Pozíció

Chapter 8

Ez az átkozott forgalmidugó is a szokásos. Senki nem hinné, hogy New York tíz évvel ez előtt a földdel volt egyenlő. A zárlat után, mikor a bankok minden számlát kinyitottak, az élet rohamosan megváltozott. Mégis... számomra már késő volt.

Az egyetemet be sem fejeztem, mikor Roy Iss egy tesztet íratott velem. Rá pár napra ennek a szánalmasan jól mûködô cégnek az igazgatója lettem. Na igen... nem nyújtottam semmi szolgáltatást. Csupán egy ember kellett neki, aki a keze alá dolgozik, míg ô a Bahamákon sütetetti... És persze, nekem már akkor sem volt életem...

A következô kanyarnál látom a Hoszteszklub villogó tábláját rajta a cuki nyuszival. Na, most emészd meg a szót. Leparkolok, és elmosolyodom. Hogy is mondtam, nincs életem. De igényeim vannak... igen magasak...

Becsapom az autó ajtaját és elindulok felfelé a lépcsőn. Ismerős autókat látok a parkolóban. A fehér musztáng az egyedüli új autó. Vajon kié lehet? Hm... Csak nem új hosztesz? S míg eljátszom a gondolattal a púltnál álló szôke férfi mosolyog.

- Asszonyom... Üdvözlöm újra köreinkben. Mennyi idôt szeretne tölteni nálunk?

- Csak egy kis rövid menet... - nyújtom az arany kártyát a nyuszi logóval. Ó, igen, tag vagyok. Mosolygok rá és már fordítul is el tôlem szégyenlôs mosollya. Óh, istenkém! Pedig mennyire élvezném ha sírnál nekem....

– Melyik páholyt kéri?

A pultra könyökölök és közelebb hajolok hozzá. Hallom, ahogyan nagyot nyel. Fél. Ez tetszik. Kár hogy a dolgozókat nem szabad bántani. Hm... pedig megnézném, hogy fakad sírva a tehetetlenségtől. Természet színű szemei vannak. Újra kiegyenesedek, ő pedig sóhajt.

‒Te nem jösz be nekem ma, ki van a tízesben?

‒Clark – válaszol röviden, és teszi is elém a pultra a férfi képét. Clark... Persze nem ez az igazi neve. A magas, izmos férfinek egyedül a kora biztos. Zöld szemei vannak. Fényes, zöld szemei...

‒Voltak ma nála? - A playboy nyuszi rám néz, készségesen bólint. ‒Hányan?

‒Egy hölgy – válaszol halkan, és már fel is csillan a szemem. Nem tudom elfojtani a vigyort, mi megjelenik az arcomon. A pultos tudja is a válaszom, a gép pityeg, ahogyan lehúzza a kártyám. ‒ Óhajt esetleg még valamit a páholyba? - elveszem a felém nyújtott kártyát. A vigyorom szélesebb lesz, majd átsuhan az agyamon egy gondolat.

‒Hanganyagot. – s ez a férfi rám mered. Pont úgy néz, mint aki sosem hallott ilyenről. De csodálkozva üt be valamit a gépen.

- Keményet vagy finomabbat?

- Keményet – vigyorgom.

‒Rendelkezésére van. A kódja 134587.

‒Kösz – kacsintok rá, már indulok is a sötét folyosón.