Metró – A trilógia

1. A VILÁG PEREMÉN-3

Hanzának a Gyűrű Állomásainak Közösségét nevezték. Ezek az állomások, melyek minden más szárnyvonal, s ami ugyanaz, kereskedelmi útvonal kereszteződésében feküdtek, szinte a kezdet kezdetétől a metró minden sarkából érkező üzletemberek találkozóhelyei voltak. Így aztán fantasztikus gyorsasággal meggazdagodtak, de belátták, hogy a gazdagságuk túlságosan is sokak irigységét váltja ki, és az egyesülés mellett döntöttek. Mivel a hivatalos nevük túlságosan hosszú volt, a nép a Közösséget csak Hanzának nevezte – valaki egyszer találóan a középkori német kereskedővárosokhoz hasonlította őket, a rövid szó jól csengett, így aztán rajta maradt. A Hanzát eleinte csak az állomások egy része alkotta, az egyesülés fokozatosan zajlott le. A Közösséghez először csak a Kijevszkajától a Proszpekt Miráig húzódó úgynevezett Északi ív tartozott, meg a vele szövetséget kötő Kurszkaja, Taganszkaja és Oktyabrszkaja. Később csatlakozott a Paveleckaja és a Dobrinyinszkaja, így kialakult a második ív, a Déli. Csakhogy az Északi és a Déli ív újraegyesítése a Szokolnyicseszkaja vonal miatt nehézségekbe ütközött.

– Itt az a gond – mesélte egyszer a mostohaapja Artyomnak –, hogy a Szokolnyicseszkaja vonal mindig különleges volt. Nézz csak a térképre, és mindjárt megérted. Először is, egyenes, mint egy nyíl. Másodszor, minden térképen élénkvörös színű. Ahogy minden állomása is: a Krasznoszelszkaja, a Krasznije Vorota, a Komszomolszkaja, a Bibliotyeka imenyi Lenyina és a Lenyinszkije Gori. És vagy a nevek miatt, vagy valami más okból ez a vonal vonzotta mindazokat, akik nosztalgiát éreztek a dicsőséges szocialista múlt iránt. Itt különösen jól megfogant a szovjet állam újjászületésének gondolata. Először csak egy állomás tért vissza a kommunista eszményekhez és a szocialista típusú kormányzáshoz, aztán a szomszédos állomás, aztán az alagút másik oldaláról való embereket fertőzte meg a forradalmi optimizmus, elzavarták az önkormányzatukat, és többé nem volt megállás. Az életben maradt veteránok, volt komszomolisták és pártfunkcionáriusok, a feltétlenül szükséges lumpenproletariátus mind a forradalmi állomásokra csődült. Bizottságot állítottak fel, mely az új forradalomnak és a kommunista eszméknek a teljes metróban való terjesztéséért felelt, szinte már lenini elnevezéssel: Intersztacionálé. A bizottság hivatásos forradalmárokból és propagandistákból álló különítményeket állított össze, és egyre messzebb küldte őket. Vér nem nagyon folyt, mivel a kiéhezett emberek a terméketlen Szokolnyicseszkaja vonalon nagyon vágytak arra, hogy helyreálljon az igazságosság, amely a felfogásuk szerint az egyenlősdin kívül semmilyen más formát nem ölthetett. És miután útjára indult az egyik végéből, hamarosan az egész szárnyvonalra átterjedt a forradalom vörös lángja. A Jauza felett átívelő, csodával határos módon épségben maradt metróhídnak köszönhetően a Szokolnyiki és a Preobrazsenszkaja ploscsagy között működött a kapcsolat. Kezdetben ezt a rövid szakaszt a felszínen a csak éjszakánként és teljes sebességgel haladó hajtányokkal lehetett megtenni. Aztán halálraítéltekkel falakat és tetőt emeltek a hídon. Az állomásokra visszakerültek a régi, szovjet elnevezések: a Csisztije Prudi újra Kirovszkaja, a Lubjanka Dzerzsinszkaja, az Ohotnij Rjad Proszpekt Marxa lett. A semleges elnevezésű állomásokat buzgón átnevezték valamilyen ideológiailag jobban hangzó névre: a Szportyivnaját Kommunyisztyicseszkajára, a Szokolnyikit Sztalinszkajára, a Preobrezsenszkaja ploscsagyból pedig, ahonnan minden elindult, a Znamja Revoljucii lett. És ez a vonal, a valamikori Szokolnyicseszkaja, melyet a nép többnyire csak „vörösnek” nevezett – annak idején a moszkvaiak egymás között minden ágat a térképen feltüntetett színével emlegettek – teljesen hivatalosan Vörös Vonal lett.

Ezzel vége is lett az átkeresztelésnek.

Amikorra a Vörös Vonal már véglegesen kialakult, és igényt kezdett formálni más szárnyvonalak állomásaira, a többi állomás türelmének vége szakadt. Nagyon sok ember emlékezett arra, milyen volt igazából a szovjethatalom. Nagyon sok ember látta meg az agitbrigádokban, melyeket az Intersztacionálé küldött szét az egész metróba, az egész szervezetet pusztulással fenyegető rákos daganat áttételeit. És ígérhették akármennyire is az agitátorai és propagandistái az egész metró villamosítását, azt hangoztatva, hogy a villamosítás plusz szovjethatalom egyenlő a kommunizmussal (jóllehet a szemérmetlenül elbitorolt lenini lózung aktuálisabb volt, mint valaha bármikor), a vonal határain kívül élő embereket nem szédítették el az ígéretek. Az Intersztacionálé szájtépőit elfogták, és visszatoloncolták őket a szovjet államba.

Akkor a vörös vezetés úgy határozott, hogy ideje határozottabban cselekednie: ha a metró többi része nem akar tüzet fogni a forradalom vidám lángjától, akkor fel kell szítani ezt a tüzet. A történelmi tapasztalat világosan megmutatta, hogy semmi sem jobb terjesztője a kommunizmus bacilusának, mint a szurony.

És kitört a vihar.

Az antikommunista állomások koalíciója, melyet a Vörös Vonal által kettévágott és a kört bezárni szándékozó Hanza vezetett, elfogadta a kihívást. A vörösök persze nem számítottak szervezett ellenállásra, és túlbecsülték saját erejüket. Könnyű győzelemre, amelyet vártak, a távoli jövőben sem számíthattak.

A hosszú és véres háborút alaposan megszenvedte a metró amúgy sem nagyszámú lakossága. A háború másfél évig tartott, és nagyobbrészt állásharcokból állt, de szakadatlan partizántámadásokkal és szabotázsakciókkal, alagutak eltorlaszolásával, a foglyok agyonlövésével és más rémtettekkel mindkét oldalon. Volt minden: csapathadművelet, bekerítés és a bekerítés áttörése, hőstettek, hadvezérek, hősök és árulók. De a fő sajátossága ennek a háborúnak az volt, hogy egyik harcoló fél sem tudta a frontvonalat valamennyire is jelentősen arrébb mozdítani. Néha úgy tűnt, hogy az egyiknek sikerült fölénybe kerülni, elfoglalni valamilyen szomszédos állomást, de az ellenfél megfeszítette minden erejét, mozgósította tartalék erőit – és a mérleg nyelve a másik oldalra billent.

A háború felemésztette a tartalékokat. A háború elragadta a legjobb embereket. A háború kimerített. És az életben maradottak belefáradtak. A forradalmi vezetés csendben jóval szerényebbekkel cserélte fel az eredeti célkitűzéseket. Ha kezdetben a háború fő célja az volt, hogy az egész metró területére kiterjesszék a szocialista hatalmat és a kommunista eszméket, akkor mostanra a vörösök már csak azt szerették volna, hogy ellenőrzésük alá vegyék azt, ami számukra a legszentebb volt – a Ploscsagy Revoljucii állomást. Először is a neve miatt, másodszor azért, mert közelebb volt minden más metróállomásnál a Vörös térhez és a Kremlhez, amelynek a tornyain még mindig sötétvörös csillagok díszelegtek, ha ugyan hinni lehet azon kevés bátraknak, akik ideológiailag eléggé megbízhatóak voltak ahhoz, hogy felmehessenek a felszínre és megnézzék. No és természetesen ott fent, a felszínen, a Kreml mellett, a Vörös tér legközepén ott volt a Mauzóleum. Hogy ott van-e még Lenin teste vagy sem, azt senki sem tudta, de ennek nem is volt különösebb jelentősége. A szovjethatalom hosszú évei alatt a Mauzóleum már megszűnt egyszerű síremlék lenni, és a hatalom folytonosságának egyfajta értékhordozó, szakrális szimbólumává vált. Pontosan itt fogadták a múlt nagy vezetői a díszszemléket. És pontosan ez vonzotta ide a mai vezetőket is. És azt rebesgették, hogy éppen innen, a Ploscsagy Revoljucii állomásról, annak szolgálati helyiségeiből titkos járatok vezettek a Mauzóleum melletti titkos laboratóriumokba, onnan pedig magához a koporsóhoz. A vörösök kezén maradt a Ploscsagy Szverdlova, a volt Ohotnij Rjad, amelyet megerősítettek és hídfőállássá tettek, és onnan indítottak támadásokat és rohamokat a Ploscsagy Revoljuciira.

Számos keresztes hadjáratra adta áldását a forradalmi vezetés, hogy felszabadítsa ezt az állomást és a síremléket. De a védők is jól tudták, mekkora jelentősége van a vörösök számára az állomásnak, és a végsőkig kitartottak. A Ploscsagy Revoljucii bevehetetlen erőddé vált. A legkegyetlenebb, legvéresebb harcok éppen ennek az állomásnak a környékén zajlottak. Ott esett el a legtöbb ember. Megvoltak ezeknek az ütközeteknek a maguk önfeláldozó katonái, mint egykor Alekszandr Matroszov, akik bátran mentek a géppuskatűzbe, és hősök, akik gránátokat kötöztek magukra, hogy magukkal együtt robbantsák fel az ellenséges tűzfészket, és lángszórók is, amelyeknek bevetése tilos volt emberek ellen… Hiába. Az állomást egy napra bevették ugyan, de nem tudták megvetni a lábukat, keserves veszteségeket szenvedtek el, és másnap vissza is vonultak, amikor a koalíció ellentámadásba ment át.

Ugyanez történt, csak éppen megfordítva, a Bibliotyeka imenyi Lenyinánál. Ott a vörösök védekeztek, és a koalíciós erők újra és újra megpróbálták kiverni őket onnan. A koalíció számára óriási stratégiai jelentősége volt az állomásnak, mert egy sikeres ostrom lehetővé tette volna, hogy a Vörös Vonalat kettévágják, meg azért is, mert még három másik vonalra biztosított volna közvetlen átjárást, és mind a három olyan volt, amelyet a Vörös Vonal máshol már nem keresztezett. Csak ott. Ez az állomás volt tehát a nyirokcsomó, amely, mivel elfertőzte a vörös pestis, megnyitotta volna a Vörös Vonal előtt a hozzáférést a koalíció létfontosságú szerveihez. Hogy ezt megakadályozzák, a Bibliotyeka imenyi Lenyinát be kellett venni – bármi áron.

De amennyire sikertelenek voltak a vörösök kísérletei, hogy birtokba vegyék a Ploscsagy Revoljuciit, annyira meddők voltak a koalíció erőfeszítései is, hogy kiszorítsák őket a Bibliotyekából. Az emberek pedig mindinkább belefáradtak a háborúba. És megkezdődtek a dezertálások, egyre gyakoribbak lettek a frontbarátkozások, amikor a katonák annak innenső és túlsó oldalán is eldobták a fegyvereiket. De az első világháborútól eltérően ez nem hozott hasznot a vörösöknek. A forradalmi hév szép csendben elenyészett. Nem járt jobban a koalíció sem: azok az emberek, akiknek elegük lett abból, hogy állandóan reszketniük kell az életükért, felkerekedtek és családostul elköltöztek a központi állomásokról a perifériákra. Elnéptelenedett és gyengült a Hanza. A háború súlyos csapást mért a kereskedésre, a csencserek más utakat találtak, a fontos kereskedelmi utak kiürültek és pusztultak…

A katonák által egyre kevésbé támogatott politikusoknak sürgősen meg kellett találniuk a háború befejezésének lehetőségét, még mielőtt ellenük fordítják a fegyvereket. És akkor a legszigorúbb titokban, egy semleges állomáson találkoztak az ellenséges felek vezetői: Moszkvin elvtárs a szovjet oldalról, a koalíció részéről pedig a Hanza elnöke, Loginov, és az Arbat Konföderáció feje, Kolpakov.

A békeszerződést hamar aláírták. A felek állomásokat cseréltek. A Vörös Vonal fennhatósága alá került a félig lerombolt Ploscsagy Revoljucii, cserébe átengedte az Arbat Konföderációnak a Bibliotyeka imenyi Lenyinát. Nem volt ez könnyű döntés egyik fél számára sem. A konföderáció elveszítette egyik tagját, s vele együtt északkeleti területeit is. A Vörös Vonal kettészakadt, hiszen a közepén egy nem neki engedelmeskedő állomás jelent meg, és kettévágta őt. Noha mindkét fél garantálta egymásnak a szabad átutazást a volt területeken, ez a helyzet semmiképp sem nyugtatta meg a vörösöket… Ám a koalíció javaslata így is túlságosan csábító volt. És a Vörös Vonal nem tudott ellenállni neki. A békeszerződéssel természetesen a Hanza nyerte a legtöbbet, amely most akadálytalanul bezárhatta a Gyűrűt, s ezzel az utolsó akadályokat is elhárította felvirágzása útjából. Megegyeztek a status quo betartásában, az agitációs és felforgató tevékenység tilalmában a volt ellenség területén. Mindenki elégedett volt. És most, amikor a fegyverek és a politikusok elhallgattak, jöhettek a propagandisták, hogy elmagyarázzák a tömegeknek, mekkora diplomáciai sikereket ért el az ő oldaluk, és hogy lényegében megnyerték a háborút.

Teltek az évek az emlékezetes nap óta, amelyen aláírták a békeszerződést. Mindkét fél állta a szavát: a Hanza a Vörös Vonalban előnyös gazdasági partnert látott, amaz meg felhagyott agresszív szándékaival: Moszkvin elvtárs, a V. I. Lenin Moszkvai Metró Kommunista Pártjának főtitkára dialektikusan bebizonyította, hogy lehetséges a kommunizmus felépítése egyetlen különálló vonalon, és történelmi döntést hozott felépítésének megkezdéséről. A régi ellenségeskedést elfelejtették.

A legújabb történelemnek ezt a leckéjét Artyom alaposan megjegyezte, ahogy igyekezett megjegyezni mindent, amit mostohaapja mondott neki.

– Jó, hogy abbahagyták a mészárlást – mondta Pjotr Andrejevics. – Vagy másfél évig nem lehetett a Gyűrűn túlra menni: mindenütt őrsök voltak, a papírokat vagy százszor ellenőrizték. Akkoriban volt ott dolgom, amikor sehogy máshogy nem lehetett átmenni, csak a Hanzán keresztül. Mentem hát a Hanzán át. És rögtön a Proszpekt Mirán feltartóztattak. Kis híján a falhoz állítottak.

– Mi a csuda! Erről nem is meséltél, Pjotr… Hogyan történt? – érdeklődött Andrej.

Artyom kicsit elszontyolodott, hogy a mesélés stafétabotját ilyen pimaszul kiragadták a kezéből. A mese azonban érdekesnek ígérkezett, hát nem okvetetlenkedett.

– Hogyan? Nagyon egyszerűen. Vörös kémnek néztek. Szóval jövök ki az alagútból a mi vonalunkon levő Proszpekt Mirán. A mi Proszpektünk szintén a Hanza ellenőrzése alatt van. Annektáltuk, hogy úgy mondjam. Nos, ott még nem olyan nagy az ellenőrzés – kereskedelmi zóna, vásárterület. Ti is tudjátok, hogy a Hanzán mindenütt így van: minden állomás, amely magán a Gyűrűn van, az ő felségterületük; a sugárirányú állomásokra vezető átjáróknál vannak a határok – vámvizsgálatokkal, útlevél-ellenőrzéssel…

– Ezt mi is tudjuk, mit tartasz itt nekünk kiselőadást… Inkább arról mesélj, mi történt ott veled – vágott közbe Andrej.

– Útlevél-ellenőrzés… – Pjotr Andrejevics szigorúan összevonta a szemöldökét, és tántoríthatatlanul folytatta. – A sugárirányú állomásaikon vásárok vannak, bazárok… Oda bemehetnek az idegenek. De a határon semmiképp sem léphetnek át. Én a Proszpekt Mirán jöttem fel, volt nálam fél kiló tea… Töltények kellettek a gépkarabélyhoz. Gondoltam, cserélek. Csakhogy ott háborús helyzet volt. Lőszert nem engedtek kiadni. Megkérdezek egy csencsert, aztán egy másikat – mind vonakodik, és már húzódik is arrébb mellőlem. Csak az egyik súgta oda: „Még hogy töltények, te ökör. Húzz innen, de gyorsan, alighanem már be is köpött valaki!” Megköszöntem neki, és lassan elindultam vissza az alagútba. Magánál a kijáratnál azonban megállít a járőr, az állomás felől meg sípolnak, és még egy osztag rohan oda. Az iratokat, mondják. Odaadom az útlevelemet, rajta a mi állomáspecsétünkkel. Nézik ám nagy figyelmesen, és kérdezik: „És hol a belépési engedélye?” Én meg csodálkozva: „Miféle belépési engedély?” Kiderült, ahhoz, hogy belépj az állomásra, feltétlenül kell belépési engedélyt kapnod: az alagút kijáratához odatettek egy asztalt, és egy irodájuk is van ott. Ellenőrzik a személyazonosságodat, és szükség esetén kiállítják a belépési engedélyt. Jó kis bürokráciát építettek ki a tetvek…