Billy Summers

1. FEJEZET1 Billy Summers a szálloda halljában ül, és egy fuvarra vár. Péntek dél van. Bár Billy az Archie’s képregény zsebkönyvváltozatát olvasgatja, gondolatai inkább Émile Zola körül forognak, közelebbről Zola harmadik regénye, a Thérèse Raquin körül, amivel befutott. Hogy mennyire egy ifjú ember könyve az. Zola éppen csak a felszínt kapargatta azon a helyen, amely később mély és elképesztő ércforrásnak bizonyult. Zola tisztára Charles Dickens volt rémálomkivitelben, tulajdonképpen még ma is az. Majd arra gondol, micsoda jó téma lenne ez egy esszéhez. Nem mintha írt volna valaha ilyesmit. Két perccel tizenkettő után az ajtó kinyílik, és két férfi lép a hallba. Egyikük magas, és fekete haját az ötvenes évek pompadour stílusában hordja, a másik alacsony és szemüveges. Mindketten öltönyben feszítenek. Nick minden embere öltönyt hord. Billy még nyugatról ismeri a magasabbat, régóta Nick mellett dolgozik. A neve Frank Macintosh. A haja miatt Nick emberei közül néhányan Frankie Elvisnek hívják, vagy – mivel lett egy kis kopasz foltja – Napelemes Elvisnek. De sohasem a szemébe mondják. Billy nem ismeri a másikat. Biztosan helyi fiú. Macintosh kezet nyújt neki. Billy feláll és megrázza. – Szia, Billy! Régen találkoztunk. Örülök, hogy látlak. – Én is örülök, Frank. – Ez itt Paulie Logan. – Helló, Paulie! – Billy kezet ráz az alacsonyabb férfival. – Örülök, hogy megismerhetlek, Billy. Macintosh kiveszi a kis füzetet Billy kezéből. – Látom, még mindig képregényeket olvasol. – Aha – feleli Billy. – Igen. Szeretem őket, legalábbis a vicceseket. Néha a szuperhősösöket is olvasom, de azokat nem szeretem annyira. Macintosh gyorsan átlapozza az újságot, és mutat valamit Paulie Logannek. – Nézd ezeket a csajokat! Apám, simán kiverném rájuk. – Betty és Veronica – szólal meg Billy, és visszaveszi tőle a képregényt. – Veronica Archie barátnője, Betty meg szeretne az lenni. – Könyvet is olvasol? – kérdezi Logan. – Előfordul, ha hosszú útra megyek. Magazinokat is. De leginkább képregényt. – Remek, remek – mondja Logan, és Macintoshra kacsint. Még csak nem is feltűnés nélkül, mire Macintosh a homlokát kezdi ráncolni, de Billy nem bánja. – Készen állsz egy kis autókázásra? – kérdezi Macintosh. – Persze. – Billy a hátsó zsebébe gyűri a képregényt. Archie és a csöcsös csajok. Erről is lehetne éppen egy esszét írni. A hajvágás nyújtotta megkönnyebbülésről, és a sziklaszilárd életszemléletről. Riverdale-ről, ahol megáll az idő. – Menjünk akkor! – mondja Macintosh. – Nick vár minket. 2 Macintosh vezet. Logan ül hátra, mert szerinte ő az alacsonyabb. Billy arra számít, hogy nyugat felé indulnak, mert ott van a város elegánsabb része, és Nick Majarian szeret nagy lábon élni, akár otthon van, akár utazik. Szállodába viszont nem megy. De északkelet felé indulnak. Három kilométerre a városközponttól egy olyan környékre érnek, ami Billy számára alsó középosztálybelinek tűnik. Három vagy négy fokkal jobb, mint az a mobilházakból álló lakópark, ahol felnőtt, de az elegánstól még messze van. Itt nincsenek nagy, elkerített házak. Ezen a környéken ranchstílusú otthonok vannak, a kis fűfoltokon forgó gyepöntözők permetezik a vizet. A legtöbb ház egyemeletes, sok jó állapotban van, néhányra azonban ráférne a festés, és itt-ott a gyepet is beszövi a gaz. Billy meglát egy házat, amelyen a kitörött ablaküveget kartonpapírral helyettesítették. Egy másik előtt kövér, bermudanadrágot és atlétatrikót viselő férfi ül egy Costco nagykerben vagy a Sam’s Club oldalon vásárolt kempingszéken, sört iszik, és a szemével követi a kocsit. Egy ideje jól mennek a dolgok Amerikában, de talán ez most változni fog. Billy sok hasonló környéket ismer. Olyanok, mint a barométer, és ez már elkezdett süllyedni. Az itt élők olyan munkahelyeken dolgoznak, ahol reggelenként blokkolóóra ellenőrzi, beértek-e időben. Macintosh bekanyarodik egy foltos fűszőnyegen álló kétemeletes ház elé. A falát halványsárgára festették. Nem rossz, de egyáltalán nem olyan, mint amilyet Nick Majarian szállásul választana, még pár napra sem. Inkább olyan, mint egy szerelő vagy alacsony beosztású repülőtéri alkalmazott háza, aki itt éldegél kuponokat vagdosó feleségével és két gyerekével, havonta fizeti a jelzálogkölcsönt, és csütörtök esténként egy sörligában bowlingozik. Logan kinyitja Billy előtt az ajtót. Billy a műszerfalra dobja az Archie-képregényt, és kiszáll a kocsiból. Macintosh megy fel először a verandalépcsőn. Odakint meleg van, de bent működik a légkondicionáló. Nick Majarian a konyhába vezető rövid folyosón áll. Az öltönye valószínűleg annyiba került, mint a jelzálogkölcsön havi részlete ezen a házon. Ritkuló haját lesimítja, neki nem való a pompadour. Az arca kerek, Vegasban barnult. Nagydarab férfi, de amikor Billyt egy ölelésre magához rántja, kiálló hasa olyan kemény, mint a kő. – Billy! – kiáltja Nick, és két csókot nyom Billy arcára. Nagy, cuppanós puszikat. A mosolya szélesen ragyog. – Billy, Billy, ember, de jó újra látni téged! – Én is örülök, Nick! – Billy körülnéz. – Azért általában ennél jobb helyen szállsz meg. – Elhallgat egy pillanatra. – Már ha mondhatok ilyesmit. Nick felkacag. A nevetése csodálatos, ragadós, a mosolyához méltó. Macintosh csatlakozik hozzá, majd Logan is elmosolyodik. – Szereztem egy helyet a West Side-on is. Rövid időre. Mondjuk úgy, hogy házőrzésre. Van egy szökőkút az előkertben. Egy meztelen kiskölyök van a közepén, hallottam már erre valami szót… Puttó, gondolja Billy, de nem mondja ki. Csak mosolyog. – Szóval ez a kiskölyök pisili a vizet. Majd meglátod te is. Nem, ez itt nem az én házam, Billy. A tied. Feltéve, hogy vállalod a melót. 3 Nick körbevezeti. – Bútorozott – mondja, mintha eladásra kínálná. Talán részben így is van. Ez a ház emeletes, három szoba és két fürdőszoba van fent, utóbbiból az egyik kisebb, valószínűleg a gyerekeké. A földszinten van a konyha, a nappali és az étkező, ami olyan kicsi, hogy inkább étkezőfülkének számít. Az alagsor nagy részét átalakították, hosszú, padlószőnyeges szoba lett belőle hatalmas tévével az egyik felében, pingpongasztallal a másikban. Spotlámpák. Nick klubszobának hívja, itt ülnek le. Macintosh megkérdezi, kérnek-e inni, van üdítő, sör, limonádé és jegestea. – Én egy jegesteát kérek limonádéval – közli Nick. – Fele-fele. Sok jéggel. Billy szintén azt kér. Amíg az italok megérkeznek, cseverésznek. Az időjárásról, hogy mekkora hőség van itt lent a déli határ mentén. Nick tudni akarja, hogyan utazott Billy, mire Billy azt feleli, hogy minden rendben volt, de nem meséli el, honnan repült ide, és Nick sem kérdezi meg. Nick tesz valami megjegyzést arra a kibaszott Trumpra, aztán Billy is mond rá valamit. Ennyi mondanivalójuk van, de nincs ezzel semmi baj, hiszen megjelenik Macintosh egy tálcán két nagy pohárral, és amikor távozik, Nick rátér az üzletre. – Amikor felhívtam a barátunkat, Buckyt, azt mondta, hogy szívesen visszavonulnál. – Gondolkodom rajta. Régóta csinálom már. Túl régóta. – Igaz. Hány éves is vagy? – Negyvennégy. – És azóta csinálod, hogy leszereltél? – Nagyjából. – Nagyjából azt is tudja, hogy Nick ezzel pontosan tisztában van. – Összesen mennyi volt? Billy megvonja a vállát. – Nem emlékszem pontosan. – Tizenhét. Tizennyolc, ha az elsőt is beleszámítjuk, a begipszelt karú férfit. – Bucky azt mondja, egyet még bevállalsz, ha jól megfizetnek érte. Nick arra vár, hogy Billy kérdezzen. Mivel nem teszi, folytatja. – Ezt most nagyon jól megfizetik. Megcsinálod, és életed végéig napozhatsz. Tolhatod a piña coladát egy függőágyban. – Megint felragyogtatja széles mosolyát. – Kétmillió. Ötszázezer előre, a többi utána. Billy füttyentése nem része a színjátéknak, amire ő maga sem színjátékként gondol, inkább úgy, hogy az együgyű én-je kerül előtérbe az olyan pasasok előtt, mint Nick, Frank és Paulie. Úgy működik, mint a biztonsági öv. Nem azért használod, mert autóbalesetre számítasz, azt viszont soha nem lehet tudni, mi jön veled szemben a domb tetején. Ez az élet útjára is igaz, ahol az emberek összevissza kormányoznak, és rendre rossz irányban indulnak el az autópályán. – Miért ilyen sok? – Eddig a legtöbb, amit egy szerződésért kapott, hetvenezer volt. – Politikus? Mert azt nem csinálom meg. – Egyáltalán nem. – Rossz ember? Nick kacagva csóválja a fejét, és szeretetteljes pillantást vet Billyre. – Mindig ugyanazt kérdezed. Billy bólint. Az együgyű én álca ugyan, de egy dolog igaz: csak rossz emberek jöhetnek szóba. Így tud éjjelente nyugodtan aludni. Jó, persze, abból él, hogy rossz embereknek dolgozik, igen, de Billy ebben nem lát erkölcsi problémát. Nincs gondja azzal, hogy rossz emberek fizetik meg más rossz emberek megöléséért. Úgy tekint magára, mint egy felfegyverzett kukásra. – Ez egy nagyon rossz ember. – Oké… – És nem én fizetem a kétmilliót. Közvetítő vagyok, aki, hogy is mondjam, jutalékot kap. Nem a te pénzedből, az én fizetésem ezen felül van. – Nick előrehajol, két kezét összefűzi a combja között. Az arckifejezése őszinte. A szemét le sem veszi Billyről. – A célpont egy mesterlövész, akárcsak te. Csakhogy ő sohasem teszi fel a kérdést, hogy rossz vagy jó emberről van-e szó. Nem különbözteti meg őket. Ha jó pénzt kap, elvégzi a munkát. Egyelőre hívjuk Joe-nak. Hat évvel ezelőtt, de lehet, hogy van az hét is, nem számít, ez a Joe nevű pasas lelőtt egy tizenöt éves srácot, aki éppen iskolába ment. Rossz ember volt a kölyök? Dehogy. Sőt, kitűnő tanuló volt. De valaki üzenni akart a gyerek apjának. A gyerek volt az üzenet. Joe meg a küldönc. Billy azon gondolkodik, vajon igaz-e a történet. Lehet, hogy nem az, van benne a tündérmesék fabulizmusából, de valahogy igaznak tűnik. – Azt akarod, hogy lelőjem, aki lelőtte. – Így pontosítja a dolgot magában. – Eltaláltad. Joe most egy Los Angeles-i sitten van. A központi férfibörtönben. Testi sértéssel és nemi erőszak kísérletével vádolják. A nemi erőszak kísérletére én azt mondom, már ha nem vagy a metoora érzékeny, hogy elég vicces helyzet volt. Összetévesztett egy konferenciára érkezett írónőt, egy feminista írónőt egy kurvával. Ajánlatot tett neki, valószínűleg egy kicsit túl vehemensen, a nő meg lefújta paprika spray-vel. Joe erre szájba vágta, és kiakasztotta az állkapcsát. A nő vagy százezer példánnyal többet eladhatott emiatt a könyvéből. Meg kellett volna köszönnie, ahelyett, hogy bemószerolja, nem gondolod? Billy nem felel. – Ugyan már, Billy, gondold csak el! A pasas kinyírt isten tudja mennyi embert, közöttük igazi nehézfiúkat, és szembefújja egy leszbi nőjogi harcos? Értékelhetnéd a poént. Billy mosolyt színlel. – Los Angeles az ország másik felében van. – Igaz, de a pasas itt is megfordult, mielőtt elindult oda. Nem tudom, minek jött ide, és nem is érdekel, csak azt tudom, hogy pókerezni akart, és valaki elárulta neki, hol teheti meg. Mert kérlek szépen, Joe szeret úgy gondolni magára, mint aki nagyban játszik. Rövidre fogom: egy rakás pénzt veszített. Amikor hajnal öt körül a nyertes kilépett az épületből, Joe hasba lőtte, és elvette a pénzét, nemcsak a sajátját, hanem mindet. Valaki megpróbálta leállítani, valószínűleg egy másik hülye a játszmából, de Joe őt is lelőtte. – Mind a kettőt megölte? – A nagy nyertes meghalt a kórházban, de előtte azonosította Joe-t. A csávó, aki megpróbált közbeavatkozni, túlélte. Ő is azonosította Joe-t. És tudod, mi van még? Billy a fejét rázza. – A biztonsági kamera felvétele. Sejted már, mire akarok kilyukadni? Billy sejti, hogyne sejtené. – Nem igazán. – Kalifornia testi sértésért varrta be. Ami megáll. A nemi erőszak kísérletét valószínűleg elutasítják, hiszen nem rángatta be a nőt egy sikátorba, vagy ilyesmi, sőt, még azt is felajánlotta, hogy fizet neki, szóval egyelőre csak próbálkoznak vele, az államügyész úgyis ejti. Azzal együtt, amit már leült, talán kilencven napot kap a megyei börtönben. Itt viszont gyilkosságról van szó, amit nagyon komolyan vesznek a Mississippinek ezen az oldalán. Billy tisztában van vele. A republikánus, vörös államokban gyorsan megszabadítják a bérgyilkosokat a szenvedéseiktől. Ami rendben is van. – Miután megnézik a felvételeket, az esküdtszék szinte biztosan megszavazza Joe-nak a fecskendőt. Ez világos, ugye? – Persze. – Az ügyvédjével azon dolgoznak, hogy megakadályozzák a kiadatást, ebben nincs semmi meglepő. Tudod, mi az a kiadatás, igaz? – Persze. – Remek. Joe ügyvédje apait-anyait belead, és itt tisztázzuk, hogy nem valami kártérítésekre szakosodott puhapöcsről van szó. Már elérte, hogy harminc nappal elhalasszák a tárgyalást, ez idő alatt újabb ürügyeket fog keresni az időhúzásra, de a végén veszíteni fog. Joe meg magánzárkában van, mert valaki bele talált szúrni egy bökőt. A jó öreg Joe elvette tőle, és eltörte a csávó csuklóját, mert ahol egyvalakinek van bökője, ott akad még egy tucat. – Bandaleszámolás? – kérdezi Billy. – Talán a Cripek? Fasírtban vannak vele? Nick megvonja a vállát. – Ki tudja. Egyelőre Joe egy magánlakosztályban pihen, nem kell heringeskednie a többi fasszal, napi fél órát saját becses társaságában sétálhat is. Mindeközben az ügyvédje mindenkivel beszél. Azt az üzenetet hinti szét, hogy a pasas valami nagy durranással fog előállni, hacsak nem ejtik a gyilkosság vádját. – Megtörténhet ilyen? – Billy nem szeret arra gondolni, hogy lehetséges, még akkor sem, ha az a férfi, akit Joe megölt a pókerparti után, esetleg rossz ember volt. – Az ügyészek leveszik a halálbüntetést az asztalról, vagy a vádból ejtik az előre megfontolt szándékot, vagy mi? – Nem is rossz, Billy. Végre jó nyomon vagy. De én azt hallottam, hogy Joe minden vádat ejtetni akar. Valami nagy aduász lehet a kezében. – Azt gondolja, hogy cserébe megúszhatja a gyilkosságot. – Mondja az, aki isten tudja hány gyilkosságot megúszott már – feleli Nick, és nevetni kezd. Billy nem nevet. – Én még sohasem lőttem le senkit, csak mert veszítettem pókeren. Nem is pókerezek. És nem rabolok. Nick hevesen bólogat. – Tudom, Billy. Kizárólag rossz embereket. Csak cseszegettelek egy kicsit. Idd meg az italodat! Billy megissza az italát. Arra gondol, hogy kétmillió. Egyetlen melóért. Arra gondol, hol lehet ebben a csapda. – Valakinek nagyon fontos, hogy leállítsa ezt a pasast, nehogy felfedje a lapjait. Nick az ujjaival fegyvert formál, és Billyre fogja, mintha beszélgetőtársa valamiféle bámulatos következtetésre jutott volna. – Erről van szó. Kaptam egy üzenetet a helyi embertől, akivel találkozni fogsz, ha elvállalod a munkát, és az üzenet a következő: egy mesterlövészt keresünk, a legjobbat a legjobbak között. Szerintem az Billy Summers, téma kurvára lezárva. – Szóval azt akarod, hogy szedjem le a pasast, de nem Los Angelesben. Hanem itt. – Nem én akarom. Én csak a közvetítő vagyok, ne feledd! Valaki más akarja. Akinek nagyon mély a bukszája. – Mi a csapda? Nick újra megvillantja a mosolyát. Megint pisztolyt fog Billyre az ujjával. – Egyenesen a lényegre, igaz? A kibaszott lényegre. Csakhogy ez nem csapda. Illetve lehet, hogy az, attól függ, honnan nézed. Az időről van szó. Itt fogsz lakni… Int egyet, hogy az itt alatt a kis sárga falú házat érti. Vagy talán a környéket is – Billy később megtudja, hogy Midwoodnak hívják. Vagy az egész várost, amely a Mississippi folyótól keletre fekszik, éppen a Mason–Dixon-vonal alatt. – …meglehetősen sokáig. 4 Beszélgetnek még egy kicsit. Nick elmeséli Billynek, hogy a helyszínt már leszervezték, és helyszín alatt azt a helyet érti, ahonnan Billy lőni fog. Azt mondja, nem kell addig döntenie, amíg meg nem nézi a helyet és többet meg nem tud. Azt majd Ken Hoff intézi. Ő a helyi kapcsolat. Nick azt mondja, hogy Ken ma nincs a városban. – Tudja, mit használok? – Ez nem azt jelenti, hogy benne van, de nagy lépés abba az irányba. Kétmillió, hogy megüljön a seggén, aztán lőjön egyet. Nehéz egy ilyen ajánlatot visszautasítani. Nick bólint. – Rendben, és mikor találkozom ezzel a Hoff nevű csávóval? – Holnap. Ma este felhív a hotelben, közli, hol és mikor. – Ha elvállalom, ki kell találnunk valami fedősztorit, hogy miért vagyok itt. – Már az is megvan, valami csoda. Giorgio ötlete volt. Holnap este elmeséljük, miután találkoztál Hoff-fal. – Nick feláll. Kezet nyújt. Billy megrázza. Fogott már kezet Nickkel korábban is, de nem szereti, mert Nick rossz ember. Bár nehéz nem kedvelni. Nick is profi, és a mosolya hatásos. 5 Paulie Logan viszi vissza a szállodába. Paulie nem beszél sokat. Megkérdezi Billytől, nem bánja-e, ha bekapcsolja a rádiót, és amikor Billy azt feleli, hogy nem, keres egy szelídebb rockzenét játszó állomást. Egyszer megjegyzi: „Loggins és Messina, a legjobbak.” Leszámítva a káromkodást, amikor valaki elé vág a Cédrus utcán, ki is fogy a beszédtémákból. Billynek megfelel. Az utolsó melójukat tervező rablókról szóló filmekre gondol. Ha a noir műfajnak számít, akkor az „utolsó meló” ennek az alműfaja lehet. Azokban a filmekben az utolsó meló mindig félresikerül. Billy nem rabló, nem dolgozik bandában, és nem is babonás, de ez az utolsó meló dolog csak piszkálja a csőrét. Talán azért, mert ekkora fizetség jár érte. Talán azért, mert nem tudja, ki fizeti a számlát, és miért. Talán Nick története miatt a célpontról, aki egyszer lelőtt egy tizenöt éves kitűnő tanulót. – Akkor maradsz? – kérdezi Paulie, amikor befordulnak a szálloda elé. – Mert akkor az a Hoff megszerzi neked az eszközt. Én is elvállaltam volna, de Nick nemet mondott. Maradni fog? – Nem tudom. Talán. – Egy pillanatra elhallgat, miközben kiszáll a kocsiból. – Valószínűleg. 6 A szobájába érve Billy bekapcsolja a laptopot. Megváltoztatja az időbélyeget és ellenőrzi a VPN-t, mert a hekkerek rá vannak állva a szállodákra. Google-on kutakodhatna egy kicsit a Los Angeles-i megyei bíróság iratai között, mert a kiadatási tárgyalások anyagai biztosan nyilvánosak, de egyszerűbb módon is megkaphatja, amit akar. És akarja. Ronald Reagannak igaza volt, amikor azt mondta, hogy bízz, de ellenőrizz. Billy az LA Times-ra klikkel és féléves előfizetést vásárol. Egy Thomas Hardy nevű kitalált személy hitelkártyáját használja. Hardy a kedvenc írója. A naturalistáktól, nyilván. A belépés után rákeres a feminista író-ra, majd hozzáteszi azt is, hogy nemi erőszak kísérlete. Fél tucat hírt talál, egyik jelentéktelenebb, mint a másik. Van egy kép a feminista íróról is, nagyon szexi és bőven van mondanivalója. Az állítólagos támadás a Beverly Hills Hotel előkertjében történt. A feltételezett elkövetőnél több személyi azonosító okmányt és hitelkártyát találtak. A Times szerint az igazi neve Joel Randolph Allen. Massachusettsben 2012-ben már ejtettek ellene egy nemi erőszakkal kapcsolatos vádat. Szóval Joe elég közel áll az igazsághoz, gondolja Billy. Aztán a városi lap honlapjára kattint át, ahol újra Thomas Hardy segítségével jut előfizetéshez, és beírja a keresőbe, hogy gyilkosság áldozat pókerjátszma. A hír megvan, és a cikkhez kapcsolt fotó a biztonsági kamerából meglehetősen terhelő. A tettes arcát egy órával korábban nem lehetett volna kivenni a fényviszonyok miatt, de a fénykép alján az időbélyeg reggel 5.18-at mutat. A nap még nem kelt fel, de nemsokára fel fog, és a sikátorban álló pasas arca olyan tisztán látszik, amennyire egy ügyésznek pont megfelel. A férfi keze a zsebében van, egy RAKODÓTERÜLET, MEGÁLLNI TILOS feliratú ajtó előtt áll, és ha Billy az esküdtszék tagja lenne, ő is megszavazná a fecskendőt a kép alapján. Mert Billy Summers az „előre megfontolt szándék” szakértője, és ezen a fotón pontosan ezt látja. A legfrissebb hír Red Bluff hírlapjában arról szól, hogy Joel Allent egy másik ügy miatt tartóztatták le Los Angelesben. Billy biztos abban, hogy Nick szerint ő mindent készpénznek vesz. Mint mindenki más, akivel Billy az évek során dolgozott, Nick is azt gondolja, hogy párját ritkító mesterlövészi teljesítményét leszámítva Billy kissé lomha agyú, talán spektrumzavaros is. Nick beveszi az együgyű én-t, mert Billy nagy gondot fordít arra, hogy ne játssza túl. Nincs tátva maradt száj, üveges tekintet, semmi nyilvánvaló ostobaság. Egy Archie’s képregény önmagában csodákra képes. A Zola-regény ott van mélyen elrejtve a bőröndjében. És ha valaki meglátná a könyvet? Billy azt mondaná, hogy a repülőgépen találta, ott volt az ülés zsebében, és csak azért hozta el, mert tetszett neki a csaj a borítón. Rá akar keresni a tizenöt éves kitűnő tanulóra is, de róla nincs elég információ. Akkor sem találna többet, ha egész délután a Google-on ülne. Abban sem lehetne biztos, hogy a megfelelő tizenöt évesről olvas. Legyen elég annyi, hogy a Nick által elmondottak többi része megfelel a valóságnak. Szendvicset rendel, és egy kanna teát. Amikor megérkezik, odaül az ablakhoz, és a Thérèse Raquin-t olvassa. Véleménye szerint olyan, mintha James M. Caint keresztezték volna egy ötvenes évekbeli EC horrorképregénnyel. A késői ebéd után lefekszik, kezét a feje mögött a párna alá dugja, az ott rejtőző hűvösségbe. Nem tart sokáig, akár a fiatalság és a szépség. Majd meglátja, mit mond ez a Ken Hoff, és ha az is rendben van, valószínűleg elvállalja a munkát. A várakozás nehéz lesz, sohasem volt az erőssége (kipróbálta egyszer a zent, és az sem jött be neki), de kétmillió dollár megéri a várakozást. Billy lehunyja a szemét és elalszik. Este hétkor megeszi a szobaszerviz által hozott vacsorát, és megnézi az Aszfaltdzsungel-t a laptopján, ami szintén egy elátkozott utolsó melóról szól. Megcsörren a telefon. Ken Hoff az. Közli Billyvel, hol találkoznak másnap délután. Billy le sem írja. Veszélyes dolog a jegyzetelés, és amúgy is jó a memóriája.