Billy Summers

2. FEJEZET-1

2. FEJEZET1

A legtöbb férfi filmsztárhoz – és az őket utánzó pasasokhoz, akikbe Billy belefut az utcán – hasonlóan Ken Hoff is erősen borostás, mintha az utóbbi három-négy napban elfelejtett volna borotválkozni. Hoff számára kevésbé előnyös ez a viselet, mert vörös hajú. Nem tűnik kemény legénynek emiatt; olyan, mintha alaposan leégett volna.

A Napfolt Café nevű étkezde előtt felállított asztalok egyikénél ülnek, a napernyő alatt, a Fő utca és a Törvényszéki út sarkán. Billy cukormentes üdítőt rendel. Úgy véli, Hoff nem Nick embere, mert Nick Vegasban dolgozik. De a keze messze elér, nem csak nyugaton tevékenykedik. Nick Majarian és Ken Hoff között létezhet valamiféle kapcsolat, de az is lehet, hogy Hoff annak a pasasnak dolgozik, aki a melóért fizetni fog. Feltételezve persze, hogy a meló összejön.

– Az utca túloldalán enyém az az épület – mondja Hoff. – Csak huszonkét emeletes, de annyi is elég ahhoz, hogy Red Bluff második legmagasabb építménye legyen. Amikor megépül a Higgins Center, lecsúszik a harmadik helyre. Az harmincemeletes lesz. Bevásárlóközponttal. Abban is van részesedésem, de ez? Teljesen az én gyerekem. Kiröhögték Trumpot, amikor azt ígérte, hogy rendbe hozza a gazdaságot, de bejött neki. Működik.

Billyt nem érdekli Trump, sem Trump gazdasága, egy profi érdeklődésével méri fel az épületet. Biztos benne, hogy onnan kell majd lőnie. Gerard-toronynak hívják. Billy túlzásnak tartja, hogy egy huszonkét emeletes épületet toronynak neveznek, de elhiszi, hogy ebben az alacsony, többnyire lelakott téglaházakkal teli városkában toronynak látják. A torony előtti gondozott, öntözött füves területen egy tábla áll, IRODÁK ÉS LUXUSLAKÁSOK MÁR ELÉRHETŐK. Alatta egy telefonszám. A tábla valószínűleg régóta ott áll.

– Nem telt meg olyan gyorsan, mint vártam – mondja Hoff. – A gazdaság szárnyal, persze, az emberek pénzt szarnak, és 2020 még ennél is jobbnak ígérkezik, de meglepődnél, ha tudnád, mennyi minden zajlik az interneten, Billy. Megengeded, hogy Billynek szólítsalak?

– Persze.

– A lényeg az, hogy az idén kicsit megszorultam. Elakadt a pénzforgalom, mióta bevásároltam magam a WWE-be, de három partner mellett hogyan mondhattam volna nemet?

Billynek fogalma sincs, miről beszél a férfi. Profi birkózásról lehet szó, talán. Vagy arról a kamionos versenyről, amit a tévében hirdetnek? Mivel Hoff szerint Billy bizonyosan képben van, ezért Billy bólogat, mintha tényleg képben lenne.

– A helyi begyepesedett pénzeszsák seggfejek azt gondolják, hogy túlvállaltam magam, de hát a gazdasági helyzetet ki kell használni, nem? Addig üsd a vasat, amíg meleg. A pénzcsinálás is pénzbe kerül, nem igaz?

– Hogyne.

– Így aztán teszem, amit tenni kell. Különben is, kiszagolom a jó üzletet, ha szembejön velem, márpedig ez egy jó ajánlat. Kicsit kockázatos, de áthidaló megoldásokra van szükség. És Nick biztosított róla, hogy ha téged elkapnak, bár tudom, hogy nem fognak, de ha mégis, tartani fogod a szádat.

– Ez így van. – Billyt még sohasem kapták el, és most sincs szándékában elfogatnia magát.

– Az utca törvénye, igaz?

– Persze. – Billyben felvetődik, hogy Ken Hoff túl sok filmet látott. Néhányat közülük valószínűleg az „utolsó munka” alműfajából. Bárcsak a lényegre térne már! Nagy a hőség a napernyő alatt. És párás a levegő. Ez az éghajlat a madaraknak jó, gondolja Billy, és valószínűleg azok sem szeretik.

– Az ötödik emeleten szereztem egy sarki irodát – mondja Hoff. – Három helyiség. Iroda, előtér, teakonyha. Teakonyha is van, mit szólsz? Megleszel ott akármeddig. Szépen bekuckózol. Nem akarok mutogatni, de ötig el tudsz számolni, ugye?

Hogyne, gondolja Billy, sőt, gyaloglás közben rágózni is tudok.

Az épület téglalap alakú, mint egy kekszesdoboz ablakokkal, ami azt jelenti, hogy két sarki iroda van az ötödiken, de Billy tudja, melyikre gondol Hoff: a bal oldalira. Az ablakból átlós vonalat húz a Törvényszéki útra, amely mindössze két háztömbből áll. Ha elvállalja a munkát, ez az átló lesz a lövedék útja, amely a terjedelmes, szürke, gránitból épült megyei bíróság előtti lépcsősornál ér véget. A lépcsőfokok, van belőlük vagy húsz, egy kis korzóra vezetnek, amelynek közepén az igazság istennője áll, bekötött szemmel tartja maga előtt a mérleget. Billy többek között azt sem fogja soha elmesélni Hoffnak, hogy az igazság istennője eredetileg Iustitia, egy római istennő, akit többé-kevésbé Augustus császár teremtett.

Billy pillantása visszatér az ötödik emeleti lakáshoz, és újra felméri az átlót. A távolság az ablaktól a lépcsőkig ötszáz méter lehet. Akár erős szélben is tud lőni. A megfelelő fegyverrel persze.

– Mit szerzett a számomra, Mr. Hoff?

– Tessék? – Egy pillanatra megmutatkozik Hoff együgyű én-je. Billy jobb kezének mutatóujját behajlítja. Azt is jelenthetné a mozdulat, hogy gyere csak ide, de nem ebben az esetben.

– Ó! Ja persze! Amit kértél! – Hoff körülnéz, senki sincs ott, mégis halkabban folytatja. – Remington 700-as.

– M24-es. – Ez a katonai besorolása.

– M…? – Hoff a zsebébe nyúl, kiveszi a tárcáját, és keresgélni kezd benne. Elővesz egy papírcetlit, megnézi. – M24, tényleg.

Már tenné vissza a cetlit a tárcába, de Billy a tenyerét nyújtja.

Hoff odaadja neki a papírlapot. Billy a zsebébe gyűri. Később a szállodában, mielőtt Nickkel találkozna, lehúzza a vécén. Az ember nem ír le semmit. Nagyon reméli, hogy ez a Hoff nem fog gondot jelenteni.

– Optika?

– Hogy mi?

– Távcső. Célgömb.

Hoff izgatottnak tűnik.

– Amit kértél.

– Azt is leírta?

– Arra a cetlire, amit odaadtam.

– Rendben.

– Ott van az izé… az eszköz a…

– Nem kell tudnom, hol van. Még nem döntöttem el, akarom-e a munkát. – Pedig már eldöntötte. – Vannak biztonsági őrök, kamera az épületben? – Az együgyű én tesz fel ilyen kérdéseket.

– Igen, persze.

– Ha elvállalom a melót, az eszközt én viszem fel az ötödikre. Ebben megegyezhetünk, Mr. Hoff?

– Hát persze. – Hoff szemmel láthatóan megkönnyebbül.

– Akkor azt hiszem, végeztünk is. – Billy feláll, és a kezét nyújtja. – Örülök, hogy megismerhettem. – Dehogy örül. Kétli, hogy megbízhat ebben az emberben, és viszolyog a hülye, szúrós borostától. Ugyan melyik nő csókolná szájon ezt a vörös gubancot?

Hoff kezet fog vele.

– Én is örülök, Billy. Most egy kicsit meg vagyok szorulva. Olvastad Az ezerarcú hős című könyvet?

Billy olvasta, de a fejét rázza.

– Pedig kellene, tényleg. Az irodalmi részt gyorsan átlapoztam, hogy minél előbb a lényeghez érjek. Bele a közepébe azonnal, rám vall. Hagyjuk a sok baromságot! Nem emlékszem a csávó nevére, aki írta, de azt mondja, hogy mindenkinek embert próbáló időszakon kell átmennie ahhoz, hogy hős lehessen. Most került rám a sor.

Tehát mesterlövész puskát és rejtekhelyet szerez egy bérgyilkosnak, gondolja Billy. Nem biztos, hogy Joseph Campbellnél ez beleszámítana a hős kategóriába.

– Remélem, szerencsésen átvészeli.

2

Billy feltételezi, hogy autót is fog kapni, ha itt marad, de egyelőre még nem ismeri ki magát, ezért örül, hogy Paul Logan elviszi a szállodából Nickhez, ahol éppen „házat őriz”. Billy pont egy ilyen újgazdag épületre számított: összehordott, horrorisztikus építmény legalább egyhektárnyi gyeppel. A hosszú, kanyargós bekötőútra nyíló kapu kitárul, amikor Paulie megnyomja a napellenzőre erősített kütyüt. Tényleg van egy puttó, amely vég nélkül pisil a medencébe, két másik szoborral (egy római katonával és egy fedetlen keblű szűzzel) együtt rejtett spotlámpák világítják meg, hiszen lassan leszáll az alkony. A ház is ki van világítva, hogy jobban látszódjon a sok szánalmas giccs. Billy szerint úgy néz ki, mint egy szupermarket és egy megatemplom törvénytelen gyereke. Ez nem ház, hanem a piros golfnadrág építészeti megfelelője.

Frank Macintosh, vagyis Frankie Elvis a végtelenül hosszú verandán fogadja. Sötét öltöny, zöldeskék nyakkendő. Ha az ember ránéz, nem is sejti, hogy egykor uzsorások mellett verőlegényként kezdte a karrierjét. Persze az már nagyon régen volt, még mielőtt a nagyok közé emelkedett volna. A lépcsősor közepén a kezét nyújtja, mint valami uraság. Vagy az uraság komornyikja.

Nick megint a folyosón várja, de ez sokkal pazarabb a kis sárga ház folyosójánál Midwoodban. Nick maga is nagy termetű, de a mellette álló férfi hatalmas, jóval meghaladhatja a száznegyven kilót. Giorgio Malachini az, Nick vegasi haverjai persze csak Malac Georgie-ként emlegetik (szintén nem a szemébe). Ha Nick a vezérigazgató, akkor Giorgio műveleti igazgatóként dolgozik alatta. Mivel mind a ketten eljöttek ilyen messzire a hazai pályától, valószínű, hogy a jutalék, ahogy Nick hívta, nagyon magas lehet. Billynek kétmilliót ígértek. Akkor ezeknek mennyit ajánlhattak? Vagy már zsebre is vágták? Valakit nagyon aggaszt ez a Joel Allen. Valakit, akinek hasonló háza lehet, mint ez, vagy még ennél is rondább. Utóbbit nehéz elképzelni, de valószínűleg így van.

Nick Billy vállára csap, és megszólal:

– Most biztosan azt gondolod, hogy ez a dagadék Giogio Malachini.

– Emlékeztet rá – feleli Billy óvatosan, Giorgio meg olyan mennydörgő nevetést hallat, amilyen egy ekkora testtől kitelik.

Nick bólint. Megint felvillan az a ragyogó mosoly.

– Tudom, hogy emlékeztet rá, de ez itt George Russo. Az ügynököd.

– Ügynök? Ingatlan?

– Nem, nem az a fajta. – Nick kacag. – Gyerünk a nappaliba! Iszunk valamit, közben Giorgio felvázolja neked a helyzetet. Ahogy tegnap mondtam, valami csoda.

3

A nappali olyan hosszú, mint egy hálókocsis vagon. Három csillár lóg benne, két kicsi és egy nagy. A bútorok alacsonyak, lekerekítettek. Két újabb puttó egy egész alakos tükröt tart. Az álló ingaóra szinte mintha szégyenkezne, hogy ide került.

Frank Macintosh, a verőlegényből lett felszolgáló tálcán hozza az innivalót: Billynek és Nicknek sört, és egy csokoládés, fagylaltos turmixot Giorgiónak, aki a jelek szerint elszánta magát arra, hogy minden elérhető kalóriát magába töm, mielőtt ötvenévesen feldobja a pacskert. Belepréseli magát az egyetlen fotelbe, amibe belefér. Billy azon tűnődik, vajon segítség nélkül fel tud-e majd állni.

Nick felemeli a söröspoharat.

– Egészségünkre! Végezzünk olyan munkát, ami örömöt ad és megelégedettséggel tölt el!

Erre isznak, aztán Giorgio is megszólal:

– Nick azt állítja, hogy érdekel a munka, de nem kötelezted el magad. Még mindig, nevezzük így, a felderítő szakaszban vagy.

– Pontosan – feleli Billy.

– Nos, a tárgyalás sikerének kedvéért legyen az az alapállás, hogy a csapat tagja vagy. – Giorgio beleszív a turmixba a szívószállal. – Apám, de finom! Életmentő ilyen melegben. – A zakója zsebébe nyúl – annyi anyagból egy egész árvaházat fel lehetne öltöztetni, gondolja Billy –, és elővesz egy pénztárcát. Maga elé nyújtja.

Billy elveszi tőle. Egy Lord Buxton. Szép, de nem luxuscikk. Kissé éltes is, a bőr helyenként lekopott, összekarcolódott.

– Nézd meg, mi van benne! Ez leszel te ebben az isten háta mögötti kisvárosban.

Billy megnézi. Körülbelül hetven dollár papírpénzben. Néhány fotó férfiakról, akik akár a barátai is lehetnek, és nőkről, akik az ismerősei. Semmi sem utal feleségre és gyerekekre.

– Photoshoppal bele akartalak rakni az egyik képbe – mondja Giorgio –, például a Grand Canyonnál, de senkinek sem volt fotója rólad, Billy.

– A fotókból baj lehet.

Nick megszólal:

– A legtöbb ember amúgy sem tart magáról képet a pénztárcájában. Már megmondtam Giorgiónak.

Billy tovább vizsgálja a pénztárca tartalmát, úgy olvas belőle, mint egy könyvből. Mint például a Thérèse Raquin-ből, amit előző este a vacsoránál befejezett. Ha itt marad, a neve Daniel Lockridge lesz. Van Visa és Mastercardja, mindkettőt a portsmouthi Seacoast Bank állította ki.

– Mi a limit a kártyán? – kérdezi Giorgiótól.

– Ötszáz a Masteren, ezer a Visán. Takarékoskodnod kell. Természetesen, ha a könyved úgy teljesít, mint amit remélünk tőle, ez még változhat.

Billy Giorgióra mered, aztán Nickre, és felmerül benne, hogy csapdába ejtették. Azon tűnődik, átláttak-e az együgyű én-jén.

– Giorgio az irodalmi ügynököd! – Nick ezt majdnem kiáltja. – Haláli, nem?

– Írónak fogom kiadni magam? Ugyan már, még a középiskolát sem fejeztem be. A sivatagban szereztem az érettségi bizonyítványomat, az isten szerelmére, de még azt is ajándékba kaptam a kormányzattól, mert elkerültem a pokolgépeket és a mudzsikat Fallúdzsában és Rámádiban. Nem fog menni. Ez őrültség.

– Dehogy az, zseniális! – mondja Nick. – Hallgass erre az emberre, Billy! Vagy innentől kezdve hívjalak Dave-nek?

– Akkor se merészelj Dave-nek hívni, ha tényleg ez a fedősztori!

Túlságosan közel jár az igazsághoz, nagyon is közel. Szeret olvasni, ez tény. És néha álmodik is arról, hogy ír, bár még soha nem próbálta ki magát igazán, leszámítva azokat a pár soros szösszeneteket, amelyeket aztán mindig megsemmisített.

– Ez nem fog megállni, Nick. Tudom, hogy már elrúgtátok a labdát… – Billy felemeli a pénztárcát. – …és nagyon sajnálom, de nem fog menni. Mit mondok, ha valaki megkérdezi, miről szól a könyvem?

– Adj öt percet! – mondja Giorgio. – Vagy legfeljebb tízet! És ha utána sem tetszik az ötlet, szépen búcsút mondunk egymásnak.

Billy kételkedik ebben, de azt mondja, vágjon bele.

Giorgio leteszi a turmixos poharat az asztalra (valószínűleg Chippendale márkájú), és böfög egyet. De amikor teljes figyelmével Billy felé fordul, Billy látja Malac Georgie valódi énjét: izmos, mozgékony elméjét maga alá temeti a hájtenger, ami pár éven belül meg fogja ölni.

– Tudom, hogy elsőre bugyután hangzik, tudva, miféle pasas vagy, de meg fog állni a sztori.

Billy kicsit elengedi magát. Még mindig abban hisznek, amit látnak. Ebben az egyben szinte biztos lehet.

– Legalább hat héten keresztül itt fogsz élni, de lehet belőle hat hónap is – magyarázza Giorgio. – Attól függ, hogy a hülyegyerek ügyvédje mikor fogy ki a szuszból a kiadatás ellen. Vagy amíg azt nem gondolja, hogy a gyilkosság vádjában megegyezhet valakivel. A munkáért megkapod a fizetésed, de az idődet is megfizetjük. Kapiskálod már?