Metró – A trilógia

2. A VADÁSZ-1

2. FEJEZET

A VADÁSZArtyom fejében megint mindenféle ostoba gondolat kavargott. Feketék… A szolgálatai során csak egyszer akadt dolga az átkozott szörnyetegekkel, de akkor annyira megijedt, ahogy megijedni talán nem is lehet…

Ül az ember az őrhelyen. Melegszik a tűznél. És egyszer csak azt hallja, hogy az alagútból, valahonnan a mélyéből ritmikus, tompa dobogás hallatszik – előbb csak messziről, halkan, aztán egyre közelebbről és hangosabban… És hirtelen rettenetes, nyomasztó üvöltés, már egészen közel… Nagy riadalom támad. Mindenki felpattan, a homokzsákokat, a ládákat, amelyeken ültek, torlasznak egymásra dobálják, hogy legyen hol elrejtőzni, és a parancsnok teli torokból, a hangszálait nem kímélve kiáltja: „Riadó!”

Az állomásról rohan segíteni a tartalék, háromszáz méteren leveszik a védőburkot a géppuskáról, itt pedig, ahol a fő csapást kell felfogniuk, az emberek a földre vetik magukat, a zsákok mögé, ráemelik gépkarabélyaikat az alagút torkára, céloznak… Végül, kivárva, amíg a démonok teljesen közel érnek, felkapcsolják a reflektort – és a fényében láthatóvá válnak a furcsa, lázálomszerű alakok. Csupaszok, fénylő fekete a bőrük, óriásiak a szemeik, és a szájuk hatalmasra tátva… Ütemesen lépdelnek előre, neki az erődítésnek, az embereknek, neki a halálnak, felegyenesedve, egyenes derékkal, egyre közelebb és közelebb… Három… Öt… Nyolc teremtmény… És a legelső hirtelen hátraveti a fejét, és kísérteties üvöltésbe kezd. Hideg futkos az ember bőrén, szeretne felugrani és elrohanni, eldobni a gépkarabélyt, otthagyni a bajtársait, mindent otthagyni a fenébe, csak menekülni… A reflektor a lidérces teremtmények pofájára irányul, hogy a vakító fény a pupillájukba marjon, de még csak nem is hunyorognak, nem tartják maguk elé a kezüket, hanem tágra nyílt szemmel néznek bele a reflektorba, és ütemesen jönnek, jönnek csak előre… De van-e egyáltalán pupillájuk?

És akkor végre ideérnek háromszázról a géppuskával, nekihasalnak egymás után, parancsok röpködnek… Minden kész… Felharsan a régen várt „Tűz!”. Azonnal kattogni kezdenek a gépkarabélyok, kelepel a géppuska. De a feketék nem állnak meg, nem görnyednek össze, állnak egyenesen, nem vétik el a lépést, ugyanolyan ütemesen és tántoríthatatlanul lépdelnek előre. A reflektor fényében látni lehet, ahogy a golyók tépik fénylő testüket, ahogy hátravetik őket, elzuhannak, de felkelnek azonnal, felegyenesednek, és jönnek tovább. És akkor újra, ezúttal rekedten, mert a torkukat már golyó ütötte át, felhangzik a félelmetes üvöltés. Beletelik még néhány percbe, mire az acél pergőtűz szétzúzza végre ezt a nem emberi, értelmetlen, makacs nyomulást. És később, amikor a nem lélegző és mozdulatlan démonok már mind a földön hevernek, távolabbról, úgy öt méterről még egy golyót eresztenek mindegyikük fejébe. De még akkor is, amikor már mindennek vége, még akkor is, amikor már a hullákat az aknába szórták, még sokáig ugyanazt a rettenetes képet látják maguk előtt – ahogy becsapódnak a golyók a fekete testekbe, és perzseli tágra nyitott szemüket a reflektor, de azok mégis csak jönnek ütemesen…

Artyom összerázkódott, ha rágondolt. Jobb bizony nem emlegetni őket, gondolta. Biztos, ami biztos.

– Hé, Artyom! Készüljetek! Indulunk! – kiáltották feléjük délről, a sötétségből. – Őrségváltás!

A tűz mellett dermedtségükből ocsúdva az emberek megélénkültek, felálltak, nyújtózkodtak, felvették a hátizsákjukat és a fegyverüket, sőt Andrej magával vitte a talált kis korcsot is. Pjotr Andrejevics és Artyom visszatért az állomásra, Andrej az embereivel csak háromszázra: az ő szolgálatuk még nem járt le.

Megjött a váltás, lekezeltek egymással, megbeszélték, nem volt-e valami szokatlan, különös, ahogy illik, jó pihenést kívántak, letelepedtek a tűzhöz, s folytatták korábban megkezdett beszélgetésüket.

Amikor mind elindultak az alagútban, délre, az állomás felé, Pjotr Andrejics és Andrej, láthatóan valamelyik örök vitatémájukra visszatérve, szenvedélyes beszélgetésbe bonyolódtak, az erőtől duzzadó, kopasz férfi pedig, aki arról faggatta őket, hogy mit esznek a feketék, lemaradt tőlük, Artyom mellé sorolt, és hozzá igazította a lépteit.

– Szóval te ismered Szuhojt? – kérdezte Artyomot halk, mély hangon, de nem nézett rá.

– Szasa bácsit? Hát persze! Ő a mostohaapám. Együtt lakunk – felelte őszintén Artyom.

– Mi a csuda… A mostohaapád. Fogalmam se volt róla… – mormogta a kopasz.

– És magát hogy hívják? – bátorodott neki Artyom, úgy gondolva, hogy ha őt valaki a rokonáról faggatja, neki is joga van visszakérdezni.

– Engem? Hogy hogy hívnak? – ismételte a kérdést a kopasz. – Azt meg minek akarod tudni?

– Hát, hogy megmondjam Szasa bácsinak… Szuhojnak, hogy érdeklődött felőle.

– Ja, hogy ezért… Hunter… Mondd, hogy Hunter érdeklődött. A Vadász. Üdvözli.

– Hunter? De hisz ez nem név. Ez mi, a családi neve? Vagy valami becenév? – tudakolta Artyom.

– Hogy családnév? Hm… – Hunter elmosolyodott. – Miért is ne? Nem is hangzik rosszul… Nem, fiú, ez nem családnév. Ez, hogy is mondjam neked… foglalkozás. És neked mi a neved?

– Artyom.

– Na, jól van. Örülök, hogy megismerkedtünk. És alighanem még látjuk egymást. Nem is soká. Minden jót!

Búcsúzóul még rákacsintott Artyomra, és ott maradt háromszázon Andrejjel.

Egyáltalán nem sok volt hátra, és a távolból már ideszűrődött az állomás élénk zsivajgása. Az Artyom mellett lépkedő Pjotr Andrejevics aggódva kérdezte tőle:

– Mondd csak, Artyom, ki ez a férfi egyáltalán? Mit mondott neked?

– Valahogy furcsa… Szasa bácsiról kérdezett. Az ismerőse lehet. Maga nem ismeri őt?

– Igazából nem… Csak pár napra jött valami ügyben az állomásra, Andrej mintha ismerné, az meg ezért is kérte magát vele őrségbe. Az ördög tudja, miért. Valahonnan olyan ismerős a képe…

– Igen. Ilyen arcot biztos nem könnyű elfelejteni – vélte Artyom.

– Úgy bizony. De vajon hol láthattam? Nem tudod, hogy hívják? – kérdezte Pjotr Andrejevics.

– Hunter. Így mondta, Hunter. Fogalmam sincs, mit jelenthet.

– Hunter? Hát nem éppen orosz családnév… – komorodott el Pjotr Andrejevics.

A távolban már látszott a vörös izzás: a VDNH-n, ahogy az állomások többségén, nem volt normális világítás, és az emberek immár harmadik évtizede ebben a vörös vészvilágításban éltek. Csak a „személyes apartmanokban” – a sátrakban, szobákban – világított nagy ritkán normális villanylámpa. És csak a metró néhány igen gazdag állomását borították fénybe igazi higanygőzlámpák. Legendák keringtek róluk, és a külső, isten háta mögötti megállóhelyek lakói sokszor évekig is csak álmodozhattak arról, hogy egyszer eljutnak oda, és láthatják ezt a csodát.

Az alagút kijáratánál az őrszobán leadták a fegyverüket, aláírtak, és Pjotr Andrejevics, miközben búcsúzásképpen kezet szorított Artyommal, így szólt:

– Na, tegyük el magunkat! Én már alig állok a lábamon, te meg mindjárt állva elalszol. Forró üdvözletem Szuhojnak. Látogasson majd meg valamikor.

Artyom elbúcsúzott, és érezve, hogyan önti el egyre inkább a fáradtság, hazavánszorgott a „lakásába”.

A VDNH-n körülbelül kétszáz ember élt. Volt, aki szolgálati helyiségben, de a többség sátrakban a peronon. Katonai sátrak voltak ezek, már régiek, elnyűttek, de minőségi anyagból. Itt a föld alatt se szél, se eső nem érte, és gyakran javították őket, így aztán igazán jól meg lehetett bennük lenni: a meleget nem engedték át, a fényt sem, de még a hangot is megfogták, mi kell még egy jó lakáshoz…

A sátrak két sorban a falakhoz simulva álltak – a vágányoknál is, meg a központi csarnokban is. A peron afféle utca lett: középen egy meglehetősen széles átjárót hagytak. Néhány nagy sátor, a nagycsaládosoknak, a boltívek alatt kapott helyet. Egyes boltívek alatt azonban kötelezően szabad átjárást hagytak – a csarnok két szélén és a közepén. Lent, a peron padozata alatt voltak még más helyiségek, de alacsony mennyezetük volt, lakásnak nem feleltek meg; a VDNH-n élelmiszerraktáraknak alakították át őket.

A két északi alagutat pár tucat méterrel az állomás előtt egy rövid mellékvágány kötötte össze, melyet valamikor azért építettek, hogy a vonatok meg tudjanak fordulni. Most a két alagút közül az egyik csak a mellékvágány oldalsó csatlakozásáig ért, a többi részét betemették; a másik ment tovább északra, a Botanyicseszkij Szadig, majdnem egészen Mityiscsiig. Végső esetre hagyták meg visszavonulási útnak, és éppen Artyom felügyelte. A második megmaradt részét és a két alagutat összekötő állomásközt gombaültetvénynek használták. A síneket felszedték, a talajt felásták és megtrágyázták – oda ürítették ki a pöcegödröket, és mindenütt gombák kalapjai fehérlettek akkurátus sorokban. Szintén beomlasztották a két déli alagút egyikét is, háromszáz méteren, és a legvégén, jó távol az emberek szállásától voltak a tyúkketrecek és a disznóólak.

Artyom lakása a Fő utcán volt – itt, az egyik kisebb sátorban lakott együtt a mostohaapjával. Mostohaapja fontos ember volt, a vezetőségnek dolgozott, és a többi állomással fenntartott kapcsolatokért felelt, így mást már nem költöztettek be hozzájuk a sátorba, mely így csak az övék volt, a legmagasabb kategória. Mostohaapja elég gyakran eltűnt két-három hétre is, és Artyomot sohasem vitte magával, azzal ütve el a dolgot, hogy túlságosan veszélyes dolgokkal kell foglalkoznia, és nem akarja Artyomot kockázatnak kitenni. Ezekről az útjairól rendszerint lefogyva, borostásan, néha sebesülten jött meg, és első este mindig leült Artyommal, és olyan dolgokat mesélt neki, amelyeket még e groteszk kis föld alatti világ hihetetlen történetekhez szokott lakójának is nehéz volt elhinnie.

Artyom természetesen maga is szeretett volna utazgatni, de túlságosan veszélyes volt csak úgy kóborolni a metróban: a független állomások járőrei nagyon gyanakvóak voltak, fegyverrel nem engedtek belépni, az alagútba pedig fegyver nélkül bemenni a biztos halállal volt egyenlő. Így hát azóta, hogy mostohaapjával eljöttek a Szavjolovszkajáról, hosszabb utakra nem kellett Artyomnak mennie. Néha üzleti célból elment az Alekszejevszkajára, természetesen csoportban, nem egyedül, és eljutott még a Rizsszkajára is. És volt még egy útja, amelyről sehogy sem volt képes beszélni senkinek, pedig nagyon szeretett volna… Réges-régen történt, amikor a Botanyicseszkij Szadban még nyoma sem volt a feketéknek, egyszerűen csak egy elhagyatott, sötét állomás volt, és a VDNH őrei sokkal északabbra álltak, maga Artyom pedig még egészen kis kölyök volt. Akkor a barátaival veszélyes kalandra szánták el magukat: váltáskor lámpákkal és valamelyikőjük szüleitől ellopott kétcsövű vadászfegyverrel átsurrantak az utolsó őrsön, és sokáig mászkáltak a Botanyicseszkij Szadban. Rémisztő volt, de érdekes is. A lámpák fényében mindenütt emberi lakóhelyek maradványai látszottak: elégett bútorok, elszenesedett könyvek, törött játékok, szakadt ruhák… Patkányok rohangáltak körülöttük, és az északi alagútból néha furcsa, morgó hangok hallatszottak. És akkor Artyom barátai közül valamelyik, már nem emlékezett, hogy ki, de valószínűleg Zsenyka, aki hármuk közül a legelevenebb és legkíváncsibb volt, azzal állt elő, mi lenne, ha megpróbálnák kinyitni a zárat, és a mozgólépcsőn felmenni… csak megnézni, milyen ott fent? Hogy mi van ott?

Artyom rögtön mondta akkor, hogy ő ellenzi. Túlságosan is elevenen emlékezett még mostohaapja minapi történeteire a felszínt megjárt emberekről, arról, hogy utána sokáig betegeskednek, és hogy milyen szörnyűségeket lehet látni ott fent. De mindjárt győzködni kezdték, hogy micsoda ritka alkalom ez: ha már felnőttek nélkül sikerült csak úgy kijutniuk az igazi, elhagyatott állomásra, akkor feljebb is mehetnek, és megnézhetik, a saját szemükkel nézhetik meg, milyen az, amikor nincs semmi a fejük felett… Mivel a győzködés mit sem használt, közölték vele, hogy ha ennyire gyáva, akkor csak üljön itt lent, és várja meg, amíg ők visszajönnek. Mivel elviselhetetlennek tűnt számára, hogy egyedül maradjon az elhagyatott állomáson és persze blamálja magát a legjobb barátai előtt, Artyom kénytelen-kelletlen ráállt a dologra.

Meglepetésükre működött az a szerkezet, amely a peron és a mozgólépcső közötti vasfalat működtette. És éppen Artyom volt az, akinek félórai elkeseredett próbálkozás után sikerült beindítani. A rozsdás vasfal pokoli csikorgással mozdult félre, és feltárult előttük a felfelé vezető mozgólépcső keskeny szalagja. Némelyik lépcsőfok leszakadt, és a tátongó résben a lámpáik fényénél lehetett látni az óriási fogaskerekeket, melyek évekkel azelőtt örökre leálltak, ette őket a rozsda, s valami alig észrevehetően mozgó barnaság nőtte be őket… Nem volt könnyű rávennie magát, hogy felmenjen. Olykor némelyik lépcsőfok csikorogva elmozdult és megereszkedett alattuk, amikor ráléptek, és leesett – ők meg a világítótestek tartóiba kapaszkodva másztak át a keletkezett foghíjakon. Az út felfelé nem tartott sokáig, de a kezdeti elszántság az első beszakadó lépcsővel együtt elpárolgott, és hogy bátorságot merítsenek, igazi sztalkereknek képzelték magukat.

Sztalkereknek…

Ez a furcsa és az orosztól oly idegen szó teljesen meghonosodott a nyelvben. Korábban azokat az embereket nevezték így, akiket a szegénység indított arra, hogy bemerészkedjenek az elhagyott katonai lőterekre, összeszedjék a fel nem robbant lövedékeket és bombákat, hogy aztán leadják a sárgaréz hüvelyeket a színesfém-átvevőknek; meg azokat a különcöket is, akik békeidőben a csatornákban mászkáltak, és ki tudja, kiket még… De volt valami közös bennük: hogy mindenkor igen veszélyes foglalkozás volt ez, mindenkor ismeretlen, rejtélyes, titokzatos, baljós, megmagyarázhatatlan dolgokra adták a fejüket… Ki tudja, mi folyt az elhagyott lőtereken, ahol az ezer és ezer robbanás által tönkretett, lövészárkok szabdalta, katakombák lyuggatta radioaktív föld oly rémületes lényeket termett? És csak találgatni lehetett, mi telepedhetett meg a megalopolisz csatornáiban azután, hogy építői lezárták maguk után a lejáratokat, hogy mindörökre elhagyják ezeket a sötét, szűk és bűzlő folyosókat…

A metróban azokat a ritka vakmerőket nevezték sztalkereknek, akik kijártak a felszínre. Ezek a védőruhát, sötétített üvegű gázálarcot viselő, állig felfegyverzett emberek a mindenki számára nélkülözhetetlen dolgokért mentek fel: lőszerért, műszerekért, alkatrészekért, tüzelőanyagért… Százával akadtak, akik vállalkoztak erre. De csak néhányuk volt képes élve visszajutni, és az ilyen emberek aranyat értek, még többre tartották őket, mint a metró egykori dolgozóit. Odafent a legkülönbözőbb veszélyek fenyegették azokat, akik fel mertek menni – a sugárzástól kezdve a szörnyűséges, épp a sugárzástól eltorzult teremtményekig. A felszínen is volt élet, de az már nem a szokott emberi értelemben vett élet volt.