A legenda bukása

1. fejezetScarlett Hangos puffanással zuhanok a földre. Amikor kinyitom a szememet, minden sötét körülöttem. Mi a franc történt? Ne már! Ez furcsa. Mintha a sötétségbe vegyülne valami halványszürkés világosság is. Talán a fejem fölött világít valami? Elaludtam. Leestem az ágyról? Megpróbálok felülni, de nem tudok mozogni. Miért nem tudok mozogni? Belém hasít a félelem, mert 99,99%-ban biztos vagyok benne, hogy nem aludtam el. Nem szoktam sziesztázni. Nincs időm ilyesmire. Meg aztán, ha elaludtam volna, akkor nem lenne a fülemben fülhallgató, amiből éppen a Proclaimers 500 Miles című száma szól teljes hangerővel. Na, várjunk csak! Futottam, nem sziesztáztam. Akkor mi a francért nem tudok megmozdulni? Fészkelődni kezdek, de csupasz karomnak útját állja valami. Olyan az anyaga, mint egy szőnyeg. Mi a fasz?! A Proclaimers elhallgat egy pillanatra, aztán újra elindul a dal. A pillanatnyi csendben rádöbbenek, mi a helyzet, és megfagy a vér az ereimben. Nem. Az nem lehet. Egyszerűen… képtelenség. A fenyegetések nem lehettek valósak. Nem létezik, hogy engem tényleg elraboltak. Próbálom tagadni, de a józan ész hangja mást suttog a fejemben. Bizony elraboltak. Valósak voltak a fenyegetések. És most meg fognak ölni. Hallgatnom kellett volna Ryanre és Christine-re. Miért is nem hallgattam rájuk? Hát persze! Azért, mert sosem veszek semmit elég komolyan. Most viszont… A torkomban dobog a szívem. Megpróbálom kinyújtani a kezemet, és az ujjaim megérintenek valamit… ez tényleg egy szőnyeg? Zavaros gondolataim között helyet követel a valóság. Bele vagyok csavarva egy szőnyegbe. A picsába! Ez nem lehet igaz. A Proclaimers tovább bömböl a fülemben, és hirtelen valami csapódást érzek. Mi volt ez? Talán egy ajtó? Csak nem léptek közelednek? Halk hangokat hallok. Próbálom felfogni, mit mondanak, de a zene tompítja a hangot, aztán… Valami puffan az oldalamon, ám a szőnyeg szerencsére visszafogja. Most tényleg belém rúgott valaki?! Értelmes nő vagyok. Életrevaló. Egész életemet Manhattanben töltöttem, és háromszor próbáltak meg kirabolni az utcán. Nem vagyok ijedős kis virágszál, de hiába jártam egy karitatív szervezetnél női önvédelmi tanfolyamra kétszer is, arról valahogy nem esett szó, mit tegyek, ha egy szőnyegbe csavarva térek magamhoz, miután elrabolt valaki, mégpedig valószínűleg ugyanaz, aki már többször névtelenül megfenyegetett. A dal folytatódik, a Proclaimers rendületlenül sorolja, mit meg nem tennének a kedvesükért. Aztán hirtelen valaki felordít. – Mit csináltál?! – A férfihang olyan erős, hogy szó szerint belehasít a fülembe. Haragos és nagy hatalmú emberre vall. A félelemtől reszketni kezdek. – De hát azt mondtad, hogy ez a nő majd helyrehozza! – szólal meg egy másik, magasabb hang, aztán újra átveszi a terepet a Proclaimers. Ki mondta vajon, hogy én helyre tudok hozni bármit? Mégis mit? És hol? Töröm a fejem, de a gondolataim zavarosak, hiszen rettegek, és ha tudnék, már futnék is el innen. Megint beszélnek, nem értem, és teljesen össze vagyok zavarodva. Mit kellene helyrehozni? Kinek? Talán akkor mégsem akarnak megölni? Remek, mert még úgysem akartam meghalni. Ma még nem. Holnap sem. Meg úgy egyáltalán, semmikor sem. Hirtelen érzem, hogy kigöngyölnek a szőnyegből. Zötykölődöm, mint egy felrúgott kődarab. Te jó ég! Te jó ég, most mi lesz? Gyorsan ki kell eszelnem valamit! Gurulok tovább, a fülhallgató kiesik a fülemből, és végre kigurulok a szőnyegből. Vakít a fény, ahogy fekszem a hátamon, és a mennyezetet bámulom. Bőr bútorok és szőnyegtisztítószer illata csapja meg az orromat. Felpattanok, és megingok, mint egy részeg. Körbefordulok, hátha megpillantom a kijáratot, de érzem, hogy egy nagy kéz nehezedik a vállamra. A tenyere forró, mintha a zsebéből húzta volna ki. Az érintésétől végigfut rajtam a bizsergés. Hűha! Ilyen még sosem történt velem. Elhúzódom, megtántorodom, és egy bőrkárpitos karosszék támlájába kapaszkodom. – Kérem, ne öljön meg! Helyre fogom hozni, amit kell. Lehajtott fejjel beszélek, a velem szemben álló férfinak csak a szakadt farmeres lábát látom, és fogalmam sincs, jó ötlet-e megpróbálni vele alkudozni. A racionalitás azonban most nem játszik, átvette a kormányzást az életösztön. Arra számítok, hogy megüt vagy szidalmazni kezd, de egyiket sem teszi. Síri csend honol, csak a Proclaimers-dal szűrődik ki halkan az elgurult fülhallgatóból. Várom, mit lép a szakadt farmeres emberrabló. Várom, hogy közelebb lépjen. Hogy megöljön. De nem teszi. – A picsába! – mormolja, mintha csak magában beszélne. – Kérem! – suttogok, és végre összeszedem a bátorságomat, hogy felnézzek, és szemügyre vegyem a fogvatartómat. – Kérem, ne bántson… Elakad a szavam. Ilyen kék szempárt még sosem láttam. Micsoda tekintet! Különösen azért lenyűgöző, mert az arca is elképesztően vonzó, annak ellenére, hogy egy egészen picit ferde az orra, és az arccsontja felett egy nagyon halvány sebhely húzódik. Sűrű, bozontos, szőke haja az arcába hullik, az ajkát összepréseli. Micsoda vad, gyönyörű férfi! És milyen kár, hogy pont ki akar nyírni. A lelkem mélyén meg vagyok győződve róla, hogy itt a vége, fuss el véle. Ez a fickó nem fél attól, hogy keményen bánjon másokkal. Árad belőle a nyers, állati energia, de annyira, hogy kiráz tőle a hideg. Gyönyörű és brutális. Így írnám le az arcát. Az utolsó arcot, amit életemben látni fogok. Hát ennyi volt. Hallgatnom kellett volna rájuk, de nem tettem. Ostoba voltam. Remegő ajkamba harapok, kihúzom magam, és bár könnybe lábad a szemem, uralkodom magamon, hogy ne sírjak. Még ne. Előbb megpróbálok az eszére hatni.