Metró – A trilógia

1. FEJEZET A VILÁG PEREMÉN– Ki van ott? Hé, Artyom! Nézd már meg! Artyom kelletlenül felkelt a tűz mellől, a hátáról áthúzta géppisztolyát a mellére, és elindult a sötétbe. A kivilágított rész legszélén látványosan megállt, amilyen csattogva és hatásosan csak lehet, kibiztosította a fegyvert, és rekedt hangon kiáltotta: – Állj! Jelszót! A sötétségből, ahonnan egy perce még különös surrogás és tompa mormogás szűrődött ki, most sietős, szapora léptek hallatszottak. Valaki, akit elijesztett Artyom rekedtes hangja és fegyvercsörgetése, visszahúzódott az alagút belsejébe. Artyom sietve visszatért a tűzhöz, és odavetette Pjotr Andrejevicsnek: – Senki, nem mutatkozott. Nem nevezte meg magát, meglógott. – Ej, te mamlasz! Hisz meg lett mondva neked is: ha nem felelnek, azonnal lőj! Honnan tudod meg így, hogy ki volt az? Lehet, hogy a feketék gyülekeznek! – Nem… Azt hiszem, ezek egyáltalán nem emberek… Nagyon furcsa hangok voltak. És mintha a lépései se olyanok lettek volna, mint egy emberéi. Csak megismerem az emberi lépteket! Meg aztán, ha feketék lettek volna, csak úgy elszaladtak volna? Maga is tudja, Pjotr Andrejevics, hogy az utóbbi időben a feketék azonnal nekünk rontanak – a járőrre is puszta kézzel támadtak, felegyenesedve mennek bele a géppuskatűzbe. De ez rögtön meglógott… Valami gyáva szerzet lehetett. – Elég legyen, Artyom! De sok eszed van! Kaptál egy utasítást – akkor cselekedj aszerint, és ne okoskodj. Lehet, hogy egy kém volt. Látta, hogy itt kevesen vagyunk – és akkor majd jön túlerővel… Lehet, hogy most mindjárt örömest lecsapnak ránk, kést szúrnak a torkunkba, és az egész állomást úgy lemészárolják, ahogy a Polezsajevszkajával tették, és mindezt azért, mert te nem lőtted le idejében a dögjét! Meglásd, legközelebb utánuk zavarlak az alagútba! Artyom összehúzta magát, ahogy elképzelte, mi lehet az alagútban hétszáz méter után. Belegondolni is szörnyű volt, hogy odamenjen. Hétszáz méteren túl északra senki fia nem merészkedett. Az őrjáratok ötszázig még elmentek, de miután a hajtányról reflektorral rávilágítottak a határoszlopra, s meggyőződtek róla, hogy semmiféle szerzet nem mászott túl rajta, sietve vissza is jöttek. A felderítők, ezek a kemény fiúk, egykori tengerészgyalogosok se mentek tovább hatszáznyolcvannál, égő cigarettájukat a markukba rejtették, és némán az éjjellátójukra tapadtak. És aztán lassan, csendben hátráltak, le nem véve szemüket az alagútról, és hátat meg végképp nem fordítva neki. A mostani járőrük négyszázötvenen állt, ötven méterre a határoszloptól. A határt azonban csak naponta egyszer ellenőrizték, és az utolsó szemle már néhány órája volt. Most az ő őrhelyük volt a legkülső, és azok alatt az órák alatt, amelyek az utolsó ellenőrzés óta teltek el, a teremtmények, akiket az őrjárat elriaszthatott, valószínűleg újra közeledni kezdtek. Vonzotta őket a tűz, az emberek közelsége… Artyom leült a helyére, és megkérdezte: – És mi történt a Polezsajevszkajával? És bár ismerte már ezt a vérfagyasztó történetet – mesélték a csencserek az állomáson –, szerette volna még egyszer meghallgatni, ahogy a gyerekeket ellenállhatatlanul vonzzák a szörnyű mesék a fej nélküli mutánsokról és a csecsemőket elraboló vámpírokról. – A Polezsajevszkajával? Hát te nem hallottad? Furcsa történet az övék. Furcsa és szörnyű. Eleinte csak a felderítőik kezdtek eltünedezni. Bementek az alagútba, és nem tértek vissza. Igaz, a felderítőik pancserek, nem olyanok, mint a mieink, de hát az állomásuk is kisebb, és ember is kevesebb él ott… Élt… Szóval kezdtek eltünedezni a felderítőik. Egy osztag kiment, és volt, nincs. Először azt hitték, hogy valami feltartotta őket, meg aztán ott az alagút úgy kanyarog, mint itt nálunk – Artyom rosszul érezte magát ezektől a szavaktól –, és se az őrhelyről, még kevésbé az állomásról nem látni semmit, akármennyire világítanak is. Nincsenek és nincsenek, félórája, órája, két órája nincsenek. Vajon hova tűnhettek – összesen egy kilométerre mentek el, megtiltották nekik, hogy továbbmenjenek, aztán meg ők se hülyék… Így aztán nem vártak tovább, kiküldtek egy megerősített őrjáratot, azok is egyre csak keresték őket, keresték, egyre csak kiabáltak utánuk, de mindhiába. Nincsenek. Eltűntek a felderítők. S az még hagyján, hogy senki sem látta, mi történt velük. A legrosszabb, hogy hallani se lehetett semmit. Egy hangot sem. És semmi nyom se maradt utánuk. Artyom már kezdte bánni, hogy megkérte Pjotr Andrejevicset, meséljen a Polezsajevszkajáról. Vagy jobban volt tájékozva, vagy ő maga költött hozzá valamit, mindenesetre olyan részleteket is mondott, amik a csencsereknek álmukban sem jutott volna az eszükbe, pedig aztán ők mesterei és nagy rajongói a hantázásnak. A hideg futkosott a hátán ezektől a részletektől, kényelmetlenül érezte magát még a tűz mellett is, és az alagútból érkező bármilyen, még a legártatlanabb neszezés is felkavarta a képzeletét. – Na szóval. Lövöldözést nem hallottak, ezek meg annyiban maradtak, hogy a felderítők otthagyták őket – talán valami nem volt az ínyükre, és megpattantak. A fenébe velük. Gondtalan életet szeretnének, mindenféle söpredékkel csavarogni, mindenféle anarchistákkal, hát akkor csak csavarogjanak. Könnyebb volt ezt gondolni. Megnyugtatóbb. Aztán egy hét múlva egy újabb felderítőcsoport tűnt el. Ennek fél kilométernél tovább nem kellett mennie az állomástól. És megint ugyanaz a történet. Se hang, se nyom. Mintha a föld nyelte volna el őket. Akkor már nyugtalankodni kezdtek az állomáson. Valami nagyon nincs rendben, ha egy héten belül két osztag is eltűnik. Most már muszáj csinálni valamit. Intézkedni kell. No, akkor háromszáz méteren felállítottak egy őrsöt. Homokzsákokat hordtak oda, géppuskát állítottak fel, reflektort – mindent, ami kell az erődítés szabályai szerint. Futárt küldtek a Begovajára – a Begovajával és az Ulica 1905. godával konföderációban vannak. Korábban az Oktyabrszkoje polje is velük volt, de aztán ott történt valami, senki sem tudja, hogy mi, valami baleset: ott tovább nem lehetett élni, és mindenki szétszaladt, no de ez most nem tartozik ide. Szóval küldtek egy futárt a Begovajára – figyelmeztetni, úgymond, hogy valami rossz dolog készül, és segítséget kérni. Alig ért az első futár a Begovajára, egy nap se telt el – azok még a választ fontolgatták –, befut a második, szakad róla a víz, és elmeséli, hogy a megerősített külső őrposztjuk személyzetét kivétel nélkül megölték, mielőtt akár egyetlen lövést is leadhattak volna. Mindenkit lemészároltak. És ami a legszörnyűbb – mintha álmukban ölték volna meg őket. De hogy alhattak volna az átélt rettenet után, a parancsokról és az utasításokról már nem is beszélve? Ekkor a Begovaján felfogták, hogy ha nem tesznek semmit, hamarosan náluk is ugyanilyen felfordulás lesz. Felszereltek egy csapásmérő egységet csupa veteránból – voltak vagy százan, géppuskákkal, gránátvetőkkel… Ez ugyan időbe telt, vagy másfél napba, de csak elindították a csoportot. Csakhogy mire odaértek a Polezsajevszkajára, ott már egy teremtett lelket sem találtak. Még holttesteket se – csak vért mindenütt. Hát ez történt. És az ördög tudja, kik tették ezt. Nem hiszem, hogy ember képes volna ilyenre. – És a Begovajával mi történt? – kérdezte hangosan Artyom. – Semmi sem történt velük. Ahogy ezt meglátták, berobbantották a Polezsajevszkajához vezető alagutat. Úgy hallottam, hogy vagy negyven méteren temették be, technika nélkül nem lehet átjutni rajta, de még technikával se nagyon… Meg aztán honnan vennél itt technikát? Már vagy tizenöt éve megette azt a technikát a rozsda… Pjotr Andrejevics elhallgatott, és a tüzet bámulta. Artyom halkan köhintett és megszólalt: – Igen… Lőnöm kellett volna. Hülyeséget csináltam. Délről, az állomás felől kiáltás hallatszott: – Hé ott, a négyszázötvenen! Minden rendben nálatok? Pjotr Andrejevics tölcsért csinált a kezéből, és visszakiáltott: – Gyertek közelebb! Beszélnünk kell! Az alagútból, az állomás felől, zseblámpáikkal világítva három alak közeledett feléjük, valószínűleg a háromszázas őrségtől. Ahogy odaértek a tűzhöz, kikapcsolták a lámpáikat, és leültek melléjük. – Adjisten, Pjotr! Te vagy itt? Én meg még azon gondolkodtam, vajon ma kit küldtek ki a világ peremére – mondta az idősebbik mosolyogva, és kiütögetett a dobozból egy cigarettát. – Figyelj, Andrjuha! Ez a fiú itt látott valakit. De lőnie már nem sikerült… Eltűnt az alagútban. Azt mondja, nem emberre hasonlított. – Nem emberre hasonlított? Akkor hogy nézett ki? – fordult Andrej Artyomhoz. – Hát, éppenséggel nem láttam… Csak kérdeztem a jelszót, az meg rögtön visszarohant, északnak. De a léptei nem emberi léptek voltak – könnyűek voltak és szaporák, mintha nem kettő, hanem négy lába volna… – Vagy három! – Andrej rémült képet vágva kacsintott egyet. Artyomnak torkán akadt a szó, ahogy eszébe jutottak a Filjovszkaja vonalról szóló történetek, ahol az állomások egy része a felszínen volt, az alagút meg egészen közel a felszínhez, úgyhogy szinte semmi védelme sem volt a sugárzás ellen. Onnan másztak szét az egész metróban ezek a háromlábú, kétfejű és egyéb forma szerzetek. Andrej beleszívott a cigarettájába, és odaszólt a társainak: – Na, jól van, fiúk, ha már idejöttünk, miért is ne időznénk itt egy kicsit? Majd segítünk legalább, ha megint háromlábúak másznak be ide hozzájuk. Hé, Artyom! Teafőzőtök van? Pjotr Andrejevics maga állt fel, vizet öntött a tartályból a horpadt, kormos teáskannába, és a tűz fölé akasztotta. Néhány perc múlva a víz a kannában sípolva rotyogni kezdett, és ettől az oly családias és barátságos hangtól Artyomot melegség töltötte el, és megnyugodott. Körülpillantott a tűz körül ülőkön: mind kemény, az itteni szigorú élet megedzette, megbízható ember. Az ilyeneknek hinni lehet, az ilyenekre lehet építeni. Az övékét mindig is az egyik legszerencsésebb állomásnak tartották az egész vonalon – éppen azoknak köszönhetően, akik itt összegyűltek. Mindnyájukat meleg, már-már testvéri viszony fűzte össze. Artyom elmúlt már húsz, még odafönt látta meg a napvilágot, és nem volt olyan sovány és halovány, mint azok, akik már a metróban születtek, és nem merészkedtek fel a felszínre, s nemcsak a sugárzástól való félelmükben, hanem a perzselő, a föld alatti élet számára ártalmas napsugaraktól is óvakodva. Igaz, Artyom, mióta az eszét tudta, maga is csak egyszer járt fent, akkor is csak egy pillanatra – a háttérsugárzás akkora volt, hogy a túlzottan kíváncsiak néhány óra alatt megperzselődtek volna. Odafent nem sétálgathat az ember kedve szerint, nem gyönyörködheti ki magát a felszín különös világában. Az apjára egyáltalán nem emlékezett. Az anyja ötéves koráig volt vele, és a Tyimirjazevszkaján éltek. Mindenük megvolt ott, az életük békésen és nyugodtan telt egészen addig, míg a patkányok el nem özönlötték az állomást. A hatalmas, szürke, lucskos patkányok egyszer minden előjel nélkül zúdultak rájuk az egyik sötét oldalalagútból. Ez az alagút az északi fő pályaszakasz észrevehetetlen elágazása felé tűnt el, és a nagyobb mélységekbe ereszkedett le, hogy aztán elvesszen a folyosók százainak bonyolult szövevényében, a félelemmel, jeges hideggel és undorító bűzzel elárasztott labirintusokban. Ez az alagút a patkányok birodalmába vezetett, arra a helyre, ahova a legvakmerőbb kalandor sem merte volna betenni a lábát. Még az eltévedt és a föld alatti térképeken és utakon kiigazodni nem tudó vándor is, megállva netán a küszöbén, kiszimatolta volna a belőle áradó fekete, baljós fenyegetést, és úgy rohant volna el a bejárat tátongó szájától, mint egy pestises város kapui elől. A patkányokat senki sem ingerelte. Senki sem ment le a területükre. Senki sem merte volna megsérteni a határaikat. Ők viszont jöttek maguktól. Sok ember meghalt azon a napon, amikor a hatalmas patkányok, olyan nagyok, amilyeneket sohasem láttak sem az állomáson, sem az alagutakban, élő áradatként elsöpörték a felállított őrsöket, az állomást is, maguk alá temetve védőit és lakosait, testük tömegével fojtva el halálsikolyaikat. Útjuk során felfaltak mindent: halottakat és élőket, de saját megölt fajtársaikat is, s a vakon, kérlelhetetlenül, emberi értelemmel felfoghatatlan erővel mozgó patkányok mind messzebb és messzebb törtek előre. Alig néhányan maradtak életben. Nem nők, nem öregek, nem gyermekek – nem azok, akiket elsőként szoktak menteni, hanem öt tagbaszakadt férfi, akik gyorsabbak voltak a halálos áradatnál. És csupán azért sikerülhetett nekik, mert egy hajtánnyal voltak őrjáraton a déli alagútban. Amikor meghallották a kiáltásokat az állomás felől, az egyikük futva sietett ellenőrizni, hogy mi történt. A Tyimirjazevszkaja már odaveszett, amikor a pályaszakasz végén meglátta a nőt. Már előbb, a bejáratnál rájött, mi történt, amikor meglátta a patkányok első áradatát, és éppen fordult volna, látva, hogy úgysem tud segíteni azoknak, akik még védeni próbálják az állomást, amikor hátulról váratlanul megragadták a kezét. Megfordult, egy rettegéstől eltorzult arcú asszony kapaszkodott görcsösen a ruhájába, és próbálta túlkiabálni a kétségbeesés ezerhangú kórusát: – Mentsd meg őt, katona! Könyörülj! Látta, hogy egy gyermek kezecskéjét nyújtja feléje, egy kicsi, lágy tenyeret, és ő megragadta ezt a tenyeret, nem gondolkodva, kinek az életét menti meg, hanem azért, mert katonának nevezték, és kérték, hogy könyörüljön. És maga után húzva, aztán a hóna alá véve a gyermeket futott versenyt az első patkányokkal, versenyt a halállal – előre az alagútban, arra, ahol a hajtány és a társai várták. Már messziről, jó ötven méterről kiabált, hogy indítsanak. Motoros hajtányuk volt, az egyetlen a legközelebbi tíz állomáson, és csak ezért tudtak elmenekülni. Teljes sebességgel száguldottak át az elhagyatott Dmitrovszkaján, amelyen néhány remete húzta meg magát, s épp csak oda tudták vetni nekik, hogy „Meneküljetek! Patkányok!” – de tudták, hogy azok számára már nincs menekvés. A Szavjolovszkaja őrseihez érve, amellyel, hála istennek, akkor éppen békeszerződésük volt, idejében levették a tempót, nehogy rablóknak nézzék és közvetlen közelről lelőjék őket, és teli torokból ordították az őröknek: „Patkányok! Jönnek a patkányok!” El voltak szánva, hogy csak menekülnek tovább, túl a Szavjolovszkaján is, tovább a vonalon, könyörögve, hogy engedjék át őket, amíg van hova menekülni, amíg a szürke lávafolyam el nem önti az egész metrót.