Fejezet 6
1008 Words
– Igen? – fordultam az Artner lány felé. – Látom, valami még ott motoszkál a csinos kis fejében.
– Csak arra gondoltam… – fonta össze a karját maga előtt –, ha már így alakult, nem volna kedve kiképezni engem… szőlészetből? Nem kapálásból, mert azt amúgy is megcsinálom. De ott van még a metszés, a kacsolás. Tényleg: létezik olyan, hogy zsidó bor?
– Amennyiben az kóser… – csippentettem a szememmel. – Amúgy Füredet a zsidó borkereskedők tették gazdaggá.
– Az üzletelés nem az én világom…
Ahogy az enyém sem, gondoltam. Ha nem találkozom Emmával, úgy halok meg, mint a legtöbb újságíró: szegényen, tönkrement egészséggel, be nem teljesült ambíciókkal. „Te vagy a szőlőművelés Bródy Sándora” – vigasztalt nemegyszer, amikor berzenkedtem a gazdálkodói lét ellen. Mégis, hogy tudnám ennyi év tapasztalatát átadni? A borászkodás nem egy tárcanovella, de legalábbis többkötetes családregény. Normális vagy, Csengődi? Hajlandó lennél belevágni ilyesmibe ebben a korban?
Ahogy az enyém sem,korban?Kevésen múlt, hogy hangosan felnevessek a kifejezés kétértelműségén.
A hála nem csak és kifejezetten az önzetleneket illeti. Elvégre a szeretet is akkor normális, ha érdekünkben áll, hogy viszontszeressenek – és ezért meg is teszünk mindent. Erre legjobb példa a két füredi jótevőm esete, akik korábban nem kedvelték egymást, aztán miattam mégis összebarátkoztak. Mondanám, hogy az érdekemben, de valójában a sajátjukéban.
– Úgy értem – folytatta Sturm ott, a romos kápolna szomszédságában –, annyira olcsón adják, hogy mindenképpen megveszem, mert jó befektetésnek tűnik, és szerencsére a szomszédnak, a Generálisnak, semmi köze hozzá. Már az maga jó mulatság lesz, látni a sörtés pofáját, amikor szembesítem, hogy telekkönyvileg ez nem a földje része, mi több, szolgalmi utat is köteles biztosítani nekem. Viszont…
A távolba révedt, mintha azt akarná felfedezni, hol ér össze a víztükör az éggel.
– Viszont? – kérdeztem gyanútlanul.
– Viszont azonnal kiadnám magának 99 évre nulla forint bérletbe, ha vállalná a felújítást.
– Én? De hát minek…
– Sosem gondolkodott el saját otthonon? De nyaralónak is megteszi…
– Nagyszerű, de miért tennék ilyet? – hápogtam első döbbenetemben. – Se pénzem, se családom, munkám alig.
De ekkor már kapiskáltam a mögöttes szándékot.
– Ööö… nem beszélve arról, hogy lényegében állandóan úton vagyok. A főnökeim… ööö… erősen gondolkodnak, hogy egy utazási rovatot bíznának rám… Eötvös Károly barátom is folyton kapacitál… szóval, ez igazán nem időszerű… bár roppant kedves magától…
De ekkor már a tömzsi kis ember tekintetébe olyan kétségbeesés költözött, hogy nem bírtam nézni. Elléptem mellőle és egy nem létező sárcsimbókot próbáltam egyik cipőmmel lerugdosni a másikról.
– Sajnálom – folytattam. – De megtisztelő, hogy rám gondolt.
– Gondoltunk – javított ki. – Voltaképpen a feleségem kapacitálja a dolgot. Szerinte maga igenis idevaló… közénk. Szó mi szó, én is így vélem.
Ránéztem. Hát persze…
– Kérem – fújtatott nehezen véve a levegőt –, tulajdonképpen rajtam segítene. Amióta maga az… életünk része lett… Margitka teljesen megváltozott, valósággal kivirult. Nem volt könnyű életünk… de nekem legfontosabb az ő boldogsága. És most sugárzik róla, hogy maradéktalanul boldog.
– Nyilván, hiszen sikeres főzőasszony, aki már a saját balatoni szakácskönyvén dolgozik – jegyeztem meg galádul, azt viszont nem árultam el, hogy velem akarja megíratni a receptek összekötő szövegét.
– Na látja – folytatta. – Most már érti, hogy milyen fontos a döntése. Hogy mennyi minden múlik magán. Kérem, ne akarja, hogy könyörögjek.
Szegény ember, még mindig nem fogta fel, hogy pont ilyen döntések elől menekülök, amióta az eszemet tudom.
Meglepetésemre az említett szomszéd, a Generális is beállt korteskedni, hogy fogadjam el Sturm ajánlatát. Mondjuk, a szempontjai igencsak sajátságosak voltak…
– Nem vagyok bolond, bár sokan erre hivatkozva szabadulnának tőlem – toppant mellém néhány nappal később, miközben a Deák Ferenc sétányon loptam a napot. – Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy az a sváb pallér miben mesterkedik…
Kétségem sem volt afelől, hogy a romos kápolna miatt húzta fel így magát.
– Én, én… – hebegtem gyámoltalanul – …szóval nem az én ötletem volt. De hát nézzen rám: úgy nézek én ki, mint aki itt akar gyökeret ereszteni? Ráadásul az én múltammal egy megszentelt helyen…
Türelmetlenül legyintett:
– Csehov jól mondta. Magára szép jövő vár olyan közállapotok közt, mint ami ebben az országban mostanság divatos. Én meg… szentként vonulok majd be az emlékezetbe.
– Ezt hogyan? – értetlenkedtem.
Hirtelen kisimultak a vonásai, és széles vigyor terült el a barázdált képén:
– Hát úgy, hogy áldásom magukra – hahotázott –, tőlem aztán kaszinózhatnak is a sekrestyében. Az én nyaralóvendégeim így is, úgy is jól fognak szórakozni.
– De én nem…
– Ugyan már! Akkor nem ismeri Sturmnét – kacsintott bozontos szemöldöke alól –, ha ő valamit a fejébe vesz, azt véghez is viszi.
– De honnét tudja…
– Én? Hát mindenki erről beszél. A magvaszakadt párnak szurkol fél Füred. Rendkívül szórakoztató műsor.
Leesett a tantusz.
– Maguk összeesküvők. Eljátszották, hogy ki nem állhatják egymást…
– Csakhogy rájött.
– Meg is sértődhetnék, amiért palira vettek.
– Figyeljen, én már régóta jobban hiszek az érdek jótékony mozgató erejében, mint a sokszor álszent és hazug szeretetben. De létezik a két véglet között átmenet, amit úgy hívnak, hogy egymásrautaltság.
– Most üzletel vagy zsarolni próbál?
– Szerintem ezt most hagyjuk. Sturméknak nincs gyerekük, magának nincsenek szülei.
– Pontosan. De ez még nem ok arra… Tudja mit, beszéljünk inkább a maga családjáról.
– Azt elintézte az a puskagolyó, ami a sajátom helyére pályázott.
– Ezt sajnálattal hallom, de remélem, nem akar maga is az apám lenni. A végén még sorban állnak…
– Én csak a szomszédja akarok lenni.
– Rossz vásárt csinálna, nekem elhiheti. Olcsó nők, okádó pesti újságírók, zsidók, cigányok, néha majd kiszáll a rendőrség is.
– Ügyes próbálkozás, de ordít magáról, hogy magányosabb, mint én valaha is voltam. És nem arra kértem, hogy virágokat ültessen a kertjében, mert abban szeretnék gyönyörködni.
– Akkor? – fintorogtam. – Átjárunk majd borozgatni egymáshoz?
– Nem is rossz ötlet. De másra gondoltam. Engem folyamatosan zaklatnak ’48-as bajtársi szövetségek, hogy járjak össze velük, avassunk fel közösen emlékművet, osszunk ki egymásnak néhány kitüntetést. Olyan emberekkel hoznám össze, akikről a maga főnöke szívesen látna szaftos dolgokat a lapjában…
– Na neee! Ez túl sok egyszerre. Mi van emögött?
- Writer
