Bevettünk egy kanyart. Előttünk egy majdnem kétméter magas deszkakapu állta el az utat. Egy betonoszlopon fémbúrás izzó világította meg a beléptetőrendszer mikrofonját. Odahajtottam, lehúztam az ablakot, és megnyomtam a gombot.
– Helló?
Azt gondoltam (és ebben Alice és Bucky is megerősítettek), hogy ír akcentussal próbálkozni katasztrofális lenne. Nincs is semmi ok arra, hogy Byrne úgy beszéljen, hiszen az egész életét New Yorkban töltötte.
Eközben a mikrofon felől nem érkezett válasz.
– Halló! Stephen Byrne vagyok, Darren unokatestvére, yo! Hoztam valamit Mr. K-nak.
Megint néma csend, ami elgondolkodtatott – és a jelek szerint Alice-t is –, hogy valami félrement, és nem fogunk bejutni. Itt legalábbis nem.
Aztán recsegni kezdett a fémdoboz, és egy férfihangot hallottunk:
– Szálljana
