Balatoni Menedék

Fejezet 8

– Nem jutottam el odáig, mert már kitalálta.

Ez látható elégedettséggel töltötte el.

– Nahát! Nahát! – intett meg játékosan az ujjával. – De hiszen nem az ifjú Csengődi írta egy korabeli tudósításában, hogy Füreden még az is megtörténhet, ami teljes képtelenségnek tűnik?

Emlékszem, leginkább azzal a bakonyi betyárral való szövetségem elnagyolt részletei nyomasztottak, akit a „szakmában” Balatoni Futárnak neveztek, és lényegében időről időre a part menti vendéglősöket sarcolta végig – mondván, megvédi őket a betyárok inzultusaitól. Akik egyébként ez idő tájt már vagy kötél általi halált haltak, vagy valamely alsó-ausztriai várbörtön vendégszeretetét élvezték.

Balatoni FutárEgy idő után azért megpróbálkoztam az őszinteséggel: „Van valami még a Jókai-leveleken kívül”, motyogtam magam elé, miközben a füredi móló kövein kényelmetlenkedve figyeltük az alkalmi horgászokat, s Emma vázlatokat skiccelt a füzetébe az egy szál zsinórral próbálkozó félmeztelen kamaszokról, vergődő, meredt szemű keszegekről, a fából ácsolt fürdőház vízre vetülő árnyékáról.

Engem mindig is nyomasztott a hosszú szótlanság.

Nem tudtam kezelni az idillt, noha ilyen boldog szerelmes még sosem voltam az életben. És ez megrémített. Attól tartottam, hogy nem leszek mindig elég érdekes számára. Neki szakmája, sőt hivatása van, fotóművész, magától a császártól vehette át a nagy millenniumi emlékérmet, míg én… Emma sikerének hírét vitték az országos lapok is. A fényképpanorámát – amely négy, két és fél méter hosszú és fél méter magas, egyenként öt-hat képből összeállított képből állt, s utólag, kézzel kellett kiszínezni – maga Ferenc József is megtekintette, megdicsérte, és kezet fogott a kedvesemmel.

Hogy jövök én egy ilyen szép és tehetséges nőhöz? Rá kellett jönnöm, hogy a nagypofájú Csengődi álarca mögött egy parányi, gyötrődő kis egócska rejtőzött, aki ennek kompenzálása okán bánt olyan cudarul a korábbi nőismerőseivel.

Nagy igyekezetemben, hogy megjavuljak, többször volt már bélcsikorgató őszinteségi rohamom – csakhogy a titkok kimondása helyett csupán az árnyékszékig jutottam el.

Pedig egyszer már majdnem…

Az eset első otthonunk, a Sturm által romjaiból életre keltett aprócska kápolna házavatóján történt. Kevesen jöttek el, de számunkra a legfontosabbak: a füredi szegényházat igazgató Weber, a Generális nevű marcona szomszéd, Tóni a jachtklub koros mindenese, a veszprémi nyomdász Knauer, no meg az első füredi napomat bearanyozó pékmester, nem beszélve a lelkes egyleti hölgyekről, akik állítólag a karácsonyi adománygyűjtő rendezvény óta szentül meg voltak győződve arról, hogy mi egymásra találunk Emmával.

Én még nem láttam ennyi ájuldozó asszonyt a templomhajóban (legyen inkább csak csónak az a hajó) kialakított, színes ólomüvegfényben fürdő lakás méretein, de persze vélhetően egyikük sem járt az én hajdani pesti bérleményeimhez hasonlóban sem. Ennélfogva azt sem sejthették, hogy a tisztára meszelt falak, a fenyőből ácsolt egyszerű bútorok és a kemence és kandalló házasságából született kis „fattyú” kályhánk micsoda luxust jelentenek számomra.

Knauer magával hozta és büszkén kínálgatta a Ramazetter Nyomda legújabb termékét – a mi Balatoni Futárunk első számát Emma szemet gyönyörködtető, elegánsan szecessziós tipográfiájával. Volt persze könnyek morzsolása, meg hátcsapkodás, és a Generális vezényletével elénekeltük a Szózatot is – na, az egyébként tényleg sírni való egy produkció volt.

Balatoni FutárSzózatMindazonáltal úgy tűnt, megérkeztünk a mieink közé. Kótyagosék, ahogy a mértékadó füredi sznobok emlegettek minket, otthonra találtak.

Amikor aztán már túlontúl emelkedett lett a hangulat, Emmával kimentettük magunkat, és elvonultunk a partig hullámzó lankás domboldal egy csöndesebb, ligetes részére, ahonnan ezerszer szebb volt a panoráma, mint a színezett képeslapokon. A Tihanyi-öblöt a part felől kaszálók, rétek, láprétmaradványok szegélyezik, rajtuk ez idő tájt épp mocsári kosbor, keskenylevelű gyapjúsás és szibériai nőszirom virágzott sok más védett növény társaságában. Olyan volt a táj, a Balaton kéklő hátterével, és a távolban sikló fehér vitorlákkal, mint egy gazdag operai díszlet A bolygó hollandihoz. Abban a pillanatban annyira magával ragadott a látvány, hogy elhatároztam, vallomást teszek, beszámolok minden titokról, ami nyomasztja a lelkem, s már épp nyitottam is volna a szám, amikor Emma lepisszegett:

A bolygó hollandi– Ne most! Csak nézd, milyen gyönyörű.

Így hát csak ültünk ott szótlanul, nagyon sokáig. Aztán ránk esteledett, és a túlparton kigyúltak az első fények…

– Van még valami a Jókai-leveleken kívül – tértem vissza emlékeimből a mólóra. Emma maga elé ejtette a vázlatot, amin dolgozott, rám nézett, résnyire szűkült tekintettel, mint aki egy fénykép hátterét komponálja. Pillantása inkább volt kíváncsi, mint bosszús, amit jó jelnek véltem. Könnyű szívvel árultam be Káplár Németh József „barátunkat”, hogy mentsem az irhám, s magabiztosan azt is hozzátettem: a Futár meglesz az ő kockázatos korteskedése nélkül is, túl fogjuk élni, ha netán csökkennek a bevételeink.

FutárEmma elgondolkodva fürkészett egy ideig. Pillanatok múltán az is kiderült, hogy egy házi titokversenyben orrhosszal nyert volna.

– Azért várjunk még ezzel, Füllentős Pityu – szólalt meg nagy sokára, majd megfogta a kezem és szelíd erőszakkal a hasára siklatta a tenyerem. Készségesen kaptam volna a kövekre hulló vázlatlapok után, de közben hirtelen világosság is gyúlt sötét férfi agyamban.

– Apa leszel, te marha – mosolyodott el –, szóval ne hősködj itt nekem, mert amint hárman leszünk, számunkra garantáltan vége lesz annak a jól hangzó szlogennek, hogy élj a mának.

élj a mának.Természetesen egyáltalán nem voltam felkészülve az apaszerepre – előztem meg a körülöttem sertepertélő Artner Rita kérdését. A nyitott lodzsa addigra árnyékba burkolózott, a forróságot a Keszthely felől lengedező szél enyhítette, a háttérben csak a rosszul rögzített, vagy zsanérjukat vesztett spaletták nyikorgását lehetett hallani.

Az is váratlanul ért, amikor a „majdnem szerelmem” Michelini lány, a Lóri bejelentette, hogy Weber barátommal fogja összekötni az életét, s magyarázatul csak ennyit suttogott a fülembe: „Bármit tesz is ellene, maga szeretni való ember. Igazából az kellene magának, hogy megtanítsák szeretni.”

– De Emmácska megtanított szeretni – sóhajtottam, mire a lány kötelességének érezte, hogy leüljön a vesszőfonatos pihenőszékek egyikére.

Egyik nap olyan, mint a másik. A sokszor földi édenkertnek nevezett tó látványa immár úgy hatott rám, mint valami salétromos börtönfal – az emlékezés penészvirágai akár a Tihanyi-félsziget formáját is kiadhatták volna.

– Emma rengeteg záptojásszagú kémiai kísérletet folytatott a képelőhívásokkal, megidézve az impresszionista festők sejtető látásmódját, de a panorámakép sikerét többé nem tudta megismételni. Meglehet, a gyerekszülés, az anyaszerepnek való kényszeres megfelelés okolható mindezért. És persze az ihletet adó Koloska-völgy sem volt ugyanaz már. Noch dazu, a népszerű kirándulóhely manapság lőtérként szolgál a gyakorló honvédeknek. Hallott róla, hogy szegények annyira fiatalok és felkészületlenek, hogy nemrég egy egész század eltévedt a Bakonyban?

Noch dazu,