Római kalandok

Harmadik fejezet

Harmadik fejezetA zihálása akár egy sikoly, egy lövedék, egy ökölcsapás – rémisztően és erőszakosan tört fel, és úgy ragadta ki az álmából, ahogy egy lelket ragadnak ki a testből. Felült az ágyban, az ágynemű a csípője köré csavarodott, izmai remegtek a hirtelen átmenettől az öntudatlanságból az ébrenlétbe, a szíve verdesett, mint egy csapdába esett madár.

A zömök árnyakat bámulta, bár nem látta őket, és megpróbálta elhessegetni az elméjébe égett képeket, a tetoválásokat, amelyek sohasem fakultak, bármennyire kaparta, dörzsölte, vakarta őket. Mostanra a részévé váltak, egy másik árny szegődött a nyomába, követte napfényben és hóban, és minden éjszaka megelevenedett, amikor felkelt a hold, és ő lehunyta a szemét.

Visszafeküdt a matracra, a takarót felhúzta az álláig, magzatpózba gömbölyödött – pedig ebből soha nincs menekvés. Behunyta a szemét, megpróbált újra elaludni, de tudta, hogy újra eljön, tudta, hogy így igazságos.

Ezt érdemelte azért, amit tett.

Mindent megérdemelt, amit kapott.

A söprű, a felborult és újra felállított muskátli hangja sokkal eredményesebb volt bármilyen ébresztőóránál, és Cesca hirtelen levegő után kapkodva ült fel az ágyban. Nem kellett az órára néznie, hogy tudja, hét óra negyven perc van, de azért megtette, és amikor meglátta a kijelzőn a „figyelmen kívül hagyott ébresztés” ikonját, felsikkantott.

– Ó nem! Ne, ne, ne – nyöszörgött, aztán ledobta magáról a takarót, és belebújt az előző este lehajított ruháiba – Edward korabeli ing: pipa, hosszú, százszorszépnyomatos szoknya: pipa, elnyűtt Converse: pipa. Nem jutott ideje fogat mosni vagy fésülködni. Futtában felragadta a panamakalapot a fenyőfa asztalról, és kilencven másodperccel azután, hogy kinyitotta a szemét, már kint is volt a lakásból.

– Buongiorno! – kiáltott oda Signora Duttinak, míg gyorsan, esetlenül leszaladt a lépcsőn, és megpróbálta kikerülni a seprűt.

A signora várakozó tekintettel felegyenesedett, és Cesca azonnal tudta, hogy az előző esti találkozójáról szeretne beszélgetni.

– Nagyon sajnálom, de most sietek. Késésben vagyok. Tényleg rohannom kell! – kiáltott vissza a válla fölött.

Átsietett az apró, szendergő Piazzetta Palombellán, a pizzéria fémredőnyét még nem húzták fel, az asztalok és székek gúlába rakva álltak az olasz vendéglő előtt, de már finom illatok sodródtak kifelé a pékség résein. Egyik kezével a kalapját fogta a fején, átkocogott a Piazza Angelicán, közben egy pillantást sem vetett az impozáns világoskék palotára, amelyet előző este meglátogatott. A szökőkút peremén néhány sörösüveg emlékeztetett a mulatozókra. Az ő néhány száz méternyire található apró római fészkével ellentétben, ahol a piazzetta ilyenkor még csöndes volt, itt már beindult az élet. Az utcaseprő maga után húzta kézikocsiját a macskaköveken, míg két carabinieri lassan körbesétálta a tér közepén a gyalogosövezetet keretező kordont. Középen a piaci árusok voltak a legszorgosabbak, felállították a standokat, sűrűn egymás mellé rendezték a virágosvödröket, nyitott dobozokban kiállították a színes csíkos, szalag és masni formájú tésztaféléket, a pavilonok merevítőrúdjaira fellógatták a csilipaprika-füzéreket és a füstölt kolbászt.

Amikor először járt itt, első látásra beleszeretett ebbe a piacba. Mostanra a látvány hozzátartozott a mindennapjaihoz, de eleinte a színek, a kiáltozások, az illatok (némelyik jó, némelyik nem) mind azt bizonyították, hogy igaza volt, amikor megtette az elképzelhetetlent, otthagyta a régi életét – cserébe ezért, ahol minden feltűnő volt és kaotikus, friss és kialakulatlan, és túl nagy, semhogy beleférjen egy dobozba. Pontosan azt a szabadságot adta meg neki, amire szüksége volt, az esélyt a menekülésre és a friss újrakezdésre. Valami jobbra.

Átfutott a váltakozó árnyékokon – amelyek már ebben a korai órában is élesen, feketén rajzolódtak ki –, átugrott az alacsony lánckorláton, kerülgette a robogókat; hosszú, fehér végtagjai gyorsan jártak, mint a rugók. A térről berohant egy szűk utcába, onnan egy rövid sikátorba, majd újabb keskeny utca következett. A Via del Corsón a forgalom moraja mennydörgésként érte, amikor zihálva kibukkant a nyüzsgő ingázók közé. A fejét behúzva kígyózott, kanyarogva megelőzte a tömeget, elfutott a mozdulatlanul álló kocsik előtt, amikor a lámpa pirosra váltott, és újra bevette magát a mellékutcákba. Megelőzött egy reptéri Mercedes limuzint, amely megpróbálta átkormányozni magát egy utcán, ahol csupán harminc centi választotta el a faltól, átrohant egy kínai turistacsoport közepén, akik mind piros sapkát viseltek és az idegenvezetőt követték. Végigszaladt az utca közepén, villámgyorsan járt a lába, amikor egy robogó hirtelen ijesztő sebességgel befordult a sarkon.

Cesca levegőért kapkodott, a robogó pedig egyenesen felé tartott. A tőle jobbra parkoló autó miatt a lány kénytelen volt balra elugrani, de nem vette észre az alacsonyan fekvő, tüskés láncot, amelyet két korlát közé feszítettek ki, és megbotlott benne. Összegabalyodott végtagokkal terült el a fényes macskakövön, közben jól megnézte magának a sofőrt, egy harmincas évei közepén járó férfit. A kisportolt alak tengerészkék, oldalzsebes sortot és valaha fehér pólóinget viselt, a bicepsze kidudorodott a póló feszes ujjából, a sisak alól pedig kikandikált egyenes, barna, kissé hosszú haja. Szemtelen tekintete volt a legfeltűnőbb – mintha minimum elvárta volna, hogy Cesca átvetődjön a láncon, hogy ő tovább roboghasson.

– Hé! Rohadt huligán! – kiáltott utána dühösen, született angolsággal – az olasztudása nem volt elég jó, hogy igazán hatásos sértéseket vágjon a pasas fejéhez, aki megállás nélkül száguldott tovább. – Most komolyan! – méltatlankodott Cesca hangosan, miközben a motoros eltűnt a szeme elől, és még hátra sem pillantott.

Egy pillanatig ülve maradt a földön, a kövek hűsítették a bőrét a szoknyája vásznán keresztül, aztán hirtelen eszébe jutott, mit csinált az esése előtt, és hogy miért szaladt. Vérzett a térde, de most nem volt ideje ezen aggódni, letisztogatni, vagy akár érezni a fájdalmat. Össze kellett szednie magát, és továbbrohannia.

Újra futásnak eredt, megpróbált megfeledkezni sajgó térdéről, a szúrásról az oldalában, de tudta, mindegy, milyen gyorsan fut – így is két órát késik. Akkorra ér oda, amikor épp be kellene fejezniük a városnézést. Pár másodperc vagy egy perc itt már nem számított, nyilván rég felkértek helyette valaki mást.

Befordult a Piazza di Trevi sarkán; a varázslatos, joggal híres szökőkút zuhatagai olyan hangosan hullottak alá, akár egy vízesés, de ez egyszer maga a tér csöndes volt. Elvégre ez volt a napkeltetúra lényege – Róma leghíresebb nevezetességeit a turisták özöne, az utcai árusok és házalók nélkül mutatta be, akik tönkretették a nappali városnézéseket. Elrohant a lépcsők mellett, Neptun hatalmas szobra mellett, majd beszáguldott az apró épületbe a sarkon, amely mellett mindennap ezrek haladnak el úgy, hogy észre sem veszik. Most nem volt ideje a szépítkezésre, de ugyanúgy nem volt ideje a kultúrára, a…

Sonia, a jegyirodában dolgozó lány egy kis pavilonban ült az ajtó mellett, és az épület belseje felé biccentett a fejével, miközben Cesca bevágódott az ajtón.

– Az irodában van – mondta, és együttérzéssel nézett rá.

– Kösz, Sonia – lihegett Cesca, és elkocogott a kis mozi mellett – ennek köszönhetően fedezte fel ezt a csodát –, majd lement a fémlépcsőkön a Cittá dell’ Acqua néven ismert föld alatti részbe. A jól megvilágított területen a modern épületek sima alapzatát csupán méterek választották el az ókori építmények egyenetlen kövezetétől – amelyek még mindig megvoltak a római utcák szintje alatt. A legtöbb rómainak és turistának fogalma sincs, hogy mennyi ókori építészeti emlék lapul részben sértetlenül a város utcái alatt. A barlangokon keresztül csörgedezett egy ősi vízvezeték: az Aqua Vergine, melyet a római államférfi, Marcus Agrippa építtetett időszámításunk előtt 19-ben, és amely tiszta ivóvizet szállított a városnak úgy kétezer évvel ezelőtt. A pompás Trevi-kút több millió látogatója közül nem sokan tudják, hogy ugyaninnen származik a kút vize is. Cesca viszont tudta. Imádta ezt a várost, jól ismerte kívül-belül, még a föld alatt is.

Fürgén szaladt el a keskeny lépcsős sikátorok mellett – az ókori utak most már a semmibe vezettek –, és ez egyszer nem nézett a vékony, kézzel faragott kőtéglákra, amelyek valaha székesegyházakat és stadionokat formáztak meg, ma pedig félig ledőlt boltíves romok voltak. A főnöke irodájára szegezte a pillantását. Nyitva volt az ajtó, mintha az érkezésére várt volna.

– Giovanni, annyira sajnálom! – lihegte Cesca, amint odaért. Az ajtókeretnek támaszkodott, és levette a kalapját, hogy a főnöke lássa bűnbánóan esedező szemét.

A férfi sunyin béketűrő tekintettel pillantott fel rá, kerek szemében még több sajnálkozás ült, mint Cescáéban.

– Francesca. Nézd meg, hány óra – mondta, jól elhúzva az utolsó szót, és megütögette az óráját.

– Tudom. És nagyon sajnálom, de nem az én hibám. Tényleg – lehelte a szavakat, és beküzdötte magát az apró szobába. Sajgott a térde, és kimerült volt. – Hadd vigyem a következő csoportot. Ki ugrott be helyettem? Átveszem a műszakját.

A főnök megrázta a fejét.

– Fran…

– Ne, felejtsd el – zihálta, és szinte rárogyott egy összecsukható székre. – Átvállalok két műszakot, hogy jóvátegyem. Ez így igazságos.

– Késő, Francesca.

– Tudom, és annyira sajnálom. De most itt vagyok. Kárpótollak. Csak mondd meg, hogyan.

– Két órával ezelőtt kellett volna itt lenned.

Cesca érezte, hogy remeg az idegességtől. Giovannit általában nem volt nehéz kiengesztelni. Bár tizennyolc éves kora óta nős volt, szerette a feleségét (és ugyanannyira félt is tőle), de Cesca tudta, hogy a férfi bele van zúgva. A haja miatt. Olyan ritka volt errefelé, mint egy sarki róka.

– Tudom, de tudod, a főbérlőm… elbotlott – mondta, és a válla mögé vetette a haját.

– Két órára? – kétkedett a férfi, és nézte a levegőn átívelő hajtömeget, mintha lassított felvétel lett volna.

– Igen, én… kórházba kellett vinnem.

Giovanni újra ránézett.

– És ennyi idő alatt nem tudtál telefonálni?

Cesca a szívéhez kapta a kezét.

– Nem tudtam beszélni, Giovanni. Szörnyű volt. Minden… tiszta vér.

Giovanni kétkedőn felvonta a szemöldökét.

– Feltételezem, fantasztikus módon felgyógyult. Akárcsak a tűzvész után.

Cesca nagyot nyelt.

– Az csak egy aprócska tűz volt…

– De azt mondtad, leégett az egész ház.

– A helyes kifejezés, hogy leéghetett volna. Szerencsére én… észrevettem a füstölgő gyertyát, és el tudtam oltani, mielőtt elszabadultak a lángok.

Szegény Signora Dutti, ha tudta volna, milyen színesen ábrázolják az életét a Via del Corsónak ezen az oldalán! Igazság szerint olyan masszív volt, mint a Pantheon, csak nagy ritkán hagyta el a teret, olyankor is a piacra ment, és az volt számára a nap fénypontja, amikor késő délután kiültek a székükre Signora Accardóval, és az arra járó turistákat nézték.

Giovanni felsóhajtott.

– Cesca…

– Giovanni, kérlek! – rimánkodott a lány, és most már pánikba esett, amiért látszólag nem jutott semmire. Igen, az elmúlt pár hétben tényleg túlfeszítette a húrt – elfelejtette feltölteni a telefonját, vagy nem utasította vissza az utolsó limoncellót, ami aligha segített. És igen, talán a blog növekvő népszerűsége miatt nem járt mindig annyira ott az esze a munkáján, amennyire kellett volna, de akkor is szüksége volt rá. Egyszerű egyenlet: ha nincs idegenvezetés, akkor nincs bérleti díj, és ez azt jelenti, hogy blog sincs. Nincs több Római kaland. Nincs több Róma.

– Cesca, harmadszor fordult elő ebben a hónapban.

– Tudom, de tényleg nem az én hibám.

– Soha nem az. Szegény főbérlőd három hét alatt háromszor majdnem elhalálozott: a házinéni és az illatgyertya, a házinéni és a majdnem végzetes összeütközés a pizzaszállítóval, és most a házinéni és a… – Giovanni összeráncolta a homlokát. – Hogyan is botlott meg?

– Egy muskátliban.

– Tehát a házinéni és a muskátli – ismételte szótagolva. – Nem tudom eldönteni, vajon a legszerencsésebb vagy a legszerencsétlenebb asszony-e Rómában. – A fejét csóválta, bánatosnak tűnt. – Az egyik legjobb idegenvezetőm vagy. A történelem ismereteid… elképesztők! A turisták imádnak. De ha nem vagy itt, amikor ők igen, akkor nem számít, mennyire vagy jó. Olyasvalakire van szükségem, akire számíthatok.

Cesca a szívére tette a kezét.

– Ígérem, mostantól számíthatsz rám – mondta olyan őszintén, mintha azt mondta volna: „Isten óvja a királynőt!”

– Ma Astridnak kellett elmennie a csoportoddal.

– Astridnak? – Cesca keze lehullott a méltatlankodástól. – De még olaszul is alig tud!

Giovanni felvonta a szemöldökét.

– Tudom.

– És mindig összekeveri Augustust és Nérót.

– Pontosan. Katasztrófa. De nem volt más választásom. Csak őt tudtam utolérni.

Cescának összeszorult a gyomra, rájött, hogy saját magát szorította sarokba.

– Oké, nézd, őszinte leszek. Nem ébredtem fel az ébresztőórára – hadarta. – Nem aludtam túl jól, és…

– Cesca, sajnálom. Ez a harmadik húzásod. Ismered a cégpolitikánkat.

Cesca nagyot nyelt, alig tudta elhinni, hogy ez tényleg megtörténik. Harmadik eset, és kicsapás? Mi ez – javító-nevelő intézet?

– Úgy érted, ki vagyok rúgva? – suttogta, és érezte, hogy égő arcából kifut a vér. Pontosan kétszáznyolcvanhat euró volt a bankszámláján. A bérleti díja – ami a jövő héten esedékes – kilencszázkilencven euró, de addig tizenegy csoportja lett volna. Minden városnézésen nyolcvan eurót keres, tehát épp meglenne. A tegnap esti vacsora – Guido huszonötödik születésnapját ünnepelték – hetekre visszavetette a költekezési lehetőségeit. Ó, te jó ég, miért is nem fogadta el azt a jutalmat tegnap este? Ötezer euró egy táska visszaadásáért! Most jó helyzetben ülhetne itt. Hogy engedheti meg magának az elveket, amikor még ételre sincs pénze?

– Gondolom, nem segít, ha elmondom, hogy idefelé jövet majdnem elgázoltak – próbálkozott.

Giovanni újra felvonta az egyik szemöldökét, ami azt jelezte, hogy elege van a mesékből.

– Nézd meg a térdemet! – Cesca felgyűrte hosszú szoknyáját, és megmutatta a térdét.

– Cesca, kérlek – sóhajtott a férfi, és lekonyult a szemöldöke, mint egy vérebnek. – Már semmit sem tehetek érted.

– De hát te vagy a főnök!

– Tudom. Sajnálom, hogy így végződött.

Hajthatatlan volt. Ceska ült még egy kicsit, próbált rájönni, hogyan győzhetné meg, de már mindent bevetett: szörnyűséges történeteket, őszinte beismerést, becsületességet, könyörgést, rimánkodást… mi van még? Most az egyszer túl későn ébredt.

– Ciao, Francesca – mondta Giovanni olyan ünnepélyesen, mint egy bíró, amikor kihirdeti a halálos ítéletet. – Sonia kifizet kifelé menet.

Cesca nagyot sóhajtott, összeszedte magát, felállt, lassan kisétált, sajgott a térde. Sántikálni kezdett, hátha Giovanni megszánja és visszahívja, de csak a saját gumitalpa csikorgott kifelé menet a fém padlóburkolaton, míg visszaért a napvilágra.

Soniának már a kezében volt a boríték, amikor odaért.

– Sajnálom, Cesca – húzta el a száját, és átnyújtotta a borítékot.

– Ne, az én hibám. Csak magamat hibáztathatom. – Felsóhajtott, érezte, ahogy kiszáll belőle az adrenalin és rátör az előző éjszaka fáradtsága. Újra kilépett a fénybe, ahol az árnyékok még éles körvonallal nyúltak el, ahol már gyülekezett a tömeg, és nap nélküle folytatódott.