Neked írom

2. fejezet-1

2. FEJEZETEmily

– Emily! – harsogta a fivérem a hátam mögül, miközben megpróbált keresztülfurakodni a tömegen. Abban a pillanatban körülvették, ahogy lejöttünk a színpadról.

Itt hátul szokás szerint élénk volt a hangulat. Csak tompa fény világított oldalt. A segítőink leszedték a felszerelést, hogy a színpadot átvehesse a következő együttes. A helyi riporterek szerettek volna információhoz jutni, a rajongók pedig kicsit közelebb kerülni valamelyik sztárhoz. Belekóstolni az általam ismert egyetlen világba.

Nem törődtem a kavargással. Dübörgő léptekkel siettem, meg is botlottam a kábelekben, majd félrehúztam a függönyöket, és kikerültem a cipekedőket.

– Emily! – kiabálta Richard újra. – Várjál már!

De én nem akartam várni. Nem akartam megfordulni, nem akartam látni az arcára írt kérdéseket.

Hátra sem néztem, csak gyorsabbra fogtam a lépteim. Megpróbáltam lelépni. Elbújni.

Mintha lett volna esélyem rá, hogy mindent megváltoztassak.

A félelem futótűzként lángolt az ereimben, a tüdőmet pánik és kimerültség perzselte. Nem tudtam, hová rohanok. Megoldást kerestem. Azt hiszem, egy biztonságos helyet.

Valahogy el akartam menekülni az agyamba szivárgó ocsmányság elől. Nem sikerült leráznom a visszataszító érzést. Csapdába estem.

Istenem, de dühös voltam. Annyira ingerült, hogy megpróbáltam világgá futni.

Lehajtottam a fejemet, és kikerültem a backstage-belépőjüket szorongató rajongók csoportját. Jól éreztem a belőlük sugárzó, jellegzetes várakozást és izgalmat.

Nyilván azért fohászkodtam, hogy ne ismerjenek fel, bár valószínűleg ők csak azért jöttek ide, hogy találkozhassanak a turné főzenekarának, a Civil Stone-nak a tagjaival.

Kicsit sem törődtek velem, hála istennek!

Sietősebben lépkedve bekanyarodtam a régi klubhelyiség mögött húzódó keskeny előtérbe. Minden egyes megtett lépéssel egyre gyorsult a szívverésem, és egyre erősebb lett a rám zúduló, fojtogató rosszullét.

Majdnem felkiáltottam a megkönnyebbüléstől, amikor rábukkantam egy oldalsó kijáratra. Két kézzel ragadtam meg a súlyos fémkilincset, és kilöktem az ajtót, bele a várakozó éjszakába.

Nekicsapódott a falnak, a három lépcsőfokon át letántorogtam a sötét sikátorba. Levegő után kapkodtam, és eltűnődtem, vajon miért gondoltam, hogy az árnyékban jobb lesz nekem.

Arcon csapott a pára. Elöntötte a tüdőm, és még inkább pánikba estem.

Lépések dübörögtek a hátam mögött, a bátyám lassított, ahogy felfedezte a búvóhelyem. A rám törő nyugtalanságtól megborzongtam, miközben ő lejött, és fél méterre megállt előttem.

– Beléd meg mi a fene ütött, Em?

Elakadt a lélegzetem, és ez megakadályozta a gyónásom. Amúgy sem szerettem volna kitárulkozni. Megráztam a fejem.

– Semmi.

– Semmi? – Richard megragadta a csuklóm, és dühösen maga felé fordított. – Milyen semmiről beszélsz?

Vonzó arcát eltorzította a csalódottság, az értetlenkedés és a harag. A bátyám a legjobb pasik közé tartozott. Száz százalékig férfi, azzal a markáns, felejthetetlen arcával. Áradt belőle a karizma, az elszántság, és mindenki másnál tehetségesebb volt.

A tömeg estéről estére a tenyeréből evett és leborult a lába elé.

Nem számított, hogy engem tartottak a Carolina George arcának.

Én ugyanis tudtam az igazat.

A bátyám az igazi sztár, és én mindenkinél jobban tiszteltem. Csakhogy még így sem tudtam elfogadni, amibe keveredett. Hogy tehette ezt? Vajon mit fog mondani, ha rájön, hogy tudok róla?

Megváltozik akkor bármi is?

– Én csak… azt hiszem, elfáradtam.

A képmutatástól.

A fájdalom eltitkolásától.

Elegem lett a rettegésből.

Richard arcára kiült a kételkedés. Beletúrt sötétszőke hajába.

– Ugye csak viccelsz, Em? Fáradt vagy? Ma reggel rávágtad a telefont a lemezkiadó cégre, az utolsó számunk kellős közepén meg egyszerűen csak lerohantál a színpadról… Mert állítólag fáradt vagy? Komolyan ezzel akarsz etetni?

Üvöltözve egyre közelebb lépett hozzám. A haragja visszhangot vert a téglafalakon, és rázúdult a sötét, mocskos talajra.

Könnycseppek izzottak a szememben, és csak nagy nehezen fogtam vissza őket.

Hát, nem érti, mit tettem érte? Min mentem át a kedvéért? Persze tudtam, fogalma sincs az egészről, és nekem gőzöm sem volt róla, hogy mondhatnám el neki. Rettegtem, mi lesz, ha megtudja, mit éltem át. Attól pedig egy kicsivel még ennél is jobban féltem, amit ő titkolt.

Karba tettem a kezem, és úgy léptem hátrébb, mintha így elháríthatnám a haragját. Mintha elmenekülhetnék a lelkemet marcangoló fájdalom elől.

– Azt hiszem, képtelen vagyok tovább csinálni.

Richard megragadta a két vállam, és megrázott.

– Ezt meg hogy érted?

Tudtam, nem akart bántani, de valamiért azt hiszi, ki tudja rázni a fejemből a hülyeséget. De ez nem számított. Olyan érzés volt, mintha arcon csapott volna. Végigfutott a hátamon a rémület. Az idegeim szinte lángoltak, és alig kaptam levegőt.

Majdnem megfulladtam.

– Az egész életünk ráment arra, hogy elérjük ezt a célunkat, Em. Az egész kibaszott életünk. Most végre kézzelfogható közelségbe került minden! Ránk vár. Erre te azt gondolod, csak úgy kisétálsz a képből? Feladod a harcot? Ennyi küszködés után! – Zavartan és felháborodva kiabált velem, mintha őt is elsodorta volna az én kétségem, és közben nem tudta, hogyan kerülhetne ki az örvényből.

Éppen ez volt a baj.

Összetartoztunk, mindkettőnk sikere az én döntésemen múlott.

Fájdalom mart a torkomba, és a hangom rekedtté vált a bizonytalanságtól:

– Nem tudom, Rich, nem tudom, mit akarok, vagy hogy képes vagyok-e így tovább élni. Nagyon sajnálom.

Hitetlenkedés villant fel az arcán, amit egyből felháborodás követett.

– Ezért egyszerűen mindenki helyett meghozod a döntést? – Zöld szemével legalább ezerszer pislogott, mintha így akarta volna meglátni a valódi arcom.

Az is lehet, hogy már nem ismert meg.

Ez azért is valószínűnek tűnt, mert már én sem ismertem magamra.

– Mi lesz Leiffel és Rhysszel? – kérdezte dühösen.

Felvillant előttem a dobosunk és a basszusgitárosunk arca. A legjobb barátaim voltak. Ez a két srác olyan közel állt hozzám, mintha egy család lennénk, és majdnem annyira fontosak is voltak. Mellbe vert a felismerés, hogy most mindkettőjüket cserben hagyom.

– Ők az egész kibaszott életüket feláldozták ezért a bandáért – folytatta Richard halkan és szigorúan. Amit mondott, azt a lelkem mélyén nem akartam elfogadni. – Na, és mi a helyzet a hosszú turnénk összes kibaszott mérföldjével? A helyszínekkel, ahova bekönyörögtük magunkat, hogy játszhassunk? Emlékszem az estékre, amikor éhen maradtunk, mert olyan csórók voltunk, hogy választanunk kellett, vacsora inkább vagy benzin, hogy a következő városban is felléphessünk. Mi a helyzet az egyezségünkkel? Megfogadtuk, az lesz a legfontosabb mindannyiunknak, hogy valóra váltsuk ezt az álmot. Mi lesz az álommal?

– Nem tudom, hogy képes vagyok-e folytatni – mondtam, és erősen átfogtam magam, nehogy ott rögtön széthulljak. Nem akartam Richardot vádolni. Nem követeltem tőle, hogy legyen felelősségteljesebb. Nem tudtam, hogyan öntsem szavakba, amit érzek. Hogy valljam be, ami miatta történt. Rettegtem, hogy ez lesz az utolsó csepp a pohárban, és összeomlok.

Richard egy pillanatra elfordult, két kézzel megdörzsölte az arcát, és felnézett az éjszakai égre. Izmos teste remegett a felháborodottságtól és a haragtól. Alig tudta visszafogni magát. Közel állt a robbanáshoz.

Aztán valami elpattant benne. Visszapördült felém, és szabad utat engedett a haragjának:

– Ezt nem teheted velünk, Emily. Egyszerűen, nem teheted! Micsoda baromság. Hiszen az első pillanattól kezdve te is ugyanúgy benne voltál, mint mi, és most nem sétálhatsz csak így el!

– Nekem most… egy kis időre van szükségem.

Arra, hogy kiutat találjak. Hogy rendbe hozzam a dolgot. Kijavítsam a szanaszét repkedő, törött alkatrészeket.

– Már nincsen sok időnk. A siker küszöbén állunk. Ezt hozta a sokévnyi szenvedés, izzadás és könny. Te egyszerűen megijedtél, Em. Ez minden. Nem lesz semmi baj.

Most ő könyörgött nekem.

Azt hitte, csak elbizonytalanodtam.

De szép lenne.

Hátrébb léptem egy lépést.

– Nem állok rá készen. Sajnálom, de nem.

A bátyám felhördült, a haragját és a hitetlenkedését belebömbölte az üres, dermedt levegőbe. Felkapott egy ott felejtett sörösüveget a földről, a téglafalhoz vágta. A palack összetört, milliónyi szilánkra hasadt, és pontosan úgy záporozott alá a földre, mint a körülöttünk semmivé foszló álmok darabkái.

– A kurva életbe! – Szembefordult velem, és vádlón rám mutatott. – Szemétláda.

– Richard… – nyöszörögtem, alig tudtam megszólalni.

Hátrálni kezdett, felém fordította mind a két tenyerét, és tovább őrjöngött:

– Nem, Em. Ne próbáld meg egy béna bocsánatkéréssel elintézni, amit művelsz. Ennyi nem elég.

Tényleg nem érti? Már így is nagyobb áldozatot hoztam, mint amit szabad lett volna. Richardért. Hogy megvédjem.

Egyszerűen otthagyott, én pedig zihálva előregörnyedtem. Felrohant a lépcsőn, és eltűnt odabent. A súlyos ajtó döngve becsapódott mögötte, és elzárt kettőnket egymástól. Rám tört a keserű magány.

Egyedül voltam, és féltem.

Belemarkoltam a hajamba, nagyot rántottam rajta, és felsikítottam, mintha így megszabadulhatnék a minden sejtemet átjáró önutálattól. A sikoly visszhangot vert a végtelen, halott csendben. Képtelen lettem volna itt maradni. Futásnak eredtem, mintha mindent itt hagyhattam volna a sikátorban. A túlcsorduló kukák között.

Nem bíztam benne, hogy elég gyorsan tudnék futni, de megpróbáltam. Kirobbantam a járdára, a magas sarkú cipőm megcsúszott a betonon, ahogy a fülledt savannah-i nyári éjszaka elmosódott fényei kísérteties izzással töltötték meg a levegőt.

Éppen csak elmúlt este tíz, az óvárosban lüktetett az élet. Testek és hangok feszült káosza járta át a légkört. Úgy éreztem, hogy a város foglya vagyok.

El akartam veszni benne.

Elfutni minden elől.

Felejteni. Vagy talán igazából emlékezni akartam, hogy ki vagyok.

Vadul rohanva megtalálni önmagam.

Magam előtt felfedeztem egy ismerős neonfényt. A Charlie’s bár.

Ebben a régi csehóban már legalább ezerszer felléptünk. Még azelőtt, hogy csatlakoztunk volna egy befutott együtteshez, azt remélve, hogy velük fontos helyekre is eljuthatunk. Ehelyett olyan helyzetbe kerültem, amihez semmi kedvem nem volt.

Feltéptem az ajtót, berohantam, még mindig vadul ziháltam. A bár tömve volt, rengetegen táncoltak a színpad előtt. Odafent egy együttes játszott. Ez a hely híres volt az élő zenéről. A kerek asztalok körül kisebb csoportok álldogáltak, és a túlsó fal mellett húzódó hangulatos, félhomályos bokszokban sok elmosódott arc látszott.

Gyorsan körülnéztem, odamentem a bárpulthoz, és felültem az egyik szabad székre. A fiatal csapos olyan gyorsan töltötte ki az italokat, hogy el sem maradt a rendelésekkel.

Odatolt elém egy poháralátétet a Charlie’s logójával.

– Mit parancsol?

– Két tequilát.

Felvonta a szemöldökét.

Lenyeltem a gombócot a torkomban. De az idegek feszülése, a félelem és a rettegés továbbra sem engedett el. Mindenáron szerettem volna elhallgattatni őket.

– Vagyis hármat.

Azt hiszem, észrevette, mennyire remegek, mert egy gyors biccentés után felsorakoztatott elém három sókristályokkal díszített pohárkát. Töltött beléjük, és rájuk dobott egy-egy szelet lime-ot.

Nem hagytam időt az ízlelőbimbóimnak az ital megkóstolására. Kapásból felhajtottam az elsőt, aztán a másodikat, majd a harmadikat is.

Tűz ömlött végig a torkomon, felgyűlt a gyomromban, és a remegő lelkem kezdett megnyugodni. Cseppet sem izgatott, hogy úgy nézek ki, mint egy kis alkesz.

Ebben a pillanatban csakis az számított, hogy felejtsek. Kétségbeesetten szerettem volna mást is érezni, nemcsak a reménytelenséget, ami az elmúlt három hónap alatt végig rám nehezedett.

Vissza akartam szerezni a lelkem békéjét.

Megmenteni a szétszóródott részeket.

Most talán hülyeséget csinálok, de akkor is lépnem kell, mielőtt mindent elveszítenék.

Felemelt ujjal jeleztem, hogy kérek még egy italt. A csapos arcára kiült az egyértelmű aggodalom.

– Ne hívjak fel valakit? Úgy tűnik, nagyon magad alatt vagy.

Rosszkedvűen felnevettem.

– Jól vagyok.

Hazugság.

Minden hazugság.

Mégis, kit hívhatnék fel? Talán Melt, de akkor dühös lenne Richardra, én pedig semmiképpen nem akartam belekeverni az asszisztensünket és egyben a legjobb barátnőmet ebbe az egészbe. Hiszen az ő jövője is azon múlik, hogy képes leszek-e összeszedni magam.

Mindannyiuk jövője rajtam áll.

Ó, istenem!

Ismét rám zúdult a megbánás, a megbántottság és a keserűség hulláma. Előregörnyedtem, és a számra szorítottam a kezem, mert nem akartam, hogy előtörjön belőlem a zokogás.

A csapos rám nézett, és meglehetősen vonakodva vett elő egy újabb kis poharat.

– Még egyet kaphatsz, szépségem, de ez az utolsó.

Elvörösödtem. Istenem, csak tíz perce jöttem be ide, ez a fickó pedig máris azt gondolja, hogy nem adhat több italt!

Úgy tűnt, segítségre van szükségem, csak éppen nem olyanra, amivel ez a pasi próbálkozik.

– Köszönöm – mondtam remegő hangon, és megpróbáltam lazán viselkedni, mintha nem érezném az ereimben áramló alkohol melegét. Belülről öntött el ez a hőség, éles ellentétben állva a kívülről rám törő hideg, zord magánnyal.

Odacsúsztatta elém a poharat.

– Szívesen.

Odafordult egy másik vendéghez.

– Ha nincs senki, akit felhívhatnál, én örömmel állok a rendelkezésedre. – Ez a gyenge próbálkozás a bal oldalamon ülő fickótól jött. Megnéztem magamnak a vigyorgó alakot. Ritkás, ápolatlan szakáll, koszos póló.

Nagyszerű.

– Köszönöm, de most egyedül szeretnék lenni. – Megpróbáltam elfordulni, de ő előrehajolt, és odanyomult elém.

Sokatmondón felvonta a szemöldökét.

– Hát, pedig úgy nézel ki, mint akinek társaságra van szüksége. Gyere ide, ülj az ölembe, és hagyd, hogy kényeztesselek egy kicsit!

Aljasul, visszataszítóan vigyorgott rám.

Felkavarodott a gyomrom, undor és rémület villant be az agyamba, pedig eléggé eltompultam már az italtól.

Talán jobban át kellett volna gondolnom ezt az egészet.

Még mindig a rövid, piros, a mellemnél mélyen kivágott fellépőruhámat viseltem. Sokkal kihívóbb annál, mint amit amúgy felvettem volna. A ruhatáram kezelését Melre bíztam, mivel ha rajtam állna, kizárólag tréningruhát hordanék.

Istenem, a telefonomat sem hoztam magammal!

A fene egye meg!

– Kihagynám – mondtam, és megremegtem a rémülettől.

A faszi erre a térdemre tette a kezét.

– Komolyan?

A váratlan érintéstől hörögve beszívtam a levegőt, és majdnem öklendezni kezdtem.

Ekkor a szívem megdermedt a mellemben, mert megéreztem, hogy hátulról egy sötét felhő száll ránk.

A felzengő, mély hang egyértelműen fenyegető volt:

– Most csak egyetlen dolog komoly, az, hogy még két másodperc van hátra az életedből, ha nem veszed el onnan a kezed. Értve vagyok?