Toszkán rejtély

Cathlyn

CATHLYNBorbarát van, de bajbarát nincs

„Az életben tényleg a család a legfontosabb. Vannak napok, amikor imádjuk őket, máskor szeretnénk titkos árvák lenni, de végül is ők azok, akikhez mindig hazatalálhatsz.”

(Szex és New York című film)

Olaszország. Nagyon kedves emberek, finom fagylaltok, isteni kávék és ételek. Ez jutott róla eszembe, és persze a család. Egy igazi olasz famiglia, amely pont olyan, mint a filmekben. Harsányak, vidámak, temperamentumosak. Imádtam az életfilozófiájukat, miszerint az életet mindig a legmagasabb fokozaton kell élni. Nevetnek, kiabálnak, sírnak és veszekednek, ahogy a torkukon kifér. Ám az olaszoknál a család valóban a társadalom egyik sarokköve. Irigyeltem, hogy náluk a gyerek házassága után is szoros marad a kapcsolat gyermek és szülő között. Itt a vér tényleg összetartott, és volt jelentősége a rokoni szálaknak.

Mielőtt idekerültem, úgy gondoltam az olaszokra, mint egy sokgyerekes famigliára, akik mindig készségesen segítenek egymáson. Ám be kellett látnom, hogy a modern kor sietős világa a hagyományos olasz családokat is magával sodorta. Meglepődtem, amikor elmesélték, hogy az olasz gyermekek többségét a nagyszülők nevelik föl, akárcsak Danielét a nagymamája. Rá kellett ébrednem, nem mindenki volt megáldva olyan biztos háttérrel, mint én. Nem mindenkinek adatott meg a féltő anya vagy az olykor idegesítően nyomodban loholó apa. Bele sem gondoltam, milyen szerencsés vagyok, hogy nekem mindkettő a rendelkezésemre állt.

A család számomra a neveltetésemből adódóan mindig is a lehető legfontosabb dolog volt az életben. A szüleim mindig szerettek, támogattak és vigyáztak rám. Viszont Danielét elnézve, aki úgy tűnt, olasz gyökerekkel van megáldva, mégis sajnáltam, mert görcsösen hitt benne, hogy a családban betöltött szerepe védelmet ad, segít neki eligazodni a társadalomban elvárt viselkedési normák útvesztőiben, melynek eredményeként a szerepe fogságába esett. Beszippantotta őt, mert folyamatosan úgy érezte, meg kell felelnie valakinek. Túl sok volt benne a félelem a sebezhetőségtől, emiatt a saját egyéniségét elnyomva erősen kapaszkodott a családfő szerepébe, csak azt nem vette észre, hogy már ő maga sem tudja, ki is ő valójában. Elfeledkezett a legfontosabbról: önmagáról és a saját vágyairól. A rengeteg titok azonban, ami napvilágra került, kizökkentette őt, és minden, amiben addig hitt, alapjaiban ingatta meg a világát. A hely, amelyet a hazájának vallott, az emberek, akiket a családjának vélt, mind hazugság volt.

Néztem őt, ahogy az apja elől menekülve zaklatottan távolodik a ház felé, és önkéntelenül is kiszaladt a számon:

– Miért jött ide? Mit akart ezzel elérni?

– Természetesen azért vagyok itt, hogy megismerjem a fiamat – felelte Jones.

– Abba nem gondolt bele, hogy a fia talán boldogabb maga nélkül, és nem kellene mindent a feje tetejére állítania?

– Ezt a fejmosást inkább az édesapádnak add elő! Eszem ágában sem volt felfedni, ki is vagyok valójában. Csak a fiam közelében akartam lenni. A te apád volt az, aki leleplezett.

– Maga mindig másokra hárítja a felelősséget? – estem neki.

– Csak akkor, ha mások jogtalanul vagdalkoznak – vont vállat, és már éppen indult volna, de utánaszóltam.

– Ha mindaz igaz, amit magáról tudunk, akkor maga egy gátlástalan, érzéketlen alak. Ebből pedig arra következtetek, hogy mit sem számít magának a fia – emeltem fel a hangom indulatosan.

Nehezen tudtam elképzelni róla azt a sok szörnyűséget, amit az apám mesélt. Elárulva éreztem magam, hiszen az itt töltött idő alatt megkedveltem ezt a férfit, és nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy neki köszönhettem, hogy nem vesztettem el a kisbabámat. Ez volt az oka annak is, hogy nem engedtem, hogy kidobják őt az éjszaka közepén.

– Míg én rólad mindent, te rólam semmit sem tudsz – motyogta.

– Pontosan ez az, ami megrémít – vágtam rá.

– Egyszer azt mondtad nekem, hogy a gondviselés hozott ide téged – nézett mélyen a szemembe. – Jó, ha tőlem tudod, ez sem igaz. Már a születésed pillanatában minden precízen el volt rendezve. Ami veled, veletek történt, egy gondosan kidolgozott terv része volt.

– Ez nem igaz – ingattam a fejem. – Nem lehet igaz. Az, hogy ide jöttem, az én döntésem volt – szegtem fel az állam.

– Valóban? Emlékszel még arra, miért éppen olasz szakra jelentkeztél az egyetemen? – biccentette oldalra a fejét. – Mert valljuk be, ez ugye nem szokványos Amerikában.

– Mert… mert vonzott ez a világ – dadogtam bizonytalanul, mert magam sem emlékeztem, miért pont ezt a nyelvet választottam.

– Lehet, hogy neked gőzöd sincs, hogyan keveredtél ide, de ha szeretnéd, elmesélhetem neked – lépett felém. Egy lépést hátráltam, mert életemben először találtam őt ijesztőnek. Volt valami a tekintetében, amitől kiszámíthatatlannak véltem. – Ha megkérdezném tőled, hogy a középiskolában ki volt az, aki a legnagyobb hatással volt rád, meg tudnád mondani? – vonta fel a szemöldökét egy pimasz mosoly kíséretében.

Domi édesanyja. Meglepetten pislogtam, mert kicsi korom óta ismertem őt, és kizártnak tartottam, hogy bármiben rosszat akarna, de aztán bevillant egy-egy homályos emlékkép. A szomszédunk volt, és anya barátnője, aki sokszor kikérte a véleményét, és mivel Domival barátnők voltunk, gyakran választottam ugyanazt a tevékenységet, szakkört, csak hogy együtt lehessünk. Bakker! Nem gondoltam, hogy ezeknek a döntéseknek ilyen fontos jelentősége van az életem alakulásában. Ő adta az olasz nyelv tanulásának ötletét is, sőt, biztatott.

Nem feleltem. Nem tárulkozhatok ki előtte, így is többet árultam már el magamról, mint amennyit kellett volna.

– Nem kell mondanod semmit, tudok én mindent anélkül is, elvégre én alakítottam az életed.

– Kicsit túlértékeli önmagát, nem gondolja? – szűrtem ki a fogaim között.

– Vagy te becsülsz alá, de nagyon – bazsalygott.

– Ugyan már, mit tehetett maga, amivel irányítani tudta a sorsom? Hiszen börtönben volt – hitetlenkedtem.

– Azt gondolod… Joyce briliáns elme volt. Ostobának tartottam, de kiderült, a halál kapujában sem adja fel. El kell ismernem, megdöbbentően ügyes tervet eszelt ki a bosszúra. Minden bábut felállított a táblán, csak azt kellett megvárnunk, hogy eljöjjön a mi időnk – emelte újra rám a tekintetét.

– Rám gondol, igaz? Én indítottam be a gépezetet – fúrtam a tekintetem az övébe. – Egyébként pedig mi maga, egy engedelmes öleb? Nem lett volna muszáj követnie az utasításokat.

– De, sajnos muszáj volt – sóhajtott fel. – Mint az előbb említettem, Joyce csodálatra méltó nő volt. Remekül játszotta ki a lapjait. Szerinted én nem kívántam őt a pokolba azok után, amiket velem tett? Én voltam az, aki rácsok mögé került, és elhiheted, nem volt perc, amikor ne cseréltem volna vele szívesen. Inkább választottam volna a halált, de Joyce jól tudta, mi lesz az egyetlen dolog, ami a mozgatórugója lesz a későbbi életemnek.

– És ugyan mi mozgatja? – kérdeztem vissza kíváncsian.

– A közelében lenni az egyetlen dolognak, amit megalkottam. A fiamnak – nézett abba az irányba, ahol Daniele eltűnt. – De Joyce ügyesen őrizte a hollétének titkát. Csak úgy tudhattam meg, hol rejtette el, ha mindent úgy tettem, ahogy ő azt előírta nekem.

– És mi volt a feladata?

– Az én dolgom csupán annyi volt, hogy a távolból figyeljek rád, óvatosan, észrevétlenül irányítsam a sorsodat.

– Eszébe sem jutott, hogy talán átveri magát az a nő? Azokból a dolgokból, amiket róla hallottam, én nem bíztam volna meg benne.

– Már hogyne lettek volna kétségeim! De most őszintén, volt más választásom?

Egy pillanatra próbáltam magam beleélni az ő helyzetébe. Próbáltam, de feladtam. Én sosem gyilkolnék ártatlan embereket, éppen ezért sosem kerülnék olyan helyzetbe, mint ő. Nem kerülnék húsz évre rácsok mögé.

– Másrészt, gyűlöltem az apádat, felért egy bosszúval, ha sikerül Joyce terve – vonta meg a vállát.

– Döbbenet, hogy meg sem próbál másnak mutatkozni, mint ami. És nincs igaza, igenis volt választása. Akkor kellett volna nemet mondania, amikor az a nő az első ember életének kioltására buzdította magát.

– Hihetetlenül hasonlítasz az édesanyádra. Ugyanaz a vehemencia, ugyanaz a gőg. Neki is ilyen makacs elképzelései voltak az igazságszolgáltatásról.

– Meg akarta ölni az anyámat! – sziszegtem feldúltan.

– Ha az apád nincs, sikerrel is járok, és akkor mi most nem állunk itt egymással szemben.

– Menjen el! – fontam magam előtt össze a karom.

– Szeszélyes vagy, mint a tavaszi időjárás. Nem csoda, hogy a fiam bolondul érted. Szegény Joyce egyvalamivel nem számolt, egy rendkívül fontos tényezőt kifelejtett a tervéből.

– És mi lenne az?

– Egy emberi érzés, amit ő sosem élt át: a szerelem.

– Nehéz magát gyűlölni – ingattam a fejem.

– Ahogy szeretni is – somolygott.

– Na, attól valóban távol állunk – emeltem fel a kezem.

– Segíts nekem! Rád hallgat – suttogta. Kikerekedett a szemem, ezért gyorsan folytatta. – Nem azt kérem, hogy tarts kortesbeszédet az érdekemben, csak arra kérlek, ne uszítsd te is ellenem. Ha úgy dönt, hogy kizár az életéből, szeretném, ha az egyedül az ő döntése lenne.

– Ha valóban szereti őt, üljön fel a Chicagóba tartó első gépre! Ne mérgezze meg a jelenünket a múlt sötét árnyaival! – néztem rá esdeklően.

– Te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű. A sötét fellegek sokkal hamarabb elkezdtek tornyosulni az Allegrini-birtok felett, mint ahogy én megérkeztem volna. Éppen ezért nem mehetek sehová. Csak én tudlak megvédeni benneteket Joyce kitervelt bosszújától, és amikor a múlt átkának szürke esőfüggönye eloszlik majd, remélem, kapok a fiamtól egy esélyt, hogy megismerhessem az unokám.

A kezem védelmezően a hasamra csúsztattam, és kínomban felnyögtem.

– Ennek sosem lesz vége.

– Ó, dehogynem! A köd mindig felszáll, az éjszakára pedig megérkezik a hajnal. Ez a helyzet sem tart örökké.

– Számomra azért megdöbbentő, hogy pont engem akar felhasználni, hogy Danieléhez közelebb kerüljön – ámultam el.

– Még mindig itt rontja a levegőt ez az alávaló gyilkos? – érkezett meg feldúltan az apám.

– Légy szíves, ne kezdd elölről! – fékezte meg az anyám, mielőtt belelovalta volna magát.

– Szép jó reggelt, nászuram! – üdvözölte Jones kissé gúnyosan az apámat.

– Te engem ne szólíts így! – préselte ki az apám a fogai között, és agresszívan lépett felé egyet.

– Ho-ho-ho! – jelent meg Giorgio is. – Ez a birtok semleges terület. Itt ugyan nem lesz verekedés. Ha szeretnének egymás torkának ugrani, ott a birtokhatár! – mutatott a messzeségbe. – De amennyiben úgy döntenek, elindulnak, minden bizonnyal lekésik Loretta isteni toszkán reggelijét. Jöjjenek, hölgyeim, hagyjuk az urakat, a reggeli tálalva van! – karolt belém és az anyámba.

– Én ezzel az alakkal biztos, hogy nem maradok egy fedél alatt – fújtatott tovább az apám.

– Tőlünk még senki nem távozott korgó gyomorral, Mr. Jones sem fog, de az önkéntes éhségsztrájk nem tartozik ránk. Ahogy jónak látod – vonta meg a vállát Giorgio. – Katie úgyis kettő helyett eszik – húzott minket a ház felé. Kíváncsiságból vissza-visszapillantottam, hogy mi történik.

– Ne nézz hátra! – utasított Giorgio. – Intézzék csak el egymás között!

– Biztos benne, hogy mit csinál, Giorgio? – érdeklődtem aggodalmasan.

– Katie-nek igaza van, Will agyát hamar belepi a lila köd – szólalt meg az anyám is.

– Akkor egy-két jól irányzott pofontól majd kitisztul a feje. Nem gyerekek már, nem állhatunk a nap huszonnégy órájában mellettük.

– Maga egyre szimpatikusabb nekem. Bölcs ember – paskolta meg anyám Giorgio karját.

– Ne aggódjon, tudom, mit csinálok! Figyelje csak meg, nem telik bele tíz perc, és követnek minket! Férfiból vannak, asztalhoz hajtja őket a gyomruk.

Giorgio az ebédlőbe kísért minket, leültem Daniele mellé, aki úgy el volt gondolkodva, hogy észre sem vett. Az asztal alatt megfogtam a kezét, amitől visszazökkent a valóságba, és rám emelte a tekintetét.

– Hogy vagy? – lágyultak el a vonásai. – Sokat forgolódtál az éjjel.

– Ahogy te is – érintettem meg az arcát. Egy csókot leheltem a szája sarkára, amikor betoppant a két torzsalkodó is a kert felől. Az apám makacsul igyekezett tudomást sem venni Jonesról.

– Most komolyan, egy asztalnál fog enni velünk? – pillantott rá Daniele. – Neked aztán van bőr a képeden! Örülj neki, hogy nem dobtalak ki azonnal, ám ezzel túllépsz minden határon. Menj vissza a vendégházba! – utasította az apját, aki mintha meg sem hallotta volna, helyet foglalt, és nekilátott az isteni reggelinek. Körbepillantottam a jelenlévőkön, és görcsbe rándult a gyomrom, hogy a máskor hangzavartól nyüzsgő igazi olasz reggeli kínos csendjét csak az evőeszközök csörgése töri meg. Joneson állapodott meg a tekintetem, aki habár a hasával volt elfoglalva, észrevette ezt.

– Gratulálok, Katie! – szólalt meg, hogy oldja a feszültséget. Felszaladt a szemöldököm, de nem kellett megkérdeznem, mihez, mert folytatta. – Az utazások tervezése során az ember általában nem vár sokat, mert a prospektusokban ígérnek fűt, fát, bogarat, de azt kell mondjam, le a kalappal előtted! A te utazási kalauzod gyönyörű tájat ígért, vendégszerető borászattal, és megannyi izgalmas programmal kecsegtetett. Nem csalódtam! Ebből eddig csak a vendégszerető borásszal nem találkoztam – siklott a tekintete Danielére.

– Még van pofája! – ejtette ki a kezéből a villát Daniele.

– Inkább hallgasson és egyen, amíg van mivel megrágnia az ételt! – intettem Jones tányérja felé. Jones villantott egy pofátlan vigyort, majd folytatta a reggelijét.

Már én is éppen nyúltam a villámért, amikor Daniele váratlanul kitolta a székét.

– Elment az étvágyam. Megyek, megnézem Biancát – lódult meg, mielőtt bármit mondhattam volna.

Jones felpillantott, megvárta, hogy kilépjen az ajtón, és csak utána szólalt meg.

– Joyce másik fia befolyása alatt áll a kislány, igaz? – pillantott körbe.

Senki sem válaszolt, de nem zavartatta magát.

– Bianca veszélyes lehet Danielére. Neked nem kell mondanom, hogy Joyce mikre volt képes – szegezte a tekintetét az apámra. – Csak a tisztánlátás kedvéért: Mirjam Joyce bosszújának szellemében nevelte az idősebb fiút, akinek egyetlen cél lebeg a szeme előtt: mindent és mindenkit tönkretenni, aki vagy ami a Keyes család számára a boldogság forrása lehet. A fiú tud már a babáról? – nézett egyenesen a szemembe. – Ha igen, a helyedben nem mennék egyedül sehová.

– Komolyan mindjárt leszédülök a székről! Egy gyilkos akarja megmondani nekünk, mit kellene tennünk – kapta fel a vizet az apám, de az, amit Jones mondott, szöget ütött a fejembe.

– Nem ördögtől való, amit mond. Ahogy a mondás is tartja: „Az embernek meg kell találnia saját magában a Gonoszt ahhoz, hogy utána könnyedén felismerhesse maga körül” – hümmögött Giorgio. – Hajlok rá, hogy beismerjem, igaza van.

– Támogatom Giorgio eszmefuttatását. Minden segítség jól jöhet – motyogta az anyám.

– Már te is? – ámult el az apám.

– Azért hiú ábrándokat nem kergetek. A gyilkos az gyilkos. Nem fog megváltozni, de jobb egy sorozatgyilkos védelmét élvezni, mint a késével a nyakadon reszketni. Én csak tudom – siklott a tekintete Jonesra.{1}

– Állok rendelkezésetekre! Kinek a nyakát szegjem el? – gúnyolódott Jones. – Egyébként pedig ne vedd magadra, ami történt! Nem személyes ügy volt. Legalábbis egészen addig nem, amíg nyilvánosan gyávának nem neveztél – nézett farkasszemet az anyámmal. Az anyám önkéntelen is nagyokat nyelt, és a nyakát simogatta.

– Oké, úgy látom, alulmaradtam – emelte fel megadóan a kezét az apám. – Azért feltennék nektek egy lényeges kérdést. Ti vészhelyzetben tényleg rábíznátok az életeteket erre az… alakra?

Néma csend volt a válasz. Senki sem felelt.

– Értem – húzta ki magát az apám győzedelmesen.

– Ez nem egy népszerűségi verseny! – csattantam fel. – Az életünkről van szó! Tagadhatatlan tény, hogy Bianca nem önmaga, és ebből kifolyólag beszámíthatatlan. Sergio, Mike, mindegy is, hogyan nevezzük, átmosta az agyát. Valahogy muszáj felnyitnunk a szemét, de nem lesz könnyű, mert Bianca hite megingott a saját családjában. Sergio pedig lesben állva várja, mikor követünk el egy újabb hibát, amit ellenünk fordíthat. Ha segíteni akarunk Biancának, nem lehet helye széthúzásnak, össze kell tartanunk – néztem megrovón az apámra és Jonesra.

Lesütötték a szemüket, de nem voltam biztos benne, hogy az üzenetem célba ért. Tartottam tőle, hogy a családunkat fenyegető külső veszélyek mellett félnünk kell a belső feszültség által gerjesztett csapásoktól is.