Toszkán rejtély

Daniele

DANIELEToszkán napfelkelte

„Úgy képzelem, hogy a Múlt kezében van egy varázsecset, amivel életed minden szépségét feketére festi. Minden szerelmet keserűséggé, minden boldogságot csalódássá, minden sikert kudarccá változtat. Azt hazudja, hogy akkor könnyebb lesz a búcsú attól, ami elmúlt, végül talán még az élettől is… Ne herdáld el önkíméletből, gyávaságból sorsod ajándékait!”

(Popper Péter)

Amióta az eszemet tudom, a reggel a kedvenc napszakom. Gyerekkorom óta minden hajnalban, ahogy kipattan a szemem, kiszaladtam a teraszra, és a még éppen csak derengő égboltot bámultam. Az éjszaka kristálytiszta feketesége percről percre adta át a helyet az új nap virradatának. Izgatottan vártam az éj és a hajnal végső tusáját. Megunhatatlanul képes voltam nézni, ahogy a narancsos-vöröses fények lassan felizzanak a keleti égbolton, és a sötét éj vásznát elüldözve elvakítsák a szemem.

Akár egy mágia. Megbűvölve fogadtam be az első borvörös fényeket, mert tudtam, ez az a varázslat, ami minden ember számára, érdemeitől függetlenül, egyformán megadatott. Nem számított, milyen nehéz is volt a szívem a rám mért csapásoktól, minduntalan mély sóhajjal fogadtam a hajnalt, mert tudtam, az éj után töretlenül beköszönt a reggel. Új nap indul, új reményekkel.

Földbe gyökerezett lábbal álltam, és az előző este történésein töprengtem. Habár Katie szülei jól fogadták a származásom titkát, én képtelen voltam befogadni az újabb megrázkódtatást. Fel kellett dolgoznom, hogy az emberek, akiket a családomnak hittem, nem azok, ráadásul a valódi szüleimről is kiderült, hogy igazi szörnyetegek voltak. Az elején mindenki csak az édesanyámra koncentrált, akinek nyilvánvalóan nem volt ki a négy kereke, és mire ezt valahogy megemésztettem volna, a semmiből felbukkant a vér szerinti apám is, aki – és ebbe bele sem mertem gondolni – egy kegyetlen gyilkos volt. Rémálom! Istenem, mikor érkezik el számomra a megváltó reggel, hogy felébredhessek végre!

A sors furcsa játékot űzött velem. Ott álltam a teraszon, és néztem, ahogy élénk narancsvörös sávval világosodik az ég alja; lassan ébredezett a nap, és ahogy kibukkant a horizont mögül, a sötétség elinalt ugyan, de kicsivel napkelte előtt a birtokot a szokásosnál is sűrűbb, tejfölszerű köd borította el. A szokványos szürkeség pillanatok alatt fokozatosan lilás, majd bíborszínű árnyalatot öltött. Meglehetősen baljós. Sosem láttam még ezt az árnyalatot, ami kissé megriasztott. Olyan érzésem volt, mintha a nálunk zajló kétes események átszínezték volna még az eget is.

– Káprázatos, hogy a pirkadatnak mennyi árnyalata létezik, nem igaz? Nincs sokszínűbb, sosem mutatja ugyanazt az arcát – ismertem fel az apám hangját magam mögött.

Nem akarom őt látni. Azt akarom, hogy tűnjön el! Hosszan lehunytam a szemem, az alsó ajkamba haraptam, hogy ne pördüljek meg és ugorjak neki azonnal. Ugyanakkor akartam is, hogy maradjon, hiszen annyi kérdés kavargott a fejemben, és talán ő volt az egyetlen ember, aki ismerte a válaszokat.

– Ha egyedül nézel valamit, azt nem is látod igazán – folytatta, amikor percekkel később sem mozdultam.

– A tegnap este történteket követően biztosra vettem, hogy már rég elhúztad a csíkot – szűrtem ki az összepréselt ajkamon.

– Az, hogy mennyire lilás vagy bíborszínű az árnyalata, attól függ, milyen vastag a ködtakaró – tudálékoskodott, és a megjegyzésemet teljesen figyelmen kívül hagyta.

– Felettem jelenleg meglehetősen sötét és vastag felhőtakaró terjeng, minden átláthatatlan – mordultam mérgesen.

– Habár még friss az élmény, nem tart örökké – hümmögött. Elmerengtem rajta, hogy a bennem dúló érzelmi hurrikánra vagy az elénk táruló látványra gondol-e. – A hajnal reményt, életet szór szét. Csak nézd! – intett a táj felé. – A milliónyi gyémántként ragyogó csillag eltűnt a fekete lepelről, a napsugarak tarolnak, és mintha a táj csak erre a pillanatra várt volna, ébredezik. Ma reggel a fények nem mindennapi, gyönyörű táncot lejtenek az égen. A komor vidék kivirágzik, a hegyek arannyal festik be az ormaikat, és kicsalják a szunnyadó lelkeket.

Iszonyú kettőséget éreztem. Gyűlölöm őt! Gyűlölöm! Gyűlölöm!, mantráztam magamban, mert összezavart. Ez a pasas a múltban könyörtelen gyilkos volt, de most miért nem tűnik szörnyetegnek? A tényekbe kapaszkodj, Daniele! Húsz évet ült több ember meggyilkolása miatt, és csak azért lehet ma szabadlábon, mert a múltban alkut kötött.

– Az ember, ha sokat él sötétségben, megtanulja értékelni a fényt – sóhajtott fel, és közvetlenül mellém lépett.

– Igazad van, a sötétség csak elaltat, de nem öl meg senkit, hogy a nappalt éjjé változtassa – jegyeztem meg cinikusan. Nem úgy, mint ő.

– Ahogy a hajnal sem gyilkol, hogy uralkodhasson, mégis megbénít, el sem tudok mozdulni a látványtól – válaszolt sértődöttség nélkül.

Kicsit dühített, hogy nem tudtam lyukat ütni a pajzsán.

– Ha valóban kővé dermednél, azzal nagy szívességet tennél mindenkinek – csúszott ki a számon, de ő mintha meg sem hallotta volna, tovább cseverészett.

– Toszkána vére – suttogta olyan áhítattal, hogy kirázott a hideg. Muszáj volt rápillantanom, de ő még mindig az égboltra meredt. – Borvörös – rebegte. – A legélénkebb szín és a szivárvány első színe. Nézd! – biccentett az ég felé. Észre sem vettem, hogy azóta is őt bámulom. Követtem a pillantását. – A hajnal fénye olyan, akár a vér, de nem az a lángvörös folyadék, amely egy seb esetén a testedből kiömlik, sokkal inkább az a pír, ami megjelenik a kis Katie arcán, amikor rád néz – sandított rám először.

– Te csak tudod – jegyeztem meg élesen. A megjegyzésemre az arcán halvány, ravasz mosoly árnyéka suhant át.

Meg sem próbál másnak mutatkozni, mint ami.

– Más lettél, mint vártam – pillantott rám.

– Jaj, csak nem csalódást okoztam, hogy nem vágom el a torkát minden ellenszenves embernek? – lódult meg a pulzusom.

– Érdekes, hogy egyikünkre sem hasonlítasz. Joyce szülei jutnak rólad eszembe. Külsőre a nagyapád – vett alaposan górcső alá. – Belsőre viszont inkább a nagyanyád vagy.

Egy pillanatra elkomorodtam, mert habár a családomról beszélt, gőzöm sem volt róla, kikről.

– Van róluk egy-két fénykép, ha érdekel – húzta el előttem a mézesmadzagot.

Hogy a viharba ne érdekelne! És ezt ő is pontosan tudja.

– Kösz, de nem! – emeltem meg dacosan az állam. – A múlt az múlt, én viszont inkább a jelennel és a jövőmmel foglalkozom.

Nem adtam meg neki az örömöt, hogy ráharapok a csalira.

– Azért látom, nem vagy reménytelen eset – bazsalygott. Összezavart, mert egy gyilkos elismerésétől olyan érzésem támadt, mintha valami rosszat tettem volna. Hiszen pontosan ez a célja! Ne engedd, hogy manipuláljon, Daniele!

– Habár a vérem vagy, különbözünk egymástól, akár a hajnal a naplementétől.

Hangosan horkantottam, és a fejem forgattam. Kész szerencse!

– Büszke vagyok rád! A borod, akár az üvegbe zárt napfény. Olyan, amiből az ember még inni akar.

Félrebiccentett fejjel próbáltam feldolgozni a hallottakat. Büszke? Öntelt alak! Nincs joga hozzá, hogy büszkeséget érezzen. Túlértékeli a fogantatásom, mert ennél ugyan nem tett értem többet, pufogtam magamban.

– Tudom, tudom. Ismerem az álláspontodat – szólalt meg újra. – A sangiovese szőlő vörös leve Chianti lüktető szívében csörgedezik. Ez maga a Toszkána vére – bólintott elismerően. – Egy borversenyen valóban nagyon hangzatos név, de én mondom neked, ezzel nem biztos, hogy elbűvölöd majd a borászatban tudatlan fogyasztókat is. Azok a történetre lesznek kíváncsiak, arra, ami a név mögött van. Ámulni fognak, amikor elmeséled, hogy a gyönyörű feleséged arca ihlete, amikor a vágytól megtelik vérrel, és szendén kipirosodik.

Elmosolyodtam, mert újra magam előtt láttam Katie-t, ahogy ott fekszik alattam. De annál nagyobb kincs volt nekem, hogy közszemlére tegyem.

– Maradjunk a tényeknél.

– Ez a dac anyádból jön – somolygott. – Ő is mindig elutasította az ötleteimet, később viszont azon kaptam magam, hogy a saját tervem valósítom meg, csak úgy adta elő, hogy először észre sem vettem.

Vajon arról beszél, hogy együtt tervelték ki a gyilkosságokat? Összeszűkült tekintettel méregettem.

– Sok embert öltél meg – mondtam ki hangosan is a vele szembeni aggályaimat. – Habár tudom, letöltötted értük a büntetésed, felmerül bennem a kérdés, megbántad-e, amit tettél – néztem mélyen a hidegkék szemébe.

Hangosan felszisszent.

– Kicsit sem könnyíted meg nekem az újrakezdést.

– Hogy érted ezt? – hökkentem meg.

– Megesküdtem, hogyha szóba áll velem a fiam, soha többé nem hazudok majd neki, mert csak így írhatom felül a megbélyegzésem, mint a napfény a hajnali ködöt. Ezek után is ragaszkodsz hozzá, hogy válaszoljak a kérdésedre?

Szóra nyitottam a szám, de talán én magam is féltem a választól, így inkább újra becsuktam.

– Helyes! Okos fiú vagy! – fújta ki a levegőt, és hátba veregetett. Távolabb léptem tőle, ám őt ez nem zavarta.

– Tudod, mit jelent a neved? A név, amin anyakönyveztek: Wyatt?

– Nem, de nem is igen érdekel, mert az én nevem Daniele – akartam elejét venni az eszmefuttatásának.

– A jelentése: a háború ereje – adta tudtomra mégis.

– Tévedsz! Én nem háborúzom, mert az én nevem jelentése: Isten a bírám – javítottam ki.

– Megjátszhatod, hogy nem veszel tudomást az igazságról, de az attól még ott bugyog az ereidben.

– Jó reggelt! – ismertem fel magam mögött Katie komoly hangját.

– Á, és itt van minden baj forrása! Szép jó reggelt neked is! – üdvözölte a feleségem. – Hogy van a kedves papa? – érdeklődött, az előző esti verekedésre utalva.

– Jobban néz ki, mint maga – felelte Katie enyhe éllel a hangjában. Alaposabban is szemügyre vettem az apám arcát. A szája csúnyán felrepedt, az arca úgy földuzzadt, mint egy méretes cipó, a szeme környékét pedig kék-zöld-lila foltok tarkították.

– Így jár az ember, ha tüzes olasz családba keveredik – húzta el a száját. – De miattam ne aggódjatok, volt már ennél rosszabb is.

– Aggódott a fene! – csúszott ki a számon. – Azt az egyet nem értem, a történtek után miért nem húztál vissza oda, ahonnan jöttél? – tört ki belőlem az indulat. – Nem voltam tegnap elég világos, hogy látni sem akarlak?

– Itt felhoznám mentségemül, hogy egyesek pszichopataként tartanak nyilván – célzott Will este elhangzott szavaira. – Ha ez igaz, nincsenek érzelmeim. Nem szorongok, és nincs bennem megbánás, bűntudat vagy lelkiismeret-furdalás. Egyébként pedig kifizettem előre a szobát, és nem emlékszem arra, hogy valami olyat tettem volna, úgy értem, itt és most, ami miatt menekülnöm kellene. Azért jöttem ide, hogy megismerjem a fiamat.

– Csakhogy itt senki nem kíváncsi rád, legkevésbé a fiad! – fordítottam neki hátat, és indultam vissza a ház felé.

Mi a fenét képzel ez az alak magáról? Felbukkan a semmiből, hogy apát játsszon? Hát nem! Soha nem fogom őt elismerni! Nekem volt apám, de ő már meghalt. Ennek az alaknak pedig nem fogom hagyni, hogy mindent felbolygasson! Nem engedem, hogy a múltam tönkretegye a jövőm!