A kínos feszengés úgy telepedett közénk az asztalnál, mintha maga is családtag lenne. Mindnyájan rémesen éreztük magunkat, és próbáltunk úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
– Kértek még sültet? – kérdezte apa, és felállt. A tányérom még tele volt, de bólogattam. Az asztal alatt a lábujjammal finoman megböktem Jamie lábát, hogy kérjen ő is.
– Igen, Mr. Preston, kérek szépen. Nagyon finom.
Apa erre felelhette volna, hogy szólíts csak Geraldnak, de nem tette, hanem a konyhába vonult a pecsenyéstállal.
Amint az ajtó becsukódott mögötte, azonnal visszatértünk a témához, amit félretettünk, amikor apa bejött az étkezőbe. Olyan volt az egész, mint valami Richard Curtis-film, csak az vicces, ez pedig nem volt az.
A hónap utolsó vasárnapja volt, nagyi ilyenkor mindig velünk ebédelt. Az eskü
