Fejezet 7
1005 Words
– Őszinte leszek. Az én pár hektárom a környék legértékesebb földje. Nem a talaj miatt, bár az sem rossz, sőt kiváló volt a szőlőnek, amíg el nem intézte a filoxéra. A kurhotel befektetőinek fáj rá a foga, barátocskám. Nagy rajtam a nyomás, és én is öregszem. De ezektől az is kitelik, hogy a kapcsolataik révén perbe fognak és elítélnek, csak hogy megszerezzék a birtokot. Maga tudja a legjobban, hogy van a magyar, meg a magyarabb. Bármikor az ember nyakába sózhatnak egy jó kis felségárulást…
kurhotel– Azért nem eszik olyan forrón a kását. Elég, ha csak a tiszaeszlári perre gondolunk, ahol Eötvös összeurópai kalamajkát szított az ügyből. Nem beszélve a sajtóról, a nyilvánosság erejéről…
A Generális kiköpött, de a parti szél egy részét visszapermetezte rám.
– Elnézést… de maga sem gondolja komolyan, fiatal barátom. Csupa pénzéhes hiénáról beszélünk, de miért ne vennénk el az étvágyukat, ha megtehetjük.
– Nem értem – vizslattam fél szemmel a felöltőmet.
– Pedig egyszerű. A maga, helyesebben a Sturm telke pofátlanul betüremkedik a birtokomba. Olyan, mint egy gennyes kelés egy gyönyörű arcon. Renoválhatják gyönyörűre azt a kápolnát, akkor is ott éktelenkedik az én földemen, szolgálati utastul, muskátlistul, kurvástul, rendőröstül. No, kapiskálja már?
– Én leszek a tönkrement szőlőjében a madárijesztő.
Elégedetten a vállamra csapott.
– Vág az esze, mint a borotva – meredt a tenyerére, amit aztán hátlapogatás címén beletörölt a kabátomba.
Hát így lett nekünk első otthonunk Füreden Emmával, miközben a megörökölt kúriám még évekig küszködött az enyészettel, majd a felújítást végző munkások hadával Balatonszépén. Aztán egy félnótás végzett Szarajevóban a trónörökössel, és én már nem mondhattam többé nemet a költözésre.
A titkok mindig is meghatározók voltak az életemben. Mondhatni, ez a mi szakmánk lényege, éltető ereje. „Társasági hírekre szakosodott újságíró munkatárs”, ez állt az első munkaadóm – Légrády és Tsa. – által kiállított passzuson. Mondjuk, az, hogy a füredi elit viselt dolgai után szaglásszak, elsőre amolyan nem szeretem megbízás volt: a fővárosi feladataimhoz képest – kiállításmegnyitók, italkóstolók, millenniumi készülődés – alantas dolognak minősült az értékrendemben.
nem szeretemMint ahogy sokáig az örökségemet, a birtokot, a kúriát sem becsültem sokra, legszívesebben látatlanban túladtam volna rajta. A falusi lét rousseau-i romantikájától szabályszerűen hánytam, ki nem állhattam a harmóniát, az álmos békét, az egyik ájulatból a másikba eső városiakat, akik kéjes sóhajjal jártak vidékre legelni.
Azt persze sosem gondoltam volna, hogy ugyanezt fogom tenni élemedett koromban, pusztán mert a mellettem lépkedő gyereklány szerint a balatoni lét önmagában konzerválja az egészségemet. „Nyamm-nyamm” mondtam volna, de nem voltam benne biztos, hogy értékelné a humoromat. Savanyú kis siksze…
balatoni létsiksze…Szerencsére nem mondtam ki. Bár tudom, az öregség, a betegség sok mindenre felmentést ad. Enélkül is sokan mondták már rám, hogy szőrös szívű vagyok. De valaha is belegondoltak ezek, hogy miről beszélnek? Sörtés, borostás, tüskés, az még rendben lenne, de szőrös? Az maximum egy simogatni való öleb lehet. Csakhogy én mindig is farkas akartam lenni. Függetlenül, szabadon kóborolni a Bakonyban, ameddig csak bírom. Aztán csak elheverni a nedves avarban, és szép lassan elaludni. Csendben eggyé válni a földdel…
Haladtunk tovább Ritával. A vadszőlővel, helyenként borostyánnal benőtt kerítések teraszosan kiképzett kerteket, madárfészekszerűen a hegyoldalba tapasztott faházakat, felújításra váró, elhagyatott nyaralókat, később pedig beomlott ajtajú, összerogyott tetejű pincéket határoltak. Egyre többször ékelődtek erdős foghíjak az ember teremtette építmények közé – hol van ma már ez a környék attól a halászfaluba oltott rokokó hangulattól, ami itt fogadott minket Emmával… Emlékszem, első sétánk alkalmával húsos levelű jukkák álltak sorfalat a magas padkák közt kanyargó makadám szélén, takaros kis présházak tűntek elő nadrágszíjparcellákon zöldellő szőlőkordonok mögül, s valósággal kitárulkozott a táj a lankásan felívelő hegyoldal derekánál. Frissen épített, de a parasztbarokk világát idéző nyaralók közt haladtunk tovább, ahol már senki nem tartotta szükségesnek, hogy kerítésépítéssel bajlódjon, hatalmas telkek, tágas terek és hosszan elnyúló szőlőültetvények váltogatták egymást – köztük a természetes határt szeder- és kökénybokrok alkották, az egyik tornácon szélhárfa csilingelt rendületlenül. Az Öreghegy szíve doboghatott a megörökölt szőlőbirtokunk alatt, mert ekkora egységes zöld foltot közel s távol nem lehetett látni a vörösessárgán porló girbegurba földutak mentén.
– Pontosan mire értette, hogy a titkok mindig is meghatározók voltak az életében? – zökkentett vissza a jelenbe az Artner lány szelíd hangja.
Kimondtam volna? Nem is emlékszem. Aggasztó, ellenben egyre gyakoribb jelenség.
Eltűnődtem. Mire is?
– Például arra – rögtönöztem –, hogy ott volt nekem az a lelkes csoda kis nő, érthetetlen módon teli bizalommal irántam, én meg szokás szerint csak sunnyogtam, pusztán azért, mert szégyelltem például a nemesi felmenőimet… akikről, esküszöm magának, nem is volt tudomásom. És valamiért úgy döntöttem, hogy jobb lesz titokban tartani. Ahogy azt is, hogy a Futár sikere érdekében leálltam üzletelni egy Káplár Németh József nevű bakonyi betyárral, ami elég kompromittáló volt rám nézve, szóval erről sem volt szabad tudnia Emmának, mert féltem, hogy kiábrándul belőlem.
Futár– Szerintem az lenne a furcsa, ha egy huszonéves fiatal férfinak nem lennének titkai – pillantott rám a lány.
– Na, erről majd jól kifaggatjuk Kálmánékat, ha megjönnek a frontról – heherésztem agyalágyult bumfordisággal –, az oroszoknak állítólag kiváló technikáik vannak vallatás terén.
Akkor fogtam csak fel, hogy úgy beszélek, mint akinek nincs ki a négy kereke. Artner Rita lesújtó pillantása láttán csak arra tudtam gondolni, hogy az unokám élete iránt érzett aggódás futott vakvágányra roskatag idegpályáimon. Ami ugyanaz a fajta pánik volt, mint a felismerés anno, hogy Emma elveszítésébe én biztosan belepusztulnék.
De akkor mégis mit keresek még ezen a világon?
Hja, persze, a felelősség másokért! Emlékszem, akkor is ezzel vigasztaltuk magunkat, amikor az unokánk szüleit elveszítettük…
Igazából nem volt kedvem ehhez a beszélgetéshez. Mi értelme egy bizonytalan jövő árnyékában a múltat elemezni?
– És akkor még ott volt a legfőbb titok, a Jókai-levelek dolga – folytattam mégis, de csak a lezárás szándékával –, amiről szintén sumákoltam, bár nyilván megkönnyítette volna a helyzetem, ha valaki másra testálhatom a döntést a sorsukról. Igazából attól tartottam, hogyha kiderül, ki adta át a leveleket nekem, nos, az esetleg félreértésre adhat okot. Újabb kérdések sora következett volna, amikre megint csak őszintén kellett volna válaszolnom…
– Végül elmondta Emma néninek, hogy kerültek a levelek magához?
- Writer
