Beléd esve - Fallen too far

Első fejezetSáros kerekű terepjárók látványához szoktam a házibulik előtti parkolókban, nem drága, külföldi gyártású kocsikhoz. Ezen a helyen viszont legalább húsz ilyen menő autó állt a hosszú kocsifeljárón. Én a homokos fűre parkoltam az anyám tizenöt éves Ford terepjáróját, hogy senkinek se álljam el az útját. Apa nem mondott semmit arról, hogy bulit rendezne ma este. Mondjuk egyébként sem árult el igazán semmit. Még az anyám temetésére se jött el. Ha nem lett volna szükségem egy helyre, ahol meghúzhatom magam, akkor én sem lennék most itt. El kellett adnom a nagymamától örökölt apró házat, hogy kifizessem belőle anya kezelésének költségeit. Így csak a ruháim maradtak és anyám terepjárója. Nehéz volt felhívni apámat azután, hogy egyszer sem látogatott meg bennünket azalatt a három év alatt, amíg anya a rákkal küzdött. Ennek ellenére nem tehettem mást, ő maradt az egyetlen családtagom. Bámultam az óriási, háromszintes házat, amely a floridai Rosemary Beach homokos tengerpartján épült. Ez volt apám új otthona, az új családjával. Egyértelmű volt, hogy nem fogok beleilleni a társaságba. A kocsim ajtaját hirtelen kirántották. Ösztönösen az ülés alá nyúltam, hogy megragadjam a kilenc milliméteres fegyveremet. Egyenesen a betolakodóra fogtam, mindkét kezemmel tartottam, készen állva arra, hogy meghúzzam a ravaszt. – Húha… csak mondani akartam neked, hogy biztos eltévedtél, de bármit elárulok, amit csak akarsz, ha elteszed azt a valamit. A pisztoly csöve mögött egy barna, kócos hajú srác állt füle mögé tűrt tincsekkel. Mindkét kezét a magasba emelte, és kikerekedett szemmel nézett rám. Felhúztam a szemöldökömet, de a pisztolyt készenlétben tartottam. Fogalmam sem volt, ki ez a srác. Egyértelmű, hogy nem normális viselkedés valakinek csak úgy kinyitni a kocsija ajtaját. – Nem, nem hinném, hogy eltévedtem. Ez Abraham Wynn háza? – Hú, nem igazán tudok gondolkozni, ha azzal a valamivel a fejemre célzol – nyeldekelt feszülten. – Nagyon ideges vagyok tőled, drágaság. Le tudnád tenni, még mielőtt véletlenül lepuffantasz? Véletlenül? Komolyan? Ez a srác tényleg kezdett felidegelni. – Nem ismerlek, sötét van odakint, és egyedül vagyok egy idegen helyen. Szóval bocsáss meg, hogy nem érzem magam teljesen biztonságban ebben a percben! De abban azért biztos lehetsz, hogy véletlenül nem foglak megölni, tudom, hogy kell bánni egy fegyverrel, hidd el! A srác nem úgy festett, mintha hinne nekem, de így, hogy jobban megnéztem, nem tűnt valami fenyegető jelenségnek. Ennek ellenére még nem álltam készen, hogy letegyem a pisztolyt. – Abraham? – ismételte lassan. A fejét csóválta. – Várj! Rush új mostohaapját Abe-nek hívják. Találkoztam vele, mielőtt Georgianna elment vele Párizsba. Párizs? Rush? Micsoda? Több magyarázatot vártam volna, de a srác csak a pisztolyra tudott koncentrálni, és levegőt sem vett. Továbbra is rajta tartottam a szemem, de leengedtem a fegyvert, majd megbizonyosodtam róla, hogy visszakattintottam a kibiztosítót, mielőtt újra betettem az ülés alá. Talán azért, mert eltűnt a pisztoly a színről, a srác sokkal összeszedettebb lett, és elmagyarázta a helyzetet. – Egyáltalán van engedélyed arra? – kérdezte hitetlenkedve, de én abszolút nem voltam abban a hangulatban, hogy magyarázkodni kezdjek a fegyvertartási engedélyemről. Válaszokra volt szükségem. – Abraham Párizsban van? – kérdeztem, hogy bizonyosságot szerezzek. Apám nagyon jól tudta, hogy ma érkezem. Múlt héten beszéltünk, miután eladtam a házat. A srác óvatosan bólintott, ellazult a testtartása. – Ismered? Nem igazán. Csak kétszer láttam azóta, miután elhagyta anyámat és engem öt évvel ezelőtt. De emlékeztem egy apára, aki eljött a focimeccseimre, és hamburgereket sütött a kertben, amikor összehívtuk a szomszédokat. Volt apám egészen addig, amíg az ikertestvérem, Valeria meg nem halt autóbalesetben. Az apám vezetett. Attól a naptól kezdve teljesen megváltozott. Egyszer se hívott fel, hogy megkérdezze, hogy vagyok, amíg a beteg anyámat gondoztam. Mondhatjuk, hogy egyáltalán nem ismertem már. – A lánya vagyok, Blaire. A srác szeme hatalmasra tágult, aztán a fejét hátravetve felnevetett. Nem értettem, mi annyira vicces. Vártam, hogy magyarázkodásba kezdjen, de ő csak kinyújtotta a kezét. – Gyere, Blaire! Bemutatlak valakinek. Imádni fogja ezt az egészet! A kezére bámultam, aztán a táskám után nyúltam. – A táskádban is van pisztoly? Figyelmeztessek mindenkit előre, hogy ne húzzanak fel? – A hangjába vicces piszkálódás vegyült, ezért nem mondtam semmi bántót. – Feltépted az ajtót kopogás nélkül. Megijedtem. – És az az automatikus reakciód, ha valaki megijeszt, hogy fegyvert rántasz? A többi lány csak felsikolt vagy ilyesmi. Valószínűleg a többi lánynak, akit ismer, nem kellett az elmúlt három évben megvédenie saját magát. Nekem meg egyedül kellett anyámra vigyáznom, miközben rám senki sem figyelt. – Alabamából származom – válaszoltam, de nem fogadtam el a kezét, én magam szálltam ki a kocsiból. A tengeri szellő megérintette az arcomat, a part sós levegője összetéveszthetetlen volt. Sosem láttam még a tengerpartot ezelőtt. Csak képeken és filmeken, de az illata pont olyan volt, amilyenre számítottam. – Tehát igaz, amit a déli lányokról mondanak – felelte. – Mire gondolsz? A tekintete végigsiklott a testemen, aztán visszanézett az arcomra. Széles vigyor terült el az arcán. – Feszes farmer, trikó meg pisztoly. Baszki, lehet rossz államban élek! A szemem forgattam, és kinyitottam a terepjáró csomagtartóját. Volt egy bőröndöm és pár dobozom, amit jótékonyságra szántam. – Hé, hadd segítsek! – Megkerült, és benyúlt a csomagtartómba, hogy kivegye a hatalmas bőröndöt, amit anya és én a szekrényben tartottunk készenlétben egy nagy autós túrára, amire sosem mentünk el. Mindig arról beszélt, hogyan fogjuk átszelni az egész országot, hogy aztán a nyugati parton észak felé vegyük az irányt. De beteg lett. Leráztam magamról az emlékek súlyát, és igyekeztem a jelenre koncentrálni. – Köszönöm… nem hiszem, hogy már mondtad volna a neved. – Mi? Elfelejtetted megkérdezni, miközben egy kilenc milliméterest tartottál a fejemhez? – kérdezte. Sóhajtottam. Oké, talán egy kicsit eltúloztam a dolgot a pisztollyal, de akkor is megijesztett. – Grant vagyok… Rush barátja. – Rush? Már megint ez a név. Ki a fene az a Rush? Grant újra szélesen elmosolyodott. – Nem tudod, kicsoda Rush? – Úgy fest, ezt nagyon szórakoztatónak találta. – Annyira örülök, hogy átjöttem ma este. – A ház felé bólintott. – Gyere csak! Majd én bemutatlak neki. Mellette sétáltam a ház felé menet. A zene egyre hangosabban dübörgött, ahogy közelebb értünk. Ha az apám nem tartózkodott itt, akkor mégis ki él itt? Tudtam, hogy Georgianna az új felesége, de csak ennyi infóm volt. Valami bulit tartottak a gyerekei? Mennyi idősek? Vannak egyáltalán gyerekei? Nem emlékeztem semmire. Apa homályosan fogalmazott. Azt mondta, hogy kedvelni fogom az új családját, de nem mesélt róluk többet. – Szóval, Rush itt lakik? – kérdeztem. – Igen. Legalábbis a nyáron. Évszaknak megfelelően másik házba költözik. – Több háza is van? Grant felnevetett. – Semmit sem tudsz a családról, amibe az apád beházasodott, mi? Fogalma sem volt, mennyire nem. Csak ráztam a fejem. – Akkor tartok egy kis gyorstalpalót, mielőtt besétálsz az őrületbe. – Megtorpant a lépcsőn, amely a bejárati ajtóhoz vezetett, és felém pillantott. – Rush Finlay a mostohabátyád. Ő az egyetlen gyereke a Slacker Demon híres dobosának, Dean Finlay-nek. A szülei sosem házasodtak össze. Az anyja, Georgianna, a groupie-juk volt még régen. Ez itt Rush háza. Az anyja élhet itt, mert ő megengedi. – Újra visszanézett az ajtóra, amikor az kitárult. – És ezek itt a haverjai. Egy magas, karcsú, vörösesszőke lány bámult rám rövid királykék ruhában. Olyan magas sarkú cipőt viselt, amiben én kitörném a nyakamat. Nem lehetett nem meghallani a lenézést a horkantásában. Nem igazán ismertem ilyen embereket, de azt tudtam, hogy a tömeggyártásra készült ruháim nem felelnek meg az itteni dresszkódnak. Vagy erről volt szó, vagy egy bogár mászott rajtam, amit nem vettem észre. – Szia, Nannette! – mondta Grant kissé idegesen. – Ez ki? – kérdezte a lány, és azonnal Grantre pillantott. – Egy haver, úgyhogy töröld le a képedről a viszolygást! Nem igazán áll jól – válaszolta, és felém nyúlt, hogy megragadja a kezem, és magával rántson a házba. A helyiség nem volt annyira zsúfolva, mint számítottam rá. Ahogy áthaladtunk a nyitott előcsarnokon, a boltíves bejárat egy nappaliszerű helyiségbe vezetett. Nagyobb volt, mint az egész házam. Vagyis a volt házam. A két üvegajtó tárva-nyitva állt, és lélegzetelállító kilátás nyílt az óceánra. Közelebbről is látni akartam. – Erre – mondta Grant, és egyenesen a… bár felé vezetett. Ebben a házban még bár is van? Rápillantottam az emberekre, ahogy elhaladtunk mellettük. Mindannyian megtorpantak egy pillanatra, és gyors pillantással ajándékoztak meg. Az tuti, hogy kitűntem a tömegből. – Rush, ismerkedj meg Blaire-rel! Azt hiszem, hozzád tartozik. Odakint találtam, kissé elveszetten – mondta Grant, mire a tekintem a kíváncsi emberekről Rushra siklott. Ó! Ó, istenem! – Úgy gondolod? – kérdezte Rush lazán, ahogy előrehajolt a fehér kanapén, a kezében sörösüveget tartva. Egyszerűen gyönyörű volt. – Helyeske, de túl fiatal. Nem mondhatod, hogy hozzám tartozik. – Pedig így van. Tudom, hogy az apja elszökött Párizsba a te anyáddal a következő pár hétre. Szóval, most már hozzád tartozik. Bár boldogan felajánlok neki egy szobát nálam, ha szeretnéd. Már ha megígéri, hogy a halálos fegyvere a kocsiban marad. Rush hunyorgott, és közelebbről is megvizsgált. Furcsa színe volt a szemének, hihetetlenül szokatlan. Nem barna volt, de nem is mogyorószínű. Melegséget sugárzott, amibe mintha ezüstszálak futottak volna. Sosem láttam még ehhez hasonlót. Lehet, hogy színes lencsét hordott? – Ettől még nem tartozik hozzám – válaszolta végül, és hátradőlt a kanapén. – Csak viccelsz, mi? – köszörülte meg a torkát Grant. Rush nem válaszolt, ehelyett kortyolt egyet a hosszú nyakú üvegből, amit a kezében tartott. A tekintete Grantre siklott, megláttam benne a fenyegetést. Meg fog kérni, hogy távozzak. Ez rosszul sült el. Pontosan húsz dollárom volt, és már alig maradt benzin a kocsiban. Már mindent eladtam, ami ért valamit. Amikor felhívtam az apámat, elmagyaráztam, hogy csak egy kis időre akarom meghúzni magam nála, amíg szerzek valami munkát, és összegyűjtök elég pénzt, hogy kibéreljek valamit. Azonnal beleegyezett, és megadta ezt a címet, közben megerősítette, hogy nagyon örülne, ha vele lennék. Rush újra felém pillantott. Rám várt, hogy lépjek. De mit akart hallani tőlem? Önelégült vigyor jelent meg az arcán, és felém pillantott. – Ma tele van a ház vendégekkel, és már az ágyamba se férsz. – Újra Grantre nézett. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elmegy szállodát keresni, amíg fel nem hívom az apuciját. Egyértelmű volt az undora, ahogy kimondta az apuci szót. Nem kedvelte az apámat, amiért nem hibáztattam. Komolyan nem. Ez is az ő hibája volt, ő küldött ide. A maradék pénzemet benzinre költöttem és kajára, hogy idejöhessek. Miért is bíztam benne egyáltalán? Előrenyúltam, és megragadtam a csomagomat, amit Grant továbbra is fogott. – Igaza van, jobb lesz, ha megyek. Rossz ötlet volt, hogy egyáltalán eljöttem – mondtam úgy, hogy felé sem néztem. Erősen megrántottam a bőröndöt, mire Grant kissé bizonytalankodva elengedte. Könnyek csípték a szemem, amikor ráébredtem, hogy hajléktalan leszek. Egyikükre sem tudtam ránézni. Hátat fordítottam, és elindultam az ajtó irányába, de a tekintetemet továbbra is a padlóra szegeztem. Hallottam, ahogy Grant Rushsal vitatkozik, de kizártam a beszélgetést. Nem akartam hallani, mit mond rólam ez a helyes srác. Nem volt odáig értem, ez egyértelmű. És úgy fest, az apámat sem fogadta tárt karokkal. – Ilyen hamar elmész? – kérdezte egy hang, amely lágy szirupra emlékeztetett. Felnéztem, és megpillantottam a széles vigyorát annak a lánynak, aki korábban kinyitotta az ajtót. Ő sem akarta, hogy itt legyek. Mit tettem, hogy kivívtam ezeknek az embereknek az ellenszenvét? Gyorsan újra a padlóra pillantottam, és kinyitottam az ajtót. Annál sokkal büszkébb voltam, minthogy a szemét ribi szeme láttára sírjak. Amikor odakint végre biztonságban éreztem magam, zokogni kezdtem, ahogy a kocsim felé indultam. Ha nem kellett volna a táskámat cipelnem, akkor rohantam volna. De szükségem volt a biztonságára. A kocsimba tartoztam, nem abba az őrült házba azokkal a puccos emberekkel. Hiányzott az otthonom. És annál is jobban hiányzott anya. Újra feltört belőlem a zokogás, amikor becsuktam a kocsi ajtaját.