hirtelen megremegett, a Bellini meglöttyent, és veszélyesen közel került a pohár széléhez. Alberto odaszaladt, elvette tőle a poharat, Cesca pedig visszatartotta a lélegzetét. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy bármi kilöttyenhet ezekre a kanapékra és szőnyegekre.

– Ó, az ég szerelmére – reagált szemrehányóan Elena Alberto fontoskodására.

Cesca gyorsan felállt, nem akarta zavarba hozni a viscontessát.

– Most már haza kéne mennem. Késő van, és már így is túl sok idejét vettem igénybe.

– Ostobaság – mosolygott Elena, de ő is felállt, noha kissé bizonytalanul. – Bárcsak mással is megkínálhattam volna. Ha korábban jön, meghívhattam volna vacsorára.

– Nagyon kedves, de biztosíthatom, erre egyáltalán nincs szükség. Csak sajnáltam, hogy ellopták a táskáját. Feltételezem, letiltatta a hitelkártyáját.

Elena újabb elutasító fejrázással hárította el az érdeklődését.

– Az egyetlen dolog, ami értékes volt a táskában, még ott van. Egy levél az én drága, megboldogult férjemtől, amit a halálos ágyán írt. Tizenöt éve mindenhová magammal viszem.

– Tizenöt… – ráncolta a homlokát Cesca tétován, zavartan. – Bocsásson meg, sajnálom. Nem akartam kíváncsiskodni – csak olyasmit kerestem, amiből kiderül, ki a tulajdonos. Megláttam a levelet, és rajta a nevét. De le volt zárva.

– Ó, nem, még nem olvastam el – mondta a viscontessa, és a hangja azt sugallta, hogy meggondolatlanság lenne kinyitni. – Tizenöt évig a közelemben tartottam, és a megfelelő pillanatra vártam. Tudom, hogy furán hangzik, de attól félek… ha kinyitom, azzal véget vetek a párbeszédnek. Így maradt még valami mondanivalónk egymás számára. Ezért kelek fel az ágyból minden reggel. Minden reggel azon tűnődöm, vajon aznap fogom-e felbontani.

Cesca nem tudta, mit mondjon. Tizenöt évig hurcolni egy szerelmes levelet?

– Talán ma van a napja – vonogatta a vállát. – Örökre elveszhetett volna, és akkor soha nem tudta volna meg, mik az utolsó szavai önhöz.

A viscontessa bólintott.

– Talán igaza van. Az adósa vagyok, Miss Hackett.

– Kérem. Erre igazán semmi szükség.

– Nos, örülök, hogy legalább jutalmat adhatok önnek. Alberto? – Rávillantotta a tekintetét a Cesca mögötti sarokban ácsorgó férfira, és a komornyik egy vastagon kibélelt borítékot nyújtott a lány felé.

Abban volt a díj? Cesca megrázta a fejét, noha tágra nyílt a szeme a boríték láttán. Nagyon vastagnak tűnt.

– Igazán nem szükséges.

– De én szeretném.

Cesca is szerette volna.

– Ez elvi kérdés. Nem hiszem, hogy fizetnie kellene azért, mert visszakapott valamit, ami a jogos tulajdona.

A viscontessa elképedt.

– De ez ötezer euró. Biztosan jó hasznát venné.

Cesca nagyot nyelt. Az összeg több havi bérleti díj lett volna, de tudta, hogy nem fogadhatja el. Egyszerűen nem úgy nevelték.

– Köszönöm, de nem.

A viscontessa arckifejezése érezhetően megváltozott.

– Nem gyakran találkozom olyasvalakivel, akinek elvei vannak.

Cesca széttárta a karját. A vendéglátója ezúttal egyértelműen kézfogásra nyújtotta a kezét, nem úgy, mint az érkezésekor.

– Nagyon örvendek a találkozásnak, viscontessa.

– Kérem, szólítson Elenának – válaszolta a nő, egyszerre nyugtalanul és zavartan nézett rá.

– Gyönyörű az otthona – jegyezte meg Cesca.

Elena felkacagott a jelző hallatán, ami messze alulértékelte az otthonát; a rekedt hang most is ugyanolyan meglepően hatott, mint az első alkalommal.

– Szép, ugye? – válaszolt még jobban bagatellizálva a lakás értékeit. – Nos, el kell mondanom, nagyon örülök, hogy végre találkoztunk.

Alberto kinyitotta az ajtót, hogy kikísérje az egymásból nyíló szalonok, a rikító aranyborítás és az abszintzöld falak között, melyek úgy terültek el előttük, mint egy fejfájás fizikai megtestesülései. Cesca nagy levegőt vett, nem akart újra végigmenni azokon a termeken. Ez a helyiség itt nyugalmat, megfontoltságot, őszinteséget sugallt. De az ajtó mögött – mi is volt? Úgy érezte, ahhoz is életet kell lehelnie magába, hogy végigsétáljon a szalonokon; mintha a falak foglyul ejtették volna a történelmet, ami elől nincs menekvés, és a múlt még mindig uralkodna a jelen fölött. Olyan világ volt ott, amely titkokra és hazugságokra épült.