Metró – A trilógia

1. A VILÁG PEREMÉN-4

– Nem tudom, hogyan sikerült elmennem e mellett az asztal mellett. Miért nem állítottak meg ezek a semmirekellők? Most meg magyarázkodhatok a járőrnek. Itt áll nekem ez a megnyírt, terepszínű ruhás hatökör, és azt mondja: besurrantam! Belopóztam! Beszivárogtam! Lapozgatja tovább az útlevelemet, látja ám a Szokolnyiki stemplijét. Laktam ott korábban, a Szokolnyikin… Látja ezt a stemplit, vérbe borul a szeme. Mint a bikának, ha vörös rongyot lát. Lekapja a válláról a gépkarabélyt, és üvölt: kezeket fel, rohadék! Mindjárt meglátszik a kiképzés. Galléron ragad, és így vonszol végig az egész állomáson, visz az átjáró beléptető pontjához, a feletteséhez. És közben mondja a magáét: na várj csak, mondja, kapjam csak meg az engedélyt a parancsnokságtól, a falhoz állítalak, te spion! Majdnem rosszul lettem. Próbálok magyarázkodni, mondom neki: „Ugyan, miféle spion? Kereskedő vagyok! Teát hoztam a VDNH-ról.” Az meg azt feleli, hogy majd mindjárt teletömi a pofámat azzal a teával, és a puskacsövével még le is döngöli, hogy még több férjen bele. Látom ám, hogy nemigen tudom meggyőzni, ha a parancsnokság okét mond rá, akkor kivisznek kétszáz méterre, aztán gyerünk arccal a csövekhez, és a hadi idők törvényei szerint kilyukasztják a bőrömet. Nem lesz ennek jó vége, gondolom magamban… Odaérünk a beléptető ponthoz, ez az én hatökröm meg megy, hogy megbeszélje, hogy nyírjon ki. Nézem a parancsnokát – és mindjárt nagy kő esik le a szívemről: Paska Fedotov volt, osztálytársam, az iskola után is sokáig barátok voltunk, de aztán elveszítettük egymást…

– Anyád! Hogy rám ijesztettél! Én meg már azt hittem, véged, megöltek téged is – bökte közbe kajánul Andrej, és egy emberként nevetett mindenki, aki csak ott ült a tűz körül, négyszázötven méteren.

Még Pjotr Andrejevics sem bírta aztán, és elmosolyodott, pedig először mérgesen pillantott Andrejre. A nevetés végigdübörgött az alagúton, és valahol a mélyén torz visszhangot, semmire sem hasonlító rémisztő dörgést keltett… És ahogy odahallgattak, egy kicsit mindenki elcsendesedett.

S ekkor hirtelen az alagút mélyéből, északról, tisztán hallatszottak ugyanazok a gyanús hangok: a neszezés és a szapora léptek.

Persze Andrej volt az első, aki meghallotta. Egy pillanatra elhallgatott, és a többieknek is mutatta, hogy hallgassanak, felemelte a gépkarabélyát a földről, és felpattant a helyéről. Lassan kibiztosított, betett egy töltényt, és hangtalanul, a falhoz lapulva, elindult a tűztől az alagút belsejébe. Artyom is felállt: szerette volna megnézni, kit szalasztott el legutóbb, de Andrej megfordult, és szigorúan rápisszegett.

A tust a vállához emelve azon a helyen állt meg, ahol sűrűsödni kezdett a sötétség, lehasalt, és hátrakiáltott:

– Fényt ide!

Az egyik embere bekapcsolta a készenlétben tartott, hatalmas akkus lámpát, melyet a helyi mesterek készítettek régi autófényszóróból, és a vakítóan fehér fénysugarak belehasítottak a sötétbe. Egy pillanatra feltűnt előttük egy homályos árny: egy egyáltalán nem nagy, nem is szörnyű valami, ahogy eszeveszetten rohan hátra, észak felé. Artyom nem bírta türtőztetni magát, és teli torokból felkiáltott:

– Lőj már! Mindjárt eltűnik!

De Andrej valami miatt nem lőtt. Pjotr Andrejevics is felállt, készenlétben tartva a gépkarabélyát, és odakiáltott:

– Andrjuha! Élsz?

A tűz körül ülők izgatottan sugdolózni kezdtek, hallatszott, hogy csörömpölnek a fegyverzárakkal. Végre megjelent Andrej a lámpa fényében, a dzsekije a kezében.

– Élek, hát hogyne élnék! – fuldokolta nevetve.

– Te meg mit vihogsz? – kérdezte gyanakvóan Pjotr Andrejevics.

– Három lábuk van! Meg két fejük. Mutánsok! Jönnek a feketék! Mindenkit lemészárolnak! Lőj, mert mindjárt elmegy! Jó nagy zajt csaptok itt! Megáll az eszem! – Andrej tovább nevetett.

– És te miért nem lőttél? Az rendben van, hogy az én emberem még fiatal, nem jutott az eszébe. De te miért passzoltad el? Hisz nem vagy már gyerek. Tudod, mi történt a Polezsajevszkajával? – kérdezte mérgesen Pjotr Andrejevics, amikor Andrej odaért a tűzhöz.

– A ti Polezsajevszkajátokat vagy tízszer hallottam már! – legyintett Andrej. – Kutya volt! Nem is kutya, kölyök még… Már másodszor próbált idejutni hozzátok, a melegre meg a fényre! Ti meg kis híján kinyírtátok, most meg engem nyaggattok, hogy mit teketóriázok vele? Sintérek!

– És én azt honnan tudjam, hogy kutya volt? – sértődött meg Artyom. – Olyan hangokat adott ki… Különben is, azt mondják, hogy egy hete itt egy disznó nagyságú patkányt láttak – összerázkódott –, fél tárat is beleeresztettek, az meg fel se vette.

– Csak ülj fel minden mesének! De várj csak, idehozom én neked ezt a te patkányodat! – mondta Andrej, átvetette gépkarabélya szíját a vállán, ellépett a tűztől, és beleolvadt a sötétségbe. Egy perc múlva felhangzott éles füttye. Aztán mindjárt kedveskedő, csalogató hangja is:

– Na, gyere ide… Gyere ide, kicsikém, ne félj!

Elég sokáig biztatott valakit, füttyögött és szólongatta vagy tíz percig is, míg aztán végre alakja újra kivált a félhomályból. Ahogy visszaért a tűzhöz, diadalmasan elmosolyodott, és szétnyitotta a dzsekijét. Egy remegő, hitványka, csapzott, rettenetesen mocskos kölyökkutya gurult ki belőle a földre, gubancos szőrének színe megállapíthatatlan volt, a szeme fekete, teli félelemmel, kis füle hátralapult. Ahogy földet érzett, azonnal megpróbált kereket oldani, de Andrej kemény marka nyakon ragadta, és visszanyomta a helyére. Megsimogatta a fejét, aztán levette a dzsekijét, és betakarta vele a kölyköt.

– Hadd melegedjen át a kiskutya… – magyarázta.

– Ne csináld már, Andrjuha, biztosan bolhás! – próbálta jobb belátásra bírni Pjotr Andrejevics. – Meg tán gilisztás is. Még a végén valami fertőzést kapsz tőle, aztán behurcolod nekem az állomásra…

– Elég már, Andrejics! Ne szekálj! Tessék, nézd csak meg! – és félrehajtva a dzseki szárnyát, Andrej megmutatta neki a félelemtől meg a hidegtől még mindig reszkető kiskutya pofácskáját. – A szemébe nézz, Andrejics! Ezek a szemek nem tudnak hazudni!

Pjotr Andrejevics kétkedve nézte a kiskutyát. Bár rémült, de kétségtelenül ártatlan szemei voltak. És Pjotr Andrejevics megenyhült.

– Jól van hát… A kis állatbarát… Na várj, keresek neki valami ennivalót – mormogta, és belekotort a hátizsákjába.

– Keress csak, keress. Még az is lehet, hogy tisztességes kutya lesz belőle, ha felnő. Német juhász, például – jelentette ki Andrej, és a kiskutyát a dzsekivel együtt közelebb tolta a tűzhöz.

– De hogyan került ide egy kiskutya? Azon az oldalunkon nincsenek emberek. Csak feketék. Csak nem tartanak kutyát a feketék? – kérdezte Andrej egyik embere, egy elcsigázott, sovány, kócos férfi, aki addig némán hallgatta a többieket, és gyanakvóan nézte a melegben elaludt kiskutyát.

– Igazad van, Kirill, igazad – felelte komolyan Andrej. – A feketék egyáltalán nem tartanak állatot, amennyire én tudom.

– És hogyan élnek? Esznek azok valamit? – kérdezte halkan a másik, aki velük jött, és könnyű elektromos sercegéssel vakargatta a körmével borostás állát. Magas, tapasztaltnak tetsző, vállas és köpcös, kopaszra nyírt fejű férfi volt. Hosszú és jól megvarrt bőrköpenyt viselt, ami a mai időkben önmagában is ritkaságszámba ment.

– Hogy mit? Azt mondják, hogy mindenféle szemetet megesznek. Dögöt esznek. Patkányt esznek. Embert esznek. Nem válogatósak – felelte undorodó képet vágva Andrej.

– Kannibálok? – kérdezte minden csodálkozás nélkül a kopasz, és érezhető volt, hogy akadt már dolga emberevőkkel.

– Kannibálok… Ezek szörnyetegek. Kísértetek. Az ördög tudja, hogy kik egyáltalán. Még jó, hogy fegyverük nincs, így visszaverjük őket. Egyelőre. Pjotr! Emlékszel, fél éve sikerült egyet élve foglyul ejteni!

– Emlékszem – felelte Pjotr Andrejevics. – Két hétig ült a fogdánkban, a vizünket nem itta, az ételhez hozzá se nyúlt, meg is döglött.

– Nem vallattátok ki? – kérdezte a kopasz.

– Szerintünk egy szavunkat se értette. Oroszul beszélünk vele, az meg csak hallgat. Egész idő alatt hallgatott. Mint akinek leharapták a nyelvét. Ütöttük is – hallgatott. Enni adtunk neki – hallgatott. Csak morgott néha. A halála előtt meg úgy vonított, hogy az egész állomás felébredt rá.

– Szóval akkor hogy került ide ez a kiskutya? – térítette vissza a kócos Kirill.

– Az ördög tudja, hogy honnan… Lehet, hogy tőlük szökött meg. Lehet, hogy őt is meg akarták zabálni. Itt csupán úgy két kilométerre vannak. El tudott tőlük szökni a kutya? Az is lehet, hogy volt valakié. Jött valaki északról, jött – aztán belebotlott a feketékbe. A kiskutyának meg sikerült idejében meglógnia. De nem is fontos, hogy került ide. Nézz csak rá, szörnyetegre hasonlít? Mutánsra? Egy kiskutya, semmi különös. És húz az emberekhez – azaz szoktathatták. Mi másért ólálkodott volna a tűz közelében már vagy három órája?

Kirill az érveket fontolgatva elhallgatott. Pjotr Andrejevics feltöltötte a teafőzőt a kannából, és megkérdezte:

– Kér még valaki teát? Na még egy utolsót, mert hamarosan leváltanak bennünket.

– Jó ötlet! Adjál! – helyeselt Andrej, és a többiek is megélénkültek.

A teavíz forrni kezdett. Pjotr töltött még egy pohárral mindenkinek.

– Na szóval… Egy szót se a feketékről! – mondta. – Legutóbb is épp akkor másztak ide, amikor ugyanitt ültünk és beszélgettünk róluk. És a fiúk mesélték, hogy náluk is ugyanígy volt. Lehet, hogy csak egybeesés, én nem vagyok babonás, de mi van, ha mégis? Csak úgy megéreznék? Már majdnem vége a műszakunknak, hát hiányoznak nekünk ezek a pokolfajzatok az utolsó pillanatban?

– Hát igen… Jobb a békesség – állt melléje Artyom.

– Na jól van, fiú, ne rezelj be! Megoldjuk! – próbálta Andrej felvidítani Artyomot, de nem volt túl meggyőző a hangja.

A feketéknek még a gondolatára is kellemetlen borzongás futott végig Andrej testén is, bár ezt igyekezett eltitkolni. Semmilyen emberfiától nem félt: se banditáktól, se anarchista gyilkosoktól, se a Vörös Hadsereg katonáitól. De ezektől a kísértetektől undorodott, s nem mintha félt volna tőlük, de nem tudott olyan nyugodtan rájuk gondolni, mint amilyen nyugodtan bármilyen emberek keltette veszélyre gondolt.

Valamennyien elhallgattak. Súlyos, nyomasztó csend települt a tűz körül összegyűlt emberekre. Csak a göcsörtös fahasábokat lehetett hallani, ahogy ropognak a tűzben, meg a távolból, észak felől, az alagútból hallatszott ide néha valami tompa, zsigeri korgás, mintha a moszkvai metró egy ismeretlen szörnyeteg gigászi bélcsatornája volna. És ezektől a hangoktól még rémisztőbbé vált minden.

×××