Toszkán rejtély

Daniele

DANIELEA bor szőlő nélkül, akár az élet álmok nélkül

„A démon, az keríti hatalmába az embert. Addig nyaggat és noszogat, amíg megtalálja a gyenge pontod, és akkor, ugye, befurakszik a bőröd alá, és bekerül a véráramodba.”

(Harlan Coben)

Hamarosan apa leszek. Mindegy, hogy fiú lesz, vagy lány, apa leszek. Ám az előttem lévő példát látva elrettentett a gondolat, milyen nagy felelősség is szülőnek lenni. Belegondoltam, hogy egy férfit hosszú évek alatt apámnak hittem, tiszteltem őt, felnéztem rá, mégsem tudtam közel kerülni hozzá, mert valahol éreztem, hogy sosem szeretett igazán a fiaként, hiába küzdöttem az elismeréséért elszántan. Most pedig villámcsapásként robbant az életembe ez a bűnöző, aki lelkiismeret-furdalás nélkül vágta el emberek torkát, mégis mindennél jobban vágyik rá, hogy az apám lehessen.

Az élet furcsa játékot űz velem. Egy mesés szépségű, napsütötte tájat vetített elém, és én balga reményekkel fűtve küzdöttem, de be kell lássam, nem vagyok más, csak egy bábu, amit kedvére rángat ide-oda a sors. Minden hiába. Nem én irányítom az életemet. Az álmaim a szemem előtt foszlanak szét, és nem számít, mennyi ideig dédelgettem, tervezgettem a megvalósításukat, kudarcot vallottam, és most rákényszerülök az újrakezdésre.

A húgom szobája felé tartottam, de egy pillanatra megálltam a belső kertben, mélyeket lélegeztem, hogy összeszedjem magam, de egyre inkább rám tört egy nyomasztó érzés. Nem értem, mi van velem. Megtámaszkodtam a fal mellett, és a hatalmasra nőtt tölgyfát bámultam. Jó lenne elmenekülni a világ elől, hogy nyugalmat leljek. Gőzöm sincs, hogyan másszak ki a slamasztikából.

– Helló, haver! – jelent meg váratlanul Matteo barátom.

– Hát te? – lepődtem meg.

– Jöttem megnézni, hogy van Bianca – felelte lelkesen.

– Nem tudom, öregem – ingattam a fejem. – Rettegek tőle, hogy már sosem lesz önmaga.

– Az nem történhet meg. Bianca egy erős, életvidám lány. Rendbe fog jönni – mondta teljes meggyőződéssel.

– Bárcsak én is ilyen biztos lennék ebben! – eresztettem el egy lemondó sóhajt. – Nem tudom, Sergio mivel tömhette az agyát, de úgy viselkedik velem, mintha én lennék az ördög.

– Velem pedig úgy, mintha nem is ismerne – suttogta Matteo elszomorodva.

– Sajnálom.

– Én is – válaszolta, aztán nagy levegőt vett. – Ideje lenne már ráébrednem arra, hogy őt nem nekem teremtették – ingatta a fejét.

– Hogy őszinte legyek, nem értem, miért pont az én húgomért vagy úgy oda. Elismerem, hogy szép és csinos nő, de azért elég sok idegesítő tulajdonsága is van.

– A külseje minden férfi szemét vonzza, de emellett sok más értéke is van. Mindig pozitív, csodálatos nő, miközben ott van benne a kislányos ártatlanság. Imádom a csipkelődő humorát, és ha megajándékoz a mosolyával, a legborúsabb napomon is kisüt a nap.

Mintha csak az én érzelmeimről beszélne Katie iránt.

– És én még azt hittem, én vagyok a legszerencsétlenebb csávó a földön – szaladt ki a számon. A tekintetét látva egy pillanatra átéltem, milyen lehet belehalni a vágyakozásba. Nincs borzasztóbb érzés, mint ha egy szerelem örökre beteljesületlen marad. – Azt hittem, kiábrándultál belőle, amikor annak idején összejött Vincenzóval – szaladt ki meggondolatlanul a számon.

Hangosan felmordult.

– Tudod, barátom, arra kellett rájönnöm, hogy a reménytelen szerelem örök. Sosem múlik el.

– De pont az én rakoncátlan húgom…

– Nem tehetek róla. Az a legmegdöbbentőbb, hogy emlékszem a pillanatra, amikor lángra kaptam tőle. Az önfeledt kacaja még most is ott visszhangzik a fülemben, minden más elnémult körülöttem. Azóta is a nevetését és a saját szívem heves dobogását hallom. Megbénított, és azóta sem tudok más nőbe beleszeretni – vallotta be.

A szerelmet Katie felbukkanása előtt egy suta, nevetséges és ostoba dolognak tartottam. Egy illúziónak, ami bármiben benne lehet, megtölti a pillanatainkat. Mielőtt megismertem Katie-t, azt gondoltam, szerelmes vagyok. Egyszerűen odáig voltam Toszkánáért, ahol élek. Imádtam a dombok mögül felbukkanó napfelkeltét, a vad szélben hullámzó szőlőtőkéket és olívafákat, az újbort, amelynek első kóstolása kivétel nélkül mindig heves szívdobogást okozott. Az egész régióba szerelmes voltam, amelyet számos rejtett kincse miatt valóságos paradicsomként tartottam számon. De ma már tudom, ez egy másfajta szerelem volt, nem teljesedhettem ki általa egészen. Amikor Katie mellém állt, akkor váltam teljessé. Meggyőződésem volt, hogy a szerelem nem hozzám tesz, sőt, ellenkezőleg, pont hogy elvesz belőlem, mert fel kell adnom egy részem, hogy működjön a kapcsolat. Ez volt az életfilozófiám egészen addig, amíg a szerelem áldozatául nem estem. Mára viszont megtaláltam azt a nőt, aki által valóban több lettem, kiegészített, javított rajtam. Szegény Matteót viszont sajnáltam, mert az ő kínjaira nem létezett gyógyír. Mindenkinek megvan a végzete, de az övé egy végeláthatatlan, kanyargó ösvény maradt.

– Elkísérhetlek? – érdeklődött.

– Hát persze! – indultunk együtt felfelé a lépcsőn. – Mesélj, hogy áll a nyomozás? Van nyoma Giovanni Viscontinak vagy Sergiónak?

– Mintha a föld nyelte volna el őket – csóválta a fejét.

– Nem értem, hová tudtak így elrejtőzni – töprengtem.

– Azért is vagyok itt, hátha Bianca emlékszik valami fontos részletre.

– Nem emlékszik, csak arra, amire Sergio akarja – méltatlankodtam. – Esküszöm neked, akkor sem értem, hogyan lehetséges, hogy egy olyan hétköznapi ember, mint Bianca, ennyire irányíthatóvá váljon. Mi kell ahhoz, hogy valaki ilyen hatalmat gyakorolhasson mások felett?

– Ó, barátom, nem olyan ritka eset ám ez! Évek óta egy vallási szekta után nyomozok. Ott is akadnak ám extrém példák. Nem fogom soha megérteni, mi visz látszólag értelmes, becsületes embereket arra, hogy őrültek vagy diktátorok szolgálatába állítsák a tehetségüket vagy a vagyonukat.

– Ez is csak megerősít abban, hogy ez a birtok biztonságot nyújtó elszigetelődést ad a káosz közepette – pufogtam.

– Vannak dolgok, melyek elől még te sem bújhatsz el, Daniele.

– Akkor sem akarok napi szinten azon mérgelődni, hogy a gazdagok még inkább megszedik magukat, az emberi civilizáció pedig szép lassan elsorvad. Kinevelik az öntudatlan generációt, miközben az egészségügyön keresztül leszedálnak mindenkit.

– Úgy érzem, sok benned a sérelem, barátom – kuncogott rajtam.

– Te csak meg ne szólalj, rendszer katonája! Pontosan ezeknek a vezetőknek a szolgálatában állsz – utaltam a foglalkozására.

– Ugyan már! Mindig is voltak kizsákmányolók és kizsákmányoltak. Ha belülről látod a dolgokat, jobban uralhatod is azt.

Felnevettem, majd határozottan bekopogtam Bianca ajtaján.

– Gyere be, Daniele! – szólt ki azonnal. Megemelkedett a szemöldököm a döbbenettől. Honnan tudja, hogy én vagyok az?

– A kopogásod – suttogta Matteo. – Olyan… danielés.

Danielés? Akármennyire próbáltam megérteni, mit ért ez alatt, nem sikerült.

– Szia, húgocskám! – üdvözöltem kedvesen, de a torkomon akadtak a szavak, és nem csak azért, mert a szobáját teljesen átrendezte. Törökülésben ült az ágyán, a haja selymesen omlott a vállára, a testét egy hófehér, leheletkönnyű anyag borította csupán, ami lágyan látni engedte a finom vonalait.

Azonnal Matteóra pillantottam, aki megbabonázva bámulta a húgomat.

– Viselkedj! – parancsoltam rá a barátomra. Bianca addig lehunyt szeme kinyílt, és a tekintetét démoni módon Matteóéba fúrta.

– Vendéget is hoztál – búgta a húgom, majd négykézláb, érzékien felénk mászott. Matteo ádámcsutkája fel-le mozgott Bianca szinte fedetlen keblének, formás fenekének látványától. Teljesen elbájolta őt. A kezem sebesen a barátom szeme elé tartottam, hogy megmentsem őt az igéző sziréntől.

– Bianca! Ez nem a riói karnevál, az isten szerelmére! Azonnal vegyél fel valamit! – dörrentem rá.

– Biztos, hogy mindketten ezt akarjátok? – kuncogott Matteo arckifejezésén.

– Ha van valami a női testen, amit a természet kétségtelenül csábításra teremtett, akkor az a női mell – motyogta Matteo az orra alatt.

– Ha még egyszer kimondod a „mell” szót, miközben a húgomat bámulod, esküszöm, képen töröllek! – figyelmeztettem.

– A legjobb lesz, ha odakint megvárlak – köszörülte meg a torkát, és már indult volna, amikor Bianca két lépéssel mellette termett.

– Ugyan már! Semmi baj! Szeretnéd őket megérinteni? – rebegtette a pilláit.

Sokkoltan bámultam magam elé. A húgomnak tényleg hiányzik néhány kereke.

– Bianca! – ragadtam meg a karját, és hátrébb húztam. – Várj meg odalent! – utasítottam Matteót, aki egy pillanatra lefagyott, de végül a kérésemnek eleget téve kisétált az ajtón, és behúzta maga mögött. – Neked teljesen elment az eszed? Mi a fene ütött beléd? Megszállt tán az ördög? – korholtam a húgom.

Bianca arcáról eltűnt a bájos, kislányos ártatlanság, lazán vállat vont, majd visszasétált az ágyhoz, és úgy telepedett le rá, mint egy királynő a trónjára. Amikor újra rám emelte a szemét, jéghideg tekintet fogadott, kegyetlen elszántságot, erőt sugárzott. Mi a franc? Talán egy szellem költözött a testébe? Egy lépést hátráltam.

– Ez nem te vagy! – ráztam meg a fejem.

– De igen, Daniele! Ez is én vagyok! Te tettél engem ilyenné – felelte elmélyült hangon.

– Ha rám akarsz ijeszteni, nem fog sikerülni.

– Hazugság! Te nem félsz, hanem egyenesen rettegsz tőlem, Daniele – hajolt felém, és meg mertem volna esküdni, hogy fenyegetés csillant a szemében. Egy pillanatra láttam is a két, természetellenesen hosszúra nőtt szemfogát. Istenem, Daniele, csak úgy hitted, hogy láttad! Ugyanazt a pszichológiai maszlagot használja rajtad is, mint Matteón, csak amíg nála a vágyait, úgy nálad a félelmeid használja ellened.

– Elég volt! Fejezd ezt be! – emeltem fel a hangom. – Mondd, mit művelt veled az az alak? – sétáltam oda hozzá. Felemeltem a kezem, hogy megsimogassam. Arra számítottam, hogy elhajol, de nem tette. A kezembe simult, mint egy engedelmes házi kedvenc. Úgy cirógattam a haját, mintha gyermeket csitítanék. – Meg fogunk gyógyítani – sóhajtottam fel.

Bianca a tenyerét a magzatát rejtő hasára csúsztatta.

– „Gyermekeim, itt az utolsó óra, és amint hallottátok, hogy antikrisztus jön, most meg is jelent; mégpedig sok antikrisztus jelent meg: ebből tudjuk, hogy itt az utolsó óra”{2} – motyogta lehunyt szemmel.

Nem értettem, mi volt ezzel a célja, volt-e célja egyáltalán, de rám hozta a frászt.

– Á, itt vagy! – nyitott be Katie. – Reggeliztél már? – érdeklődött kedvesen a húgomnál.

– Igen! Loretta volt olyan kedves, és hozott fel nekem kávét és croissant-t – pislogott szemérmes tekintettel.

– Ennek örülök. Beszélhetnénk? – nézett a feleségem egyenesen a szemembe. – Négyszemközt – fűzte hozzá.

No fene! Bólintottam, majd követtem őt az ajtó irányába.

– Félelmetes! – motyogtam, amikor kiértünk a folyosóra. – Minta az ördög szállta volna meg.

– Ne dőljetek be neki! – szólalt meg valaki mögöttem. A hang irányába fordultam, és megpillantottam az apámat, ahogy hanyagul a falat támasztja. – Mindennek ára van, és az Ördög, a gonosz megtestesülése bizony kegyetlen üzletember. A lelkednél kevesebbel nem éri be. Ellene minden küzdelem értelmetlen és veszélyes – indult meg felénk. – El kell ismerni, „ördögi” erre a jól felépített marketingre felhúzni egy bosszú tervét – mutatott idézőjelet a kezével. – Ördög… Hatalom? Szex? Szerelem? A vágyaink beteljesüléséért cserébe hajlandók vagyunk alkut kötni vele. Sergio briliánsan szőtte a hálóját! Nem is csinálhatta volna jobban. Levadászta a leggyengébbet, hogy felhasználva őt, elérje a célját. Örökölt valamit az anyjától az a gyerek. Hát nem látjátok, miben mesterkedik? Ennyire nem lehettek naivak! – pirított ránk. – Mi lesz a következő? Éjszakánként sejtelmes árnyakat láttok, halk neszezéseket hallotok, jeges fuvallatot éreztek? Mondd csak, édes fiam, te a vámpírokban is hiszel? Ez nem egy fantáziavilág, ne higgy el mindent, amit látsz!

– Akkor kíváncsi vagyok, mivel magyarázod a húgom változását, nagyokos! – förmedtem rá. Katie nyugtatóan a mellkasomra helyezte a tenyerét.

– Az a Bianca, aki eltűnt, gyűlölte Sergiót, mert kihasználta őt. A közös gyereküket is el akarta vetetni, de ez a nő ott bent, mintha nem is emlékezne az egészre – magyarázta Katie bizonytalanul.

– Az nem kétséges, hogy Bianca egy könyörtelen, gyűlölettel teli személy irányítása alatt áll, akinek szilárd elhatározása tönkretenni téged és a családod, de az a valaki nem az ördög, hanem egy álnok és csalfa ellenség, aki pontosan tudja, mire képes, és hol vannak a határai.

– Utálom, hogy rébuszokban beszél – motyogtam Katie-nek alig hallhatóan. Az apám a szemét forgatta.

– A tudatalatti mindig azt teljesíti, ami bele van programozva. Azt valósítja meg, ami érzelmileg alá van támasztva. Az érzelem megnyitja a kaput a tudatalatti felé, így raktározódik el a betáplált információ.

– Nem tudom, feltűnt-e, de nem agysebésznek készültem. Még most sem értem – vágtam csípőre a kezem.

– Bianca sosem gyűlölte Sergiót, szerelmes volt belé. Tehát Bianca mire fókuszált? Sergio csak megerősítette a tudatalattijában, amire vágyott. A tudatalattija pedig most mindent végrehajt, amit Sergio akar, akár akarja a gazdája, akár nem. Beengedte őt, és átadta neki az irányítást, és minél szenvedélyesebbek az érzelmei Sergio iránt, annál erőteljesebben és gyorsabban hajtja végre Bianca tudatalattija a feladatát.

– És mi mit tehetünk ez ellen? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Nagyon egyszerű. Felébresztjük a tudatos elméjét, amit kikapcsoltak.

– Aha, gondolom, van rajta egy gomb, azt megnyomom, és kész – szurkálódtam. Az apám felvonta a szemöldökét, majd elmosolyodott.

– Nem egészen, de pontosan ilyen egyszerű a dolog. El kell érjük, hogy az agya emlékezzen azokra a dolgokra, amelyeket most elnyom. Emlékekre lesz szükségünk. Szépekre és sokkolókra egyaránt.

– És mi lesz, ha felébred? – suttogta Katie. – Össze fog omlani.

– Minden bizonnyal. Ha ez bekövetkezik, egy pillanatra sem hagyhatjátok magára.

– Ez nekem túl sok – szorítottam a tarkómra a kezem. – Istenem, nagyi! – emeltem a mennyezetre a tekintetem. – Ha itt lennél, te tudnád, mit kell tenni.

– Dehogy tudná! Kissé túlbecsülöd azt a nőt. Csak találgatna ő is – legyintett az apám.

– Elég nagy arcod van, ami azt illeti. Az élet még nem szabta méretre, de én pótolhatom a mulasztást – ismertem fel magam mögött Will hangját. Lehunytam a szemem, mert elegem volt az állandó civakodásból.

– Ha újra kezditek, én… – készült belőlem kitörni az indulat, de nem fejeztem be a mondatot.

– Nem kell aggódnod! Alkut kötöttünk – lépett mellém Will, és farkasszemet nézett az apámmal. Teremtőm, segíts! Semmi jó nem sülhet ki abból, ha lepaktál egymással Isten gyermeke és az ördög szolgája.

– Megfájdult a fejem – dörzsölgettem a halántékom. – Ne haragudjatok, de most szükségem van egy kis friss levegőre! – indultam lefelé a lépcsőn. Egyre szaporábban szedtem a fokokat, míg végre kiértem a szabadba.

– Lehet ez még ennél is rosszabb, vagy már megvolt a mélypont? – fújtam ki hangosan a levegőt.

– Hát persze hogy lehet! Valami azt súgja, hogy ez az egész még csak most kezdődik – lépett elő a bokrok takarásából Giorgio. – Viszont ha a borversenyen eredményt akarsz elérni, nem ártana kicsit arra is koncentrálnod – juttatta eszembe a megmérettetést.

– Igen, igen, tudom. A verseny – sóhajtottam fel.

– Ez az Allegrinik hőn áhított nagy lehetősége. Ez a birtok sok évtizeden át az igazak álmát aludta, de itt az idő, hogy felébreszd a szunnyadó tudást. Rajtad a világ szeme, Daniele! Emellett a munka segíthet, hogy eltereld a gondolataidat.

A szőlő és a bor. Két olyan dolog, ami sosem okozott csalódást. Azt nem tudom, mikor válik az ember borásszá, de azt igen, hogy jó borász csak abból válhat, aki őszinte meggyőződéssel hisz abban, amit csinál.

– Ha jó helyezést érsz el, olyan kapuk nyílnak meg előtted, amelyekről még csak nem is álmodtál – próbált jókedvre deríteni.

– Azért ne éld bele magad! Előttem nem nyílni szoktak a kapuk, hanem záródni.

– Ezt most fejezd be! Erről a lehetőségről álmodoztál, ne tagadd! Most itt a remek alkalom, hogy bebizonyítsd, ki is az a Daniele Allegrini. És ez még nem is a jéghegy csúcsa. Hidd el, Dani, a mostani ismereteidet is felülírhatja egy magasabb szintű tudás, amivel majd csak később találkozol.

– De a célom mindig ugyanaz lesz. Mégpedig, hogy a lehető legjobb bor szülessen a hordókban – mosolyodtam el.

– Akkor bizony neked is fejlődnöd kell, Daniele. Figyelned kell a természetet, és észre kell venned, hogyan változik körülöttünk a világ. Soha nem elégedhetsz meg azzal a szakértelemmel, aminek a birtokában vagy, csak így készíthetsz egyre jobb és letisztultabb borokat.

– Miért van az, hogy neked mindig igazad van, öreg barátom? – somolyogtam.

– Talán csak a rutin meg az évek – karolta át a vállam. – Na, gyere, nézzünk a fenekére egy Toszkána vérének!

– A fenekére? Így akarsz te készülni a versenyre? – kacagtam hangosan.

– Persze pusztán tudományos céllal – terelt a pincék irányába.

Amint beléptem a hűvös szuterénbe, mintha egy másik dimenzióban találtam volna magam. Hihetetlen megnyugvást éreztem.

Ez az én otthonom. Ez az én világom. Ez az én küldetésem. Az élet olyan gyorsan elmúlik, én pedig tiszta szívből arra vágyom, hogy maradandót alkossak, méghozzá olyat, ami egy folytonosság része. Tíz év múlva, ha kimegyek a birtok közepén álló magnóliafa alá, leülök az árnyékába, kezemben egy pohár Toszkána vérével, és azt látom majd, hogy él a birtok, a gyerekeim körülöttem sündörögnek, miközben Katie igyekszik kordában tartani a pincéket megszálló turistákat, mialatt Loretta nem győzi sütni nekik az isteni olívás kenyerét, na, akkor elégedett leszek. Elégedett, mert tudom, mindezt az én tökéletes, vérvörös borom teremtette meg számunkra.