Neked írom

2. fejezet-2

A sötét, hideg szavak keresztülmetszették a bár moraját, és a térdemet markolászó fickó dühösen elnézett mögém, egyértelműen készen állva rá, hogy agresszívan visszavágjon, de most megdermedt, és a torkára forrt a válasz. Biztosra vettem, hogy megijedt, miközben lassan visszahúzta a kezét, és lecsúszott a bárszékéről.

Továbbra is a kezemben szorított poharat bámultam zaklatottan.

A seggfejt elriasztó férfi odaült mellém a megüresedett helyre.

Megremegett talán a talaj, vagy az agyamban lötyögő alkoholtól éreztem úgy, hogy oldalra dőlök?

Szinte már féltem balra nézni, mert nem tudtam mire vélni a bőrömet megborzongtató érzést.

A férfira sandítottam.

Összeszorult a gyomrom.

Szaltót vetett.

Belelökött a döbbent ámulat óceánjába.

Korábban még sosem láttam ilyen izgalmasan gyönyörű férfit, mint ez, akinek a tekintete most felém fordult. Olyan sötét volt a szembogara, mint az ónix, megrepedezett, fekete jégként ragyogott, belül a fehéren izzó parázs forrongó gömbje rejtőzött.

Harag és düh tombolt a mélységben.

Markáns álla megfeszült, és gyönyörű, telt ajkát komoran, fenyegetőn összeszorította.

– Jól vagy? – kérdezte ingerülten.

Olyan volt a hangja, mint egy zabolátlan ének. Súlyos, érdes és csábító.

– Én… Én… – Csak dadogni tudtam, miközben szembeszálltam a torkomat elzáró gombóccal. Közben teljesen a rám meredő arc rabja lettem.

Ezt nem foghattam volna az alkohol hatására, mivel az ismeretlen szebb volt annál, mint amire bárkinek joga lett volna. Átható tekintetében ezernyi pajzán titok lángolt, az ajkából csábítás áradt, és a teste annyira félelmetesnek tűnt, hogy a szívem megvadulva tombolt miatta.

A bárszéken ülve engem nézett. Egyik kezével a támlát fogta, a másikat a bárpultra tette.

A haja ugyanolyan fekete volt, mint a szeme. Vad és zilált, és én egyből arra gondoltam, hogy ha ingerült, valószínűleg széttúrja a frizuráját.

– Én… izé… köszönöm – nyögtem ki éles, de bizonytalan hangon. Egyszerűen lenyűgözött. Fellángolt egy szikra bennem. Biztosra vettem, ahogy itt ülök, hosszú hónapok óta most először tölt el az élet.

A ruhája alapján egy nagyhatalmú vezérigazgató is lehetett volna. Tökéletesen szabott, elegáns inget és szürke szövetnadrágot viselt. Ezek rásimultak erőt sugárzó, karcsú, izmos testére, bár mostanra valahol már megszabadult a zakójától.

Engem mégis az ejtett rabul, hogy bőrének minden látható darabkáját minták és színek, alakzatok és árnyékok borították.

Mindenhol.

A karján és a kézfején.

A mellén és a torkán.

Mintha egy titokzatos festményt bámultam volna, mégpedig azért, hogy megfejtsem a jelentését.

Az ellentmondások embere.

Lázadó és uralkodó.

Szélsőséges és harcias.

Egy nagy pohárnyi zűrzavar, káosz és pusztulás.

Méregdrága bűn.

Olyasmi, amit csak azután érinthetünk meg, hogy aláírtuk a kártérítésről lemondó nyilatkozatot. Elfogadtuk a nyilvánvaló kockázatot.

Megdermedve, kiszáradt szájjal csak őt tudtam nézni, mintha egyedül ez a férfi tudna arra emlékeztetni, pontosan ki is vagyok.

Közelebb hajolt, tűz áradt belőle. Az előttem sorakozó három pohárra pillantott, majd a tekintete a még mindig a kezemben tartott negyedikre tapadt.

– A bánatod nem fojthatod italba. Nekem elhiheted, megpróbáltam.

Miközben a legcsekélyebb vidámság nélkül ezt morogta, újra a szemembe nézett.

A szívem nagyot dobbant, elakadt a lélegzetem, és a tekintetem végigsimította a férfi arcát. Megpróbáltam rájönni, milyen ember lehet a megmentőm, aki így ránézésre könnyedén meg is tudna semmisíteni.

– Azért próbálkozni lehet, igaz? – kérdeztem remegő hangon.

– Valóban? Nekem úgy tűnt, csupán pillanatok kérdése volt, hogy nagyon megbánd, amit teszel.

Nyugtalanság kavargott bennem, a nyakamat elöntötte a forróság, és lecsapott az arcomra.

Igaza volt.

Csakhogy engem gyötört a kétségbeesés. Megpróbáltam betölteni egy betemethetetlen szakadékot.

Lehajtottam a fejem, a poharamban lévő borostyánszínű folyadékot bámultam, mielőtt összeszedtem volna a bátorságom ahhoz, hogy visszanézzek a férfira. Gyönyörű arca egy részét eltakarta kócos, hollófekete tincseinek az árnyéka.

– Nem bátorítottam fel ilyesmire azt a barmot. Csak mert itt ülök egyedül, az még nem jelenti, hogy joga lenne hozzám érni.

Düh villant a sötét szemben.

– Igazad van. Nincs ehhez joga. Utána kellett volna mennem, hogy… megtanítsam rá, mivel jár, ha olyasmihez ér hozzá, ami nem az övé. Ha akarod, még elkaphatom.

Sugárzott belőle a harag. Vadul és könyörtelenül. Mintha a védelmezőm lenne, akit megbíztak vele, hogy őrködjön felettem. Bármilyen fenyegetést elhárító démon. Valami furcsa okból kifolyólag nagyobb biztonságban éreztem magam, mint jó ideje bármikor, de közben pontosan tudtam, hogy egy kavargó, tajtékzó tenger partján állok.

Veszélyes vizek közelében.

Fenyegetés áradt ebből az alakból.

Én mégis arra vágytam, hogy a vízbe gázolva benedvesítsem az ujjaim, egy keveset a számba vegyek, ezzel csillapítva a rohamosan növekvő szomjúságot.

Istenem, mi ütött belém?

Én nem ilyen vagyok!

Nem jövök zavarba egy idegentől. Nem töprengek arról, milyen érzés lehet, ha hatalmas kezével birtokba veszi a testem. A lehető legnagyobb ostobaság lenne ilyesmire gondolni.

– Nagyra értékelem a közbelépésedet, de egyedül is kezeltem volna a helyzetet. – Fogalmam sem volt, miért próbálkozom ilyen hazugsággal. Hiszen remegtem. Az egész testem. Háborgó idegeim nem tudták, mit tegyenek.

Nyilvánvaló volt, hogy nem vagyok jól.

Ugyanakkor egyértelműnek tűnt, ha megbíznám egy ilyenfajta küldetéssel ezt a pasit, akkor börtönbe kerülne.

– Komolyan? – kérdezte kételkedve még mindig olyan közelről, hogy beszívhattam a lélegzetét. Whisky, cédrus és egészen halvány cigaretta illatát éreztem rajta.

Ellenszenvesnek kellett volna találnom.

De nem sikerült.

A kíváncsiságtól és a vonzalomtól kinyílt a szám, és szerettem volna belélegezni, beszippantani ezt a férfit.

Átélni valami nagyszerűt.

Hogy megrázhasson a kettőnk között jól érezhetően ott lángoló feszültség.

– Azt hiszed, nem vettelek észre, amikor búvóhelyet keresve berontottál ide? – A szája megérintette az állam, és a szavait éppen csak hallottam a bár harsogó háttérzajától. – Egyből kiültél a rivaldafénybe. Talán ezt akartad, hogy rád találjanak?

Galád csáberő csöpögött a hangjából.

Elbűvölő.

Lenyűgöző.

Gyorsan a szemébe pillantottam, másfele néztem, majd ismét a tekintetét kerestem. Azt akartam, hogy lásson engem, miközben megijedtem attól, hogy esetleg mit tud meg rólam.

– Azt hiszem, ez attól függ, ki talál rám.

Az ónixszínű szempár megnézte az arcom, mintha csak a vonásaimat vizsgálta volna, hogy meghámozzon, és kifürkéssze, mi rejtőzik a mélyben.

– Valóban?

Belülről megharaptam az arcom, és annyira zavarba jöttem, hogy már semmit sem értettem.

– Miben reménykedtél? Ki fog rád találni? – tudakolta lassan mozgó ajakkal. Tetovált torka megremegett, amikor nyelt egyet.

Lenyűgözően.

Ekkor összegyűjtöttem minden bátorságom, és kimondtam a könyörgő szavakat:

– Talán rád várva jöttem be ide.

Erőteljes nyaka megmozdult, ahogy érdesen felnevetett, én bámultam, és kiszáradt a szám.

– Az a helyzet, szépségem, szerintem én pontosan az ellenkezője vagyok annak, amit te keresel.

Figyelmeztetésként, sőt egyértelmű riasztásként mondta, de én az egészből csak annyit fogtam fel, hogy ez a férfi szépnek tart engem.

– Azt hiszem, most talán pontosan rád van szükségem. – El sem tudtam volna képzelni, hogy sikerült ezt kimondanom, pedig igaz volt.

Ő kellett nekem.

Egy pillanatra.

Egy éjszakára.

Tudtam, akkor is jól érezném magam, ha csak kihasználna.

– Fogalmad sincs, mit kérsz.

Egyértelmű volt.

Egy újabb fenyegetés. De én kockáztatni akartam. Ezúttal örömmel odaírnám a nevemet a kipontozott helyre.

– Talán pontosan azt akarom, amit tőled kaphatnék. – Istenem, mintha csak könyörögtem volna neki!

Vonzó szája szeglete halvány mosolyra húzódott, és az idegen közelebb hajolt, a tetovált keze bütykeivel végigsimította az alsó ajkam.

Megborzongtam.

– Tudni akarod, mit gondolok?

Akarom?

– Igen – suttogtam, és a tekintetem összevissza cikázott, mert nem tudtam, mit bámuljak. A pillantásommal fel akartam falni ezt az ellenállhatatlan pasit.

Ujjheggyel simította végig az állam.

– Azt hiszem, most nem vagy önmagad. Ha nem tévedek, olyasvalakit keresel, aki megszabadítana a fojtogató fájdalomtól. Azt hiszem, szeretnél valami újat átélni… hogy piszkos vízbe márthasd a tiszta, csinos kis ujjacskáidat. Ez az, amire vágysz… egy kis mocsokra?

A vágy szökőárként csapott le rám, és a gyomromba ezernyi görcs mart.

A pasi miatt összeszorult a torkom. Nyeltem egy nagyot, megpróbáltam bátornak tűnni, miközben a térdem olyan erősen remegett, hogy kis híján lezuhantam a bárszékről.

– Ezt úgy mondtad, mintha rossz lenne.

Felfoghatatlanul gyorsan hajolt közelebb, és ajkával végigsimította az enyémet. Mintha villám csapott volna belém, lángolt az energia, és szédítő kábulat áradt szét bennem.

– Nagyon rossz lenne.

Hátrébb húzódott, és én megéreztem, hogy kettőnk között titokzatos izzás támadt.

– Nem félek tőled – mormogtam, bár nem tudtam, hogy ezzel kit akarok meggyőzni.

– Pedig jobb lenne.

A homlokom ráncoltam.

– De hát megmentettél. Közbeléptél és kiálltál mellettem.

– Sosem tudnád elfelejteni, ha megérintenélek. Tönkretennélek, szépségem. Nekem meg amúgy is úgy tűnik, hogy kaptál már eleget.

– Nem törték össze a szívem – suttogtam sietve.

– Na, és szeretnéd, ha összezúznák?

– Én… Én… – Az erőmből csak pislogásra tellett, és megpróbáltam felfogni az egészet. Ezt a vonzalmat.

Ösztönösen vonzódtam hozzá.

Szerelem első látásra. Őszintén hittem benne.

Ez még csak nem is hasonlított arra.

Lenyűgözött. Mintha csakis azért másznék fel a hegytetőre, hogy alávessem magam egy szikláról. Hogy mindent kockára téve átélhessem a szabadesést.

– Nem hiszem, hogy hiba lett volna idejönni.

– Légy óvatos, mert úgy tűnik, én kizárólag rossz döntéseket hozok – felelte halkan.

Fürkészve néztem rá, és megpróbáltam átlátni a szavaiból szőtt fátylon.

– Nem értelek.

Elbiccentette a fejét, fekete hajtincsei meglendültek. Olyan szigorúan nézett rám, hogy felgyorsult tőle a szívverésem.

– Ennek az az oka, hogy te túl jó vagy, és nem érted, mivel állsz szemben.

– Vagy te látod rosszul magad.

Érdes, száraz nevetés tört elő a szájából.

– Te kis tündér.

Mézbe mártott sértésnek tűntek a szavai.

Istenem, túl nagy falat lenne ez a pasi! Túlságosan rámenős és lebilincselő. Nekem meg olyan dolgok forogtak a fejemben, amiknek nem lett volna szabad. Talán neki volt igaza. Ostobaság lenne ez az egész.

– Mennem kell – mondtam neki.

– Igen.

Ügyetlenül megpróbáltam előszedni a bankkártyám a ruhám cipzáras zsebéből, miközben magamban hálát mondtam az égnek, hogy van nálam bankkártya, mégpedig a hotel kulcsa mellett. Semmi kedvem nem lett volna a bátyámnak kuncsorogni, hogy engedjen be.

Az idegen ekkor tetovált kezével megfogta a csuklóm.

Azonnal odapillantottam. Az alkarján remegtek az izmok, és a rájuk feszülő bőr árnyas tintaképei leginkább egy felszaggatott tájképekkel és arcokkal teli bonyolult, kincses térképre emlékeztettek. A kézfején egy király arcát láttam. Rózsák vették körül, amelyek belehalványultak a bütyköket díszítő gyalogok figuráiba.

Üvöltve áradt belőle az erő, és ugyanakkor az elképesztő szomorúság is.

Váratlanul rám tört a pusztító vágyakozás, és szerettem volna elmerülni ebben a férfiban. Megérinteni, érezni és megismerni.

Igaza volt. Tényleg vakmerő és nemtörődöm vagyok.

– A vendégem voltál – mondta rekedtem.

– Nem tartozol semmivel sem nekem.

Amikor rám nézett, nem bírtam rájönni arra, mit látok a tekintetében.

– Ez a legkevesebb.

Odaadta a csaposnak a kártyáját.

– Köszönöm. Amúgy Emily vagyok – suttogtam.

A szája szélén mintha enyhe undor tűnt volna fel.

– Royce.

Ezt úgy mondta, mintha a neve valami csúnyát jelentett volna. Egy pillanatig úgy meredt rám, mint aki vár valamire, talán a bomba robbanására, de aztán a csapos felé fordult, és aláírta a felé nyújtott papírt.

Visszatette a kártyát a pénztárcájába, és vissza a farzsebébe.

Képtelen lettem volna még akárcsak egy pillanatig is a bűvkörében maradni, ezért ügyetlenül feltápászkodtam, miközben kissé megtántorodtam.

Egy gyors mozdulattal megfogta a karom.

– Csak óvatosan, tündérem.

Borzongás futott végig a kezemen.

– Jól vagyok. Most csak… Megyek a mosdóba. Örülök, hogy találkoztunk – nyögtem ki, és sikerült megtenni két lépést. Aztán ma este immár másodszor belevetettem magam a tömegbe, hogy elmeneküljek.

Csakhogy ezúttal maradni akartam.

Hogy kipróbáljam, milyen érzés, ha a sötét víz összezáródik a fejem felett.

A szememben könnyek égtek, ahogy átfurakodtam az emberek között.

Istenem, de szerencsétlen vagyok! Képtelen voltam mást érezni. Csakis arra vágytam, hogy valaki meglássa a valódi arcom. Csupán az igazság egyetlen pillanatára volt szükségem. A szabadság ízére. Hogy lehulljanak a láncaim.

Talán akkor mindent feladnék. Bátran felszegném a fejem.

Felejteni akartam, és emlékezni.

Elfogadni a lehetőségeket, és elutasítani a lidércnyomást.

Erő zúdult rám hátulról, én zihálva kapkodtam levegő után, amikor rádöbbentem arra, hogy itt van a hátam mögött, követ a tömegen át. Bár sietősebben lépkedtem, a pulzusom felgyorsult a várakozástól.

Ő ugyanezt tette.

Royce.

Vajon hogy hangzana a neve az én számból?

Megtántorodtam, amikor a nyüzsgésből kiszakadva kiértem a keskeny, félhomályos előtérbe. A bár harsogása itt már tompa zúgássá szelídült. Én azt hallottam, ahogy a szívem a fülemben dübörög. Meg persze mögöttem a férfi egyre közeledő lépteit.

– Nem kell vigyáznod rám – suttogtam bele az üres semmibe.

Hátulról egy tetovált kéz simult rá a torkomra.

Úgy tűnt, hogy durván megsimogatja a lelkem.

– Egyszerűen nem tudlak elengedni.

Ó, istenem!

Elgyengült a lábam, és előtört belőlem a könyörgés.

– Akkor ne engedj el!

Remegve kifújta a levegőt, lassan megfordított, és behúzott magával a sötétbe. Elnyeltek minket az árnyak, ahogy beljebb mentünk az előtérben. A falnak szorított, és remegés futott végig a hátamon, amikor mindkét tenyere rásimult az arcomra.

Fellángolt a forró tűz, miközben beborított a gyönyörű test fátyla. A vágyakozástól halkan felvinnyogtam.

– Royce. – Mint egy álomban, úgy mormoltam a nevét.

Az orrával végigsimította az állam, ziháltam, megszédült a szívem. Royce-t kereste.

– Nagyon megbánod még – mondta rekedten.

Valószínűleg így lesz.

Én igazából nem ilyen vagyok.

De ma éjjel… ma éjjel semmi nem érdekelt. Csakis ez volt fontos.

Az érzés.

Azt akartam, hogy vele együtt érezzek valamit.

– Kérlek… Csókolj meg! – könyörögtem.

Royce megtántorodott.

Előre-hátra dülöngélt kicsit, és remegő torkából sóvárgó zihálás szakadt fel.

– Kérlek – mondtam újra.

– Basszus – mordult fel, és a szája lecsapott az ajkamra.