Balatoni Menedék

Fejezet 5

Bevallom azt is, hogy amikor 1896-ban megálmodtam ezt a gusztusos köntösbe öltöztetett, ám lényegében mégiscsak reklámújságot, az éppen annak felismeréséből született, hogy a nagyobb történelmi viharok, járványok, világégések idején, aki csak tehette, kivonult a közvetlen politikai események forrongó gócpontjaiból, és keresett magának egy biztonságos, élhető búvóhelyet. Így volt ez a mi összes valamirevaló nemzeti nekibuzdulásunk idején – a korabeli sajtószemelvények tanúsága szerint például soha nem látott roham és pazarló fogyasztás volt tapasztalható a balatoni szálláshelyeken 1848-ban és az utána következő években is.

Hogy az otthonunkat, ezt az áldott, átkozott kúriát végül is miért Balatoni Menedékre kereszteltük, az már egy másik történet – amiről, feltételezem, ez a törékeny kis Sáron rózsája sem értesült, hiszen még Kálmán unokámmal sem sokszor tévedtünk e lapjaira a saját családi legendáriumunknak.

Amire bőven akadhatott magyarázatunk – és persze jócskán mentségünk is…

A füredi éveim alatt megtanultam valamit, amit ők maguk is előszeretettel hangoztattak: légy takarékos, élj egyszerűen, ne gazdagítsd a másikat – vigasztaltam a lányt, amikor egy nap azzal jött vissza Jolikától, a helyi boltostól, hogy elfogyott a krumplija, ne is számítsunk rá egyhamar, és akkor sem tud adni, ha az eddigi kilogramm per liter árfolyamot megtoldom még egy üveg Balatoni Menedék kéknyelűvel.

– De láttam a szemén, hogy sumákol – méltatlankodott.

– Sejthető volt, hogy egyszer ez is bekövetkezik – nyugtatgattam –, mindenki bespejzol. A hadüzenet óta dupla annyi embert kell ellátni a faluban. Mégis ki róhatná fel nekik, hogy mentik az irhájukat?

– Ahogy annak idején maguk is…

– Igen.

– És milyen jól tette, hogy Emma nénire hallgatott.

Jól tettem, bár utólag azt gondolom, ha nem húzom el olyan sokáig a költözést Balatonszépére, talán másképp alakul minden. Talán túlságosan is szem előtt voltunk Füreden. Miközben Füred… nos, akkor már nem csak nyaralni érkeztek oda a pestiek. Olyanná akarták tenni, amilyenek ők voltak. Ezt az életvidám, alapvetően tiszta gondolkodású közösséget átjárta, majd szép lassan megmérgezte a mohóság és a korrupció.

Ez a nemzet sosem tanul. Sőt, egyre büszkébb a balga döntéseire… Kicsi Artner lány, jobb, ha nem tudod, mire képesek!

– Majd eszünk hínárt – próbáltam viccelni.

– Az itteni nem jó semmire – durcált. – Amire gondol, az a tengeri káposzta: a nizzai rokonok hagymát pirítanak hozzá, tehát olaj is kell bele, meg apróra vágott főtt tojás… Szóval csak beszél, miközben tudja, hogy semmi tétje.

– Most akkor levénbolondozott? – érdeklődtem halkan.

– Jaj, nem! – kiáltott, majd megadta magát a helyzet tragikumának, és a konyhaasztalnak dőlve elpityeredett.

– Legalább sóra nem kell költenünk – paskoltam meg a kezét, de a pillantása belém fojtotta a feszültségoldónak szánt további szellemességeket.

– Addig örüljünk – fordítottam komolyra –, amíg a szőlőt, a bort, a gyümölcsöt nem rekvirálják el tőlünk.

– Majd a végén jól feljelenti valaki a faluból – suttogta szipogva.

– Valahogy mégiscsak ki kell fejezniük a hálájukat – morogtam. – Azt mondják, a hála segít túlélni a nehéz helyzetekben és a megpróbáltatások közt.

– Nem bírom a szarkazmusát.

– Akkor sétáljunk egyet a kertben, mert egy ennyire puritán konyha láttán csak szarkasztikus gondolataim lesznek.

Majdnem elnevette magát, de nem vigasztalódott könnyen. A birtokig orgonabokrok között vezetett az út, félárnyékban, makadámmal kikövezve, szóval nem számított megerőltetőnek. A bevett útvonalunk volt, ösztönösen felfelé, el a falutól, a parttól. Nem kerestük a társaságot, igyekeztünk belesimulni a hegy sötéten zöldellő brokátjába.

– Mondjuk, hálaügyileg én sem álltam mindig a helyzet magaslatán – néztem végig a gazosodó sorközökön. – Meséltem már, hogy hol kezdtük a közös életünket Emmával?

Szerintem igen, de ez a ravasz kis cseléd tudta, hogy szükségem van a szép emlékek felidézésére, tehát megrázta a fejét.

– Nos, akkor még egyedül éltem Füreden. Egyszer csak beállított hozzám a Sturm, aki a munkát szerezte nekem a Jókai-villában. „Jöjjön, járjunk egyet!” – mondta. Nem kérdeztem, hova megyünk, de céltudatosnak tűntek kacsázó, gyors léptei. Szaporáztam utána, s hamarosan nyílt mezők között haladtunk. Roskatag, alacsony, kő mellvédek szabdalták a területet – ezeken egyébként könnyűszerrel át is lehetett mászni. Sturm a maga gömbölydedsége okán inkább keresett egy sarkából kifordult léckaput, amitől kőhajításra egy kisebb kőépület magasodott: az ellenfényben annyit lehetett csak kivenni, hogy formája akár egy felfordított ladiké és a bejárata fölött egy akkora tornyocska trónolt, mint egy méretesebb galambdúc.

– Nagggyon regényes – heherészett az Artner lány –, különösen a turbékoló galambos utalás…

Rápillantottam, de semmi élt nem fedeztem fel a hangjában. Vagy jól színészkedett, vagy őszintén drukkolt Pista bácsinak.

Pista bácsi– Szóval ott álltunk, majd kibökte a Sturm, hogy „Ez lenne az”. Meg hogy „igazán takaros kis lakhelyet lehetne itt kialakítani, ha helyrepofoznánk”. Képzelheti a megrökönyödésemet. Helyrepofoznánk? Miről beszél ez az ember? Újságíró vagyok, nem malteros legény.

Rita udvariasan vihogott.

– Feltehetek egy kérdést? – fordult felém menet közben.

– Úgyis felteszi.

– Csak arra gondoltam… ha egyszer vége lesz a háborúnak… nem igazán lesz hová mennem.

– Nincs hír a szüleiről?

Sóhajával akár a déli partig vitorlázhattunk volna. Megérintettem a karját.

– Ne bolondozzon már… addig marad itt, ameddig csak akar… és ez az ajánlat attól függetlenül is áll, hogy miként alakulnak a dolgok Kálmánnal… khm… vagy a Gyulával…

Talpig elpirult, talán meg is sértődött a választás lehetőségének említésére.

– Bocsánat – szabadkoztam –, összevissza beszélek már megint. Maradjunk annyiban, hogy hálás lennék, ha maradna.

– Hálás? Nekem… maga? Ezt nem értem…

– Pedig rém egyszerű. A fiam, a menyem és Emma elveszítése óta ez a ház már korántsem menedék, sokkal inkább börtön, ahol én vagyok a fogvatartott, meg az őr is egy személyben. Egyszóval, kisasszony, a magam részéről kifejezetten örülnék a társaságának.

Elméláztam, amitől a járásom is lelassult.

– A remény illant el a falak közül, ha érti, mire gondolok – folytattam. – Ez a sok szoba, a lovagterem, a balatoni panoráma… az egész csupán díszlet. És egyáltalán nem mindegy, hogy Rossini vagy Wagner lesz műsoron.

Önkéntelenül is az imént magunk mögött hagyott kőkeresztre siklott a tekintete. Szóval Kálmán mégiscsak beszélt a családfa letört ágairól…

– Szívből köszönöm – mormolta végül félszegen, de látszott rajta, hogy valami még foglalkoztatja. Egy ideig szótlanul figyeltük, amint egy szürke naszádokból álló alakzat a tó közepén formációs kunsztokat gyakorol – röhej, gondoltam, mintha gyerekek játszadoznának a nagyhatalmak napközijében.

röhej,mintha gyerekek játszadoznának a nagyhatalmak napközijében.