Billy Summers

2. FEJEZET-2

Billy bólint.

– Ez azt jelenti, hogy nyomós okra van szükséged, amiért itt lebzselsz Red Bluffban, ami lássuk be, nem egy népszerű nyaralóhely.

– Igaz – teszi hozzá Nick, és olyan képet vág, mint egy óvodás, ha brokkolival kínálják.

– Arra is egy jó ok kell, hogy miért töltesz annyi időt a bíróság utcájában álló épületben. Könyvet írsz, ez az ok.

– De…

Giorgio felemeli párnás kezét.

– Nem hiszed, hogy működni fog, de én mondom neked, jó lesz ez. Elmesélem, miért.

Billy még mindig kételkedik, de miután megnyugodott, hogy nem az együgyű én álcáján láttak át, azt gondolja, sejti már, mire akar Giorgio kilyukadni. Rejlenek benne lehetőségek.

– Elvégeztem a kutatómunkát. Elolvastam egy rakás íróknak szóló magazint, meg egy halom cuccot a neten. Íme a fedősztorid. David Lockridge Portsmouthban nőtt fel, New Hampshire-ben. Mindig is író szeretett volna lenni, de nem fejezte be a középiskolát. Építkezéseken dolgozott. Írogatott, de sokat bulizott. Rengeteget ivott. Gondoltam rá, hogy egy válópert is a nyakába akasztok, de aztán mégsem, túl sok minden kellene hozzá.

Egy olyan pasastól, aki a fegyvereken kívül szinte semmi máshoz nem ért, elmélkedik Billy.

– De aztán kezdenek jóra fordulni a dolgok, oké? A blogokban, amiket az írókról olvastam, sokat beszélnek arról, hogy hirtelen ihletet kapnak, veled is pontosan ez történik. Írsz egy keveset, mondjuk hetven oldalt vagy százat…

– Mégis, miről? – Billy kezdi élvezni a dolgot, de mindent megtesz, hogy ez ne látszódjon rajta.

Giorgio egy pillantást vált Nickkel, aki megvonja a vállát.

– Azt még nem döntöttem el, de lesz néhány öt…

– És ha a saját történetemet írnám meg? Úgy értem, Dave történetét. Van erre egy szó…

– Önéletrajz! – kiáltja be Nick, mintha egy kvízműsorban szerepelne.

– Az akár működhetne is – mondja Giorgio. Az arcáról az olvasható le, hogy ügyes próbálkozás, Nick, de hagyd ezt inkább a szakértőkre! – De lehet, hogy regény lesz. Az a fontos, hogy az ügynököd utasítására soha ne beszélj róla. Titok. Írsz, azt nem kell titokban tartanod, bárkivel összefutsz, tudhatja, hogy a pasas az ötödiken könyvet ír, de azt nem, hogy miről szól. Így aztán sohasem fogsz belezavarodni.

Azt nem szoktam, gondolja Billy.

– Hogyan jutott el David Lockridge Portsmouthból idáig? Hogyan kötött ki a Gerard-toronyban?

– Ez a legjobb rész – szól közbe Nick. Olyan lelkes, mint egy kölyök a kedvenc esti meséjét hallgatva, és Billyben fel sem merül, hogy színlel vagy túloz. Nick tényleg beleéli magát.

– A neten kerestél magadnak ügynököt – mondja Giorgio, aztán elbizonytalanodik. – Használod a netet, ugye?

– Persze – feleli Billy. Biztos többet tud a számítógépekről, mint ez a két dagadék, de ezt az információt sem osztja meg velük. – E-mailezek. Néha játszom a telefonomon. Meg van a ComiXology. Egy képregényes alkalmazás. Letöltesz vele cuccokat. A laptopomon csinálom.

– Oké, rendben. Szóval ügynököt keresel. Írsz egy rakás levelet, elmeséled, hogy egy ilyen és ilyen könyvön dolgozol. A legtöbb ügynök visszautasít, mert az olyan bizonyítottan jó pénzt termelő írókhoz ragaszkodnak, mint James Patterson, meg az a Harry Potter-es csaj. Olvastam egy blogon, hogy tiszta 22-es csapdája az egész: ahhoz, hogy megjelenhess, kell egy ügynök, de ha nincs megjelenésed, ügynököt sem kapsz.

– A filmeknél is ez van – szól közbe ismét Nick. – Hiába világhíresek, az egész az ügynökökről szól. Az ő kezükben van a hatalom. Ők mondják meg, mit tegyen egy filmcsillag, azok meg csinálják, amire utasítják őket.

Giorgio türelmesen megvárja, amíg Nick befejezi, aztán folytatja.

– Aztán csak akad egy ügynök, amelyik azt mondja, jól van, basszus, megnézem, küldd el az első két fejezetet!

– Ez vagy te – mondja Billy.

– Igen. George Russo. Elolvasom, amit küldesz. Ráharapok. Megmutatom néhány ismerős kiadónak…

A faszt, gondolja Billy, megmutatod néhány ismerős szerkesztőnek. De ezt a részt még lehet korrigálni, ha sor kerül rá.

– …és ők is ráharapnak, de nem adnak sok pénzt, hétjegyű összeget pláne nem, amíg a könyvet be nem fejezed. Mert ismeretlen áru vagy. Érted, mit jelent ez?

Billy veszélyesen közel áll ahhoz, hogy közölje velük, persze, hogy érti, mert felvillanyozzák a helyzetben rejlő lehetőségek. Kiváló fedősztori lehet, főleg az a rész, hogy titoktartást fogad a témájával kapcsolatban. Még vicces is lehet eljátszani valakit, aki tulajdonképpen mindig szeretett volna lenni.

– Hogy szalmaláng.

Nick megvillantja ragyogó mosolyát. Giorgio bólint.

– Majdnem. Eltelik egy kis idő. Várom az iromány többi részét, de Dave nem jelentkezik. Várok még egy kicsit. Még mindig semmi. Elmegyek, meglátogatom homárföldén, és mit találok? A csávó úgy csapatja, mintha egy kibaszott Hemingway lenne. Amikor nem dolgozik, vagy mulat a cimboráival, vagy másnapos. A szerhasználat kéz a kézben jár a tehetséggel.

– Tényleg?

– Tény. De George Russo elszánja magát, hogy megmenti a csávót, annyi időre legalábbis, amíg megírja a könyvet. Rábeszéli az egyik kiadót, hogy szerződjön le Dave-vel, és előlegként fizessen ki neki harmincezret, de lehet, hogy ötvenet. Ez nem sok pénz, de nem is kevés, ráadásul a kiadó vissza is követelheti, ha nem kapja meg a könyvet időre, amit ők leadási határidőnek neveznek. És itt van a lényeg, Billy: a csekket nekem állítják ki, nem neked.

Billy számára minden világos, de hagyja, hogy Giorgio tovább szője a történetet.

– Vannak bizonyos kikötéseim. A te érdekedben. Ott kell hagynod homárföldét és a piás, kokós haverjaidat. Távol kell kerülnöd tőlük, szépen meghúzod magad egy kisebb-nagyobb porfészekben, ahol nincs mit csinálni, és ha lenne, akkor se lenne kivel. Azt mondom neked, hogy kibéreltem egy házat.

– Amit láttam, igaz?

– Igen. Ami ennél is fontosabb, bérelni fogok neked egy irodát, te pedig minden hétköznap odamész, beülsz egy kis helyiségbe, és addig vered a billentyűket, amíg a titkos könyv el nem készül. Vagy elfogadod ezeket a feltételeket, vagy elköszönsz a főnyereménytől.

Giorgio hátradől. A szék sokat kibír, de most felnyög egy kicsit.

– Ha azt mondod, nem tetszik az ötlet, vagy azt, hogy tetszik, de nem tudod végigcsinálni, akkor ezen a ponton tárgytalanná tesszük az egészet.

Nick felemeli a kezét.

– Még mielőtt bármit mondanál, Billy, szeretnék valami mást is hozzátenni, ami hihetővé teszi a sztorit. Az emeleten mindenki megismerkedik veled, és többen az épületből is. Ismerlek, és pontosan tudom, hogy más képességekkel is rendelkezel, mint négyszáz méterről eltalálni egy negyeddollárost.

Mintha meg tudnám csinálni, gondolja Billy. Arra még Chris Kyle se volt képes.

– Jól kijössz mindenkivel, anélkül, hogy túlságosan összehaverkodnál velük. Mosolyognak, amikor meglátnak. – Aztán úgy folytatja, mintha Billy tiltakozna: – Láttam ám! Hoff azt állítja, hogy minden nap megállnak az épületnél ételárusok, és jó időben a dolgozók náluk vásárolnak, majd kiülnek a padokra ebédelni. Te lehetsz az egyik ilyen dolgozó. A várakozási időt kihasználhatod. Például arra, hogy befogadjanak maguk közé. Amikor elmúlik az újdonság varázsa, és hozzászoknak a gondolathoz, hogy könyvet írsz, kilenctől ötig robotoló káder leszel, aki a munkanap végén hazamegy midwoodi otthonába.

Billy el tudja képzelni, hogy így lesz.

– És amikor végül összejön a balhé, te vagy az idegen, akit senki sem ismer? A kívülálló, akire azonnal gyanakodhatnak? Nem-nem, hiszen te már hónapok óta itt élsz, cseverészel a liftben, pókeren döntöd el a második emeleti adósságbehajtókkal, ki fizeti az aznapi tacót.

– Tudni fogják, honnan ered a lövés – mondja Billy.

– Persze, de nem azonnal. Mert először mindenki a kívülállót fogja keresni. És mert lesz figyelemelterelés is. Ráadásul te mindig kurva jól játszod Houdinit a lövés után. Mire lenyugszanak a kedélyek, már rég ott sem vagy.

– Mi lesz a figyelemelterelés?

– Arról később is beszélhetünk – mondja Nick, ami arról árulkodik, hogy valószínűleg még nem döntötte el. Bár Nicknél ezt sohasem lehet tudni. – Rengeteg időnk van még. Egyelőre… – Giorgióhoz, vagyis Malac Georgie-hoz, vagyis George Russóhoz fordul. Most te jössz, mondja a pillantása.

Giorgio ismét a gigantikus méretű zakó zsebébe nyúl, és előveszi a telefonját.

– Egyetlen szó, Billy, ami mondjuk a kedvenc offshore bankod jelszava, és küldök neked ötszázezret azonnal. Negyven másodpercbe kerül. Másfél percbe, ha lassú a net. Egy helyi bankban bőséges zsebpénzt is találsz, amivel elindulhatsz.

Billy felfogja, hogy igyekeznek siettetni a döntést, fel is villan előtte a vágóhídra terelt marhák képe, de lehet, hogy a hatalmas összeg miatt lett paranoiás. Az utolsó munka ne csak a legjövedelmezőbb legyen, jó, ha a legérdekesebb is egyben. Egy dolgot azonban meg kell tudnia.

– Hoff miért van benne?

– Övé az épület – vágja rá Nick.

– Igen, de… – Billy a homlokát ráncolja, úgy tesz, mintha erősen összpontosítana. – Azt mondja, sok az üres helyiség abban az épületben.

– Az ötödik emeleten az a sarki iroda elsőrangú rejtekhely – mondja Nick. – Az ügynököd, mármint Georgie lízingeltette vele, így mi kikerülünk a képből.

– A fegyvert is ő szerzi be – mondja Giorgio. – Lehet, hogy már meg is van. Mindenesetre hozzánk nem lehet majd visszakövetni.

Billy ezt már tudja, hiszen Nick mindent megtett, hogy ne mutatkozzon a férfival – még az elkerített birtok verandáján sem –, de nem egészen elégedett. Mert úgy jött le neki, hogy Hoff szeret csacsogni, márpedig egy szószátyár partner nem a legjobb társaság, amikor bérgyilkosságot tervez az ember.

4

Késő éjjel van, ugyanaznap. Majdnem éjfél. Billy a hotelszobában fekszik, keze a párna alatt, élvezi a tünékeny hűvösséget. Igent mondott, persze, és amikor az ember igent mond Nick Majariannak, nincs visszaút. Most vágott bele a saját utolsó munkájáról szóló történetbe.

Giorgióval egy karib-szigeteki bankba utaltatta a félmilliót. Szép kis összeg van már azon a számlán, és amikor Joel Allen élete véget ér a bíróság épületének lépcsőjén, még szebb lesz. Sokáig megélhet belőle, ha körültekintő. És az lesz. Nem vágyik drága holmikra. A pezsgő és a partnerközvetítők sohasem izgatták. Két másik bankban – helyben – még tizennyolcezer dollár áll David Lockridge rendelkezésére. A mindennapi költségekhez bőven elég, de nem akkora összeg, hogy felkeltse a szövetségiek figyelmét.

Volt még néhány kérdése. A legfontosabb ezek közül, hogy mennyi felkészülési időre számíthat, mielőtt a munkát elvégzi.

– Nem sokra – felelte Nick –, de olyan sem fordulhat elő, hogy „Negyedóra múlva állj készen!”. Azonnal tudni fogjuk, amikor döntenek a kiutasításról, és akkor valaki felhív. Legkevesebb huszonnégy órád lesz, de lehet, hogy három nap, akár egy hét is. Rendben?

– Igen – felelte Billy. – Azt szeretném, ha értenétek, hogy nem garantálhatok semmit, amennyiben mégis tizenöt percet kapok. Egy óra is kevés.

– Nem fordulhat elő.

– Mi lesz, ha nem a lépcsőn viszik fel? Ha egy másik ajtót használnak?

– Van egy másik ajtó – mondta Giorgio. – Amelyiket néhány bírósági alkalmazott használ. De az ötödik emeletről arra is jó rálátásod lesz, a távolság meg csak hatvan méterrel több. Meg tudod csinálni, ugye?

Persze, hogy meg tudja, ezt közli is. Nick felemelte a kezét, mintha egy bosszantó legyet akart volna elhessegetni.

– A lépcsőre számíts! Más?

Billy azt felelte, hogy nincs más, most meg itt fekszik, gondolkodik, várja, hogy jöjjön az álom. Hétfőn beköltözik a kis sárga falú házba, amit az ügynöke vett ki neki. Az irodalmi ügynöke. Kedden megnézi az irodát, amit szintén Malac Georgie bérelt ki. Amikor Giorgio megkérdezte tőle, mégis mit fog csinálni egész nap, Billy azt mondta, hogy először is letölti a ComiXologyt a laptopjára. Talán néhány játékot is.

– Azért két képregény között írj valamit – tanácsolja Giorgio, csak félig viccelődve. – Érezd a figurát! Éld át a szerepet!

Lehet, hogy fog írni. Lehet, hogy tényleg megteszi. Ha nem is jó, amit ír, eltölti vele az időt. Az önéletrajz az ő ötlete volt. Giorgio regényt javasolt, nem azért, mert úgy gondolja, hogy Billy elég okos ahhoz, hogy írjon egyet, hanem mert akkor Billy mondhatná ezt, amikor rákérdeznek nála, márpedig biztosan lesz valaki, aki rákérdez. Valószínűleg több valaki is, miután sokakkal megismerkedett a Gerard-toronyban.

Már majdnem álomba merül, amikor egy pompás ötlet felébreszti: miért nem ötvözi a kettőt? Miért ne írhatna önéletrajzot, ami egyben regény is, és amit nem az a Billy Summers írna, aki Zolát és Hardyt olvas, aki még a Végtelen tréfá-n is átverekedte magát, hanem a másik Billy Summers? Az alteregója, akit az együgyű én-jének hív. Működhetne? Valószínűleg igen, mert azt a másik Billyt is pont úgy ismeri, mint saját magát.

Lehet, hogy megpróbálom, gondolja. Nincs más, amivel eltölthetném az időt, akkor meg miért ne? Már azon morfondírozik, hogyan fogjon hozzá, amikor végre elalszik.