Metró – A trilógia

1. A VILÁG PEREMÉN-2

De szerencséjükre volt valami a Szavjolovszkaján, ami őket is és az állomást is megmentette, de lehet, hogy az egész Szerpuhovszko-Tyimirjazevszkaja szárnyvonalat: még épp csak befutottak, hajszoltan, és elkezdtek az őröknek a halálról kiabálni, melyet nekik épphogy sikerült rövid időre megelőzniük, amikor amazok az őrhelyen máris siettek leszedni a védőburkolatot egy lenyűgöző szerkezetről. Egy kezdetleges, de igen erős lángszóróról, melyet itteni mesterek raktak össze talált alkatrészekből. Alig jelentek meg az első patkányfalkák, és erősödött egyre a sötétségből ezernyi patkányláb surrogása és kopogása, az őrök bekapcsolták a lángszórót, és ki sem kapcsolták, amíg volt mit elégetni. A süvöltő narancsszínű láng több tucat méter hosszan betöltötte az alagutat, és égette, égette szakadatlan a patkányokat tíz, tizenöt, húsz percen át. Az alagút megtelt az égett hús förtelmes bűzével és a patkányok féktelen visításával… És a Szavjolovszkaja hőssé lett, és az őrök mögött – akiket aztán az egész vonalon dicsőítettek – megállt a lecsillapodott hajtány, készen arra, hogy újra nekilóduljon. Rajta öt férfi, akik a Tyimirjazevszkaja állomásról menekültek, és még egyvalaki – az általuk megmentett gyermek. Egy kisfiú. Artyom.

A patkányok visszavonultak. Vak áradatukat az emberiség katonai géniuszának egyik legújabb találmánya tartóztatta fel. Az emberek mindig jobban tudtak ölni, mint bármely más élőlény.

A patkányok eltűntek, és visszatértek hatalmas birodalmukba, amelynek a valóságos méreteit senki sem ismerte. Ezek a hihetetlen mélységben fekvő labirintusok annyira titkosak voltak, és úgy tűnt, a metró munkája szempontjából annyira haszontalanok, hogy még az is hihetetlen volt, tekintélyes emberek bizonykodása ellenére is, hogy közönséges metróépítők építették volna őket.

Az egyik ilyen tekintély korábban, még akkor, dolgozott is itt mint helyettes kocsivezető. Ilyen ember szinte alig maradt, és nagy becsben tartották őket, mert az első időben ők voltak az egyedüliek, akik nem vesztették el a fejüket, és nem rémültek meg, ha kívül találták magukat a vonat kényelmes és biztonságos kabinján, a moszkvai metró sötét alagútjaiban, a megalopolisznak ebben a kőhasában. Az állomáson mindenki tisztelettel viseltetett iránta, és a gyerekeiket is ugyanerre nevelték; Artyom alighanem ezért is jegyezte meg egész életére ezt az elcsigázott, sovány, a föld alatti munka hosszú évei alatt elsorvadt embert az elnyűtt és színehagyott, pompáját rég elvesztett, de mindig azzal a büszkeséggel felvett munkaruhájában, ahogy egy nyugállományú admirális ölti magára ünnepi egyenruháját. És Artyom, aki akkor még kicsiny kölyök volt, a helyettes kocsivezető törékeny alakjában kimondhatatlan nagyságot és erőt vélt felfedezni…

De mennyire! A metró dolgozói minden más lakos számára ugyanazt jelentették, mint a bennszülött vezetők a tudományos expedíciók számára a dzsungelben. Szentül hittek nekik, teljesen rájuk hagyatkoztak, az ő ismereteiktől és tudásuktól függött a többiek életben maradása. Sokan közülük állomásokat vezettek, amikor szétesett az egységes irányítási rendszer, és a metró a komplex polgári védelmi objektumból, hatalmas, atombiztos óvóhelyből egységes hatalom által össze nem fogott állomások sokasága lett, és káoszba meg anarchiába süllyedt. Az állomások függetlenek és önállóak lettek, sajátos törpeállamok saját ideológiával és rendszerrel, vezetőkkel és hadseregekkel. Harcoltak egymással, föderációkba és konföderációkba egyesültek, egyik nap még felemelkedő birodalmak fővárosává válva, hogy másnapra aztán legyőzzék és gyarmatosítsák őket tegnapi barátaik vagy rabjaik. Rövid időre szóló szövetségeket kötöttek a közös fenyegetés ellen, hogy aztán a fenyegetés elmúltával újult erővel essenek egymás torkának. Vak dühvel marakodtak mindenért: az élettérért, az élelemért – a fehérjeélesztő-ültetvényekért, a nappali fényt nem igénylő gombaültetvényekért, a baromfiudvarokért és sertéstelepekért, amelyeken a sápadt föld alatti sertéseket és a nyiszlett csirkéket színtelen föld alatti gombákkal etették, és persze a vízért – azaz a szűrőkért. Azok a barbárok, akik nem tudták megjavítani használhatatlanná vált szűrőberendezéseiket, és haldokoltak a sugárszennyezett víztől, vadállati dühvel vetették magukat a civilizált élet védőbástyáira, az állomásokra, amelyeken kifogástalanul működtek a generátorok és a kis, saját építésű vízi erőművek, ahol rendszeresen javították és tisztították a szűrőket, ahol gondos női kezek termesztette sampinyongombák fehér sapkái furakodtak ki a nedves talajból, és jóllakottan röfögtek ólaikban a disznók.

A végtelen, elkeseredett ostromra önfenntartási ösztönük és az elvenni és szétosztani ősi forradalmi elve vezette őket. A szerencsés állomások védői, akiket egykori hivatásos katonák szerveztek harcképes kötelékekbe, a végsőkig kitartva elhárították a vandálok támadásait, ellentámadásokba mentek át, harcban adták fel és foglalták vissza az állomásközi alagutak minden méterét. Az állomások katonai képességeket halmoztak fel, hogy a támadásokra büntetőexpedíciókkal válaszolhassanak, hogy visszavethessék saját civilizált szomszédaikat az életfontosságú térből, ha nem sikerült békés úton megállapodásra jutniuk, és végül, hogy útját állják a minden lyukból és alagútból előkúszó undorító férgeknek. Mindazon furcsa, torz és veszélyes teremtménynek, amelyek mindegyike végső kétségbeesésbe kergethette volna Darwint, olyan homlokegyenest ellentmondtak az evolúciós fejlődés törvényeinek. Bármilyen elképesztően különbözzenek is az ember számára jól ismert állatoktól ezek a teremtmények, legyenek bár a láthatatlan, pusztító sugarak alatt a városi fauna ártalmatlan képviselőiből újjáteremtődött, vagy mindig is a mélységekben élt és most az emberek által felzavart pokolfajzatok, mégiscsak az élet részei voltak a földön. Torzak, természetellenesek, de mégiscsak a részei. És valamennyien annak a fő ösztönnek engedelmeskedtek, mely minden szerves lényt hajt ezen a bolygón.

Túlélni. Túlélni bármi áron.

Artyom elvette a fehér tűzzománc bögrét, amelyben a teájuk gőzölgött. Az ő teájuk! Ez persze egyáltalán nem igazi tea, hanem szárított gombából és adalékokból készült főzet volt, mert igazi teájuk alig valamennyi maradt. Takarékoskodtak vele, és csak nagy ünnepeken itták, meg tízszer drágább is volt, mint a gombafőzet. Mégis szerették ezt a saját főzetüket, büszkék voltak rá, és „teának” nevezték. Igaz, a jövevények eleinte kiköpték, de aztán lassan hozzászoktak. Sőt még az állomáson túl is híre ment a teájuknak – és a csencserek megindultak feléjük. Előbb csak a saját bőrüket kockáztatva, egyesével, de aztán a tea hamarosan elterjedt az egész vonalon, még a Hanza is érdeklődött utána, és a VDNH varázstinktúrája nagy karavánokat vonzott. Dőlt a pénz. És ahol pénz van, ott fegyver is van, ott tűzifa is van, és vitaminok is. Ott élet van. És attól fogva, hogy a VDNH-n elkezdték előállítani ezt a teát, az állomás erősödni kezdett, a környező állomásokról és vonalszakaszokról üzletemberek kezdtek betelepedni, beköszöntött a jólét. A VDNH-n nagyon büszkék voltak a disznaikra is, és legendákat meséltek arról, hogy éppen innen kerültek a metróba is: valamikor még a kezdet kezdetén néhány merész ember eljutott a Kiállításon a „Sertéstenyésztés” félig romba dőlt pavilonjához, és elhajtották az állatokat az állomásra.

– Figyelj csak, Artyom! Mi van Szuhojjal? – kérdezte Andrej, miközben kis, óvatos kortyokban szürcsölte és szorgalmasan fújdogálta a teáját.

– Szása bácsival? Minden rendben. Nemrég jött vissza egy felderítőútról a fiúkkal. Egy expedícióról. De hisz nyilván tudja.

Andrej vagy tizenöt évvel volt idősebb Artyomnál. Igazából felderítő volt, és ritkán állt négyszázötven méternél közelebbi őrségen, ha mégis, akkor őrsparancsnok volt. Ezúttal háromszáz méterre állították, védőőrségbe, de őt inkább az alagút mélye vonzotta, és az első ürügyet, az első vaklármát felhasználta, hogy közelebb jusson a sötétséghez, közelebb jusson a titokhoz. Szerette az alagutat, és jól ismerte minden elágazásával együtt. Az állomáson viszont, a farmerek között, a munkások, a kereskedők és a vezetőség körében idegenül érezte magát – valahogy feleslegesnek. Nem tudta rávenni magát, hogy a gombaföldet túrja, vagy ami még rosszabb, térdig trágyában állva az állomás farmjain ezzel a gombával tömje a disznókat. Kereskedni sem tudott, születésétől fogva nem bírta a kalmárokat, mindig is katona volt, harcos, és szentül hitte, hogy egy férfi számára ez az egyetlen méltó foglalkozás. Büszke volt rá, hogy egész életében nem tett mást, csak védte a bűzlő farmereket is, az izgága csencsereket is, a végtelenül hivatalos ügyintézőket is, a gyerekeket is meg a nőket is. A nőket vonzotta leereszkedő modora, csúfondáros életereje, megingathatatlan önbizalma és nyugalma, hogy mindig meg tudja védeni önmagát és azokat is, akik vele vannak. A nők szerelmet ígértek neki, otthont ígértek neki, de ő csak az ötvenedik méter után kezdte otthon érezni magát, amikor a kanyarba befordulva már eltűntek az állomás fényei. Az asszonyok oda már nem mentek utána. Vajon miért is nem?

Most pedig, kimelegedve a teától, levéve öreg, fekete barettjét és megtörölve a párától nedves bajuszát, mohón faggatni kezdte Artyomot a hírekről és a pletykákról, melyeket Artyom mostohaapja hozott legutóbbi déli útjáról – ugyanaz az ember, akinek tizenkilenc évvel azelőtt, miután elmenekítette Artyomot a patkányok elől a Tyimirjazevszkaján, nem volt szíve elhagyni a kisfiút, és felnevelte őt.

– Jóllehet magam is tudok egy s mást, de másodszor is szívesen meghallgatom. Sajnálod rá a fáradságot, vagy mi? – makacskodott Andrej.

Sokat nem kellett unszolni: Artyomnak magának is jólesett felidézni és elmesélni a mostohaapja történeteit, hiszen mindenki tátott szájjal fogja hallgatni.

– No, hogy hová is mentek, azt nyilván tudja… – kezdte Artyom.

– Azt tudom, hogy délre. Ezek a ti minden hájjal megkent embereitek mindenből akkora titkot csinálnak – mosolyodott el Andrej. – Tudod, a vezetőség különleges megbízásai! – és odakacsintott az egyik emberének.

– Ugyan, semmi titkos nem volt benne – legyintett Artyom. – Az volt az útjuk célja, hogy felmérjék a helyzetet, információt gyűjtsenek… Megbízható információkat. Merthogy azoknak az idegen csencsereknek, akik itt nálunk az állomáson jártatják a szájukat, nem lehet hinni – lehet, hogy csencserek, de lehetnek provokátorok is, dezinformációt terjesztenek.

– A csencsereknek egyáltalán nem szabad hinni – mordult föl Andrej. – Haszonleső népség. Sose tudhatod: ma a teádat adja el a Hanzának, holnap meg téged magadat ad el valakinek minden holmiddal együtt. Lehet, hogy itt nálunk is információkat gyűjtenek. Én, őszintén szólva, a mieinknek se hiszek.

– No, erre aztán nincs oka, Andrej Arkagyjics. A mieink normális emberek. Ismerem szinte mindegyiket. Rendesek. Csak szeretik a pénzt. Jobban akarnak élni, mint mások, törekednek valamire – próbálta védelmébe venni a helyi csencsereket Artyom.

– Hát éppen ez az. Én is ugyanazt mondom. A pénzt szeretik. Jobban akarnak élni mindenkinél. De ki tudja, mit csinálnak, amikor kimennek az alagútba? Vennél-e mérget rá, hogy valakinek az ügynökei már mindjárt az első állomáson nem szervezik be őket? Na?

– Kinek az ügynökei? Miféle ügynököknek kellenének a mi csencsereink?

– Hát ez az, Artyom! Fiatal vagy te még, és sok mindent nem tudsz. Hallgass az öregekre, és meglátod, tovább fogsz élni.

– De hát valakinek ezt a munkát is el kell végeznie! Ha a csencserek nem volnának, itt tengődnénk lőszer nélkül, egylövetű puskákkal, sóval lődözhetnénk a feketékre, és teát iszogathatnánk – makacskodott Artyom.

– Jól van, jól, te kis közgazdász… Csillapodj. Inkább arról mesélj, mit látott arrafelé Szuhoj. Mi van a szomszédoknál? Az Alekszejevszkaján? A Rizsszkaján?

– Az Alekszejevszkaján? Semmi új. Termesztik a gombájukat. Mert mi az az Alekszejevszkaja? Egy tanya… Azt beszélik – Artyom az információ titkosságára tekintettel lejjebb vette a hangját –, hogy csatlakozni akarnak hozzánk. És a Rizsszkaja sincs ellene ilyesminek. Egyre nagyobb a nyomás rajtuk dél felől. Komor hangulatban vannak: mindenki valamilyen fenyegetésről suttog, mindenki fél valamitől, de hogy mitől fél, azt senki sem tudja. Hol attól, hogy a vonal túlsó végén született egy új birodalom, hol a Hanzától, hogy terjeszkedni akar, hol meg mástól. És mindegyik kis tanya hozzánk kezd húzni. A Rizsszkaja is meg az Alekszejevszkaja is.

– De mit akarnak konkrétan? Mit javasolnak? – érdeklődött Andrej.

– Azt kérik, hogy föderációban egyesüljünk, közös védelmi rendszerrel, hogy mindkét oldalról erősítsük meg a határainkat, hogy az állomások közötti alagutakban szereljünk fel állandó világítást, szervezzünk rendőrséget, torlaszoljuk el az oldalsó alagutakat és folyosókat, indítsunk szállító hajtányokat, fektessünk le telefonkábelt, a szabad helyeken termesszünk gombát… Hogy legyen a gazdaság közös, dolgozzunk, segítsünk egymásnak, ha szükség lesz rá.

– És korábban mégis hol voltak? Hol voltak akkor, amikor a Botanyicseszkij Szadról, a Medvedkovóról előmásztak ezek a szemetek? Amikor a feketék ostromoltak bennünket, akkor hol voltak? – dohogott Andrej.

– Andrej, te csak ne fesd az ördögöt a falra! – kapcsolódott be Pjotr Andrejevics. – Egyelőre nincsenek itt a feketék, és ez jó. Nem mi győztük le őket. Ott náluk történhetett valami, ezért csendesedtek el. Lehet, hogy most erőt gyűjtenek. Nem ártana hát a szövetség. Még kevésbé a szomszédokkal való egyesülés. Nekik is hasznos, nekünk is jó.

– És akkor lesz ám itt szabadság, egyenlőség, testvériség! – mutogatta ironizálva egyik ujját a másik után Artyom.

– Magát ez a történet nem érdekli, igaz? – kérdezte megbántódva Artyom.

– Dehogy, folytasd csak, Artyom, folytasd! – mondta Andrej. – Pjotr meg én majd később befejezzük a vitát. Örök témánk ez nekünk.

– Na szóval. Azt is beszélik, hogy a mi főnökünk mintha hajlana rá. Elvi ellenvetése nincs. Csak a részleteket kell megbeszélni. Hamarosan kongresszus lesz. Aztán népszavazás.

– Hát persze, hogyne. Népszavazás. Ha a nép igent mond – az azt jelenti, hogy igen. Ha nemet – akkor azt, hogy a nép rosszul gondolta. Gondolja csak meg még egyszer – csipkelődött Andrej.

– És mi jön a Rizsszkaja után, Artyom? – faggatta Pjotr Andrejevics, ügyet sem vetve Andrejre.

– Hogy mi jön utána? A Proszpekt Mira. Persze a Proszpekt Mira érthető. Ez a határunk a Hanzával. Mostohaapám azt mondja, hogy a Hanza a vörösökkel mostanában békében van. A háborúra már senki nem is emlékszik – mondta Artyom.