Metró – A trilógia

2. A VADÁSZ-2

Minden sztalker emberlegenda lett, félisten, akire kicsi és nagy egyaránt rajongva nézett fel. Abban a világban, amelyben nincs hova és nincs miért immár se úszni, se repülni, és a „pilóta” meg a „tengerész” szavak értelme elhomályosul és fokozatosan elvész, a gyerekek arról álmodoznak, hogy valamikor majd ők is sztalkerek lesznek. Hogy csillogó vértezetbe beöltözve, száz és száz istenítő, áhítatos tekintettől kísérve ők is felmennek oda, az istenekhez, megküzdenek a szörnyekkel, aztán visszatérnek ide, a föld alá, tüzelőt, lőszert, fényt és tüzet hoznak az embereknek. Életet.

Sztalker szeretett volna lenni Artyom is, a barátja, Zsenyka is, és Tüskés Vitalik is. És ahogy másztak felfelé az ijesztően nyikorgó mozgólépcsőn, melynek sorban szakadtak le a fokai, úgy képzelték, hogy védőruhában vannak, dózismérőkkel, előreszegezett jókora hordozható géppuskákkal felszerelkezve, ahogy az igazi sztalkereknek dukál. De sem dózismérőjük, sem védőruhájuk nem volt, a rettentő géppuskák helyett pedig csak az az egy ósdi vadászpuskájuk, amellyel talán lőni sem lehet. A mászás hamar véget ért, már majdnem a felszínen voltak. Szerencséjükre éjszaka volt, máskülönben biztosan megvakultak volna. Szemük, mely a föld alatti élet hosszú évei alatt sötétséghez, a tüzek és a vészvilágítás vörös fényéhez szokott, ekkora terhelést nem bírt volna ki. Megvakulva és kiszolgáltatottan aligha tudtak volna hazatérni.

A Botanyicseszkij Szad csarnoka szinte teljesen romba dőlt, a félig beomlott tetőn keresztül látni lehetett a radioaktív portól már szabaddá lett, csillagok milliárdjaival telehintett, sötétkék nyári égboltot. De mit jelent a csillagos ég egy olyan gyerek számára, aki még azt sem tudja elképzelni, milyen lehet az, ha nincs a feje felett mennyezet? Hogy micsoda érzés, amikor felemeli a fejét, és nem betonfödémekbe, vezetékek és kürtők korhadó szövevényébe ütközik a tekintete, hanem a feje felett hirtelen kitáruló, sötétkék végtelenbe vész! És a csillagok! Aki még sosem látott csillagokat, el tudja képzelni, mi az a végtelenség, amikor a végtelen fogalma maga is valaha azokban az emberekben született meg, akiket az éjszakai égbolt ihletett meg? A milliónyi ragyogó láng, a kék bársonykupolába beütött ezüstszínű szegecsek…

A kisfiúk három, öt, tíz percig álltak ott, megszólalni sem volt erejük. Talán el sem mozdultak volna a helyükről, és reggelre biztosan elevenen megfőttek volna, ha egészen közelről nem hangzik fel egy rettenetes, vérfagyasztó vonítás. Észbe kapva hanyatt-homlok rohantak vissza a mozgólépcsőhöz, és teljesen megfeledkezve a veszélyről, s többször is kis híján a fogaskerekek közé esve vágtattak lefelé, ahogy csak bírtak. Egymást támogatva és lökdösve pillanatok alatt megtették a visszautat.

Bukfencezve értek le az utolsó tíz lépcsőfokon, útközben valahol elhagyták a kétlövetűt is, és azonnal a vasfal irányítópultjához rohantak. De – a fenébe is – a rozsdás vas beszorult, és nem akart visszacsúszni a helyére. A félelemtől félholtan, hogy a felszín szörnyetegei követik őket, rohantak az övéikhez, az északi őrshöz.

De mert jól tudták, hogy valami nagyon rosszat cselekedtek azzal, hogy nyitva hagyták a hermetikus kaput, s így szabaddá tették a lefelé, a metróba, az emberekhez vezető utat a mutánsok előtt, még gyorsan megbeszélték, hogy lakatot tesznek a nyelvükre, és egyik felnőttnek sem beszélnek arról, hogy hol voltak. Az őrhelyen azt mondták, hogy az oldalalagútba mentek patkányokra vadászni, de elvesztették a fegyverüket, megijedtek és visszajöttek.

Artyomot a mostohaapja persze istenesen elverte akkor. A feneke még sokáig sajgott a tiszti szíj után, de Artyom úgy tartotta magát, mint egy fogságba esett partizán, és nem fecsegte ki a hadititkokat. És a társai is hallgattak.

Hittek nekik.

Mostanában viszont, ha eszébe jutott ez a történet, Artyom mind gyakrabban és gyakrabban elgondolkozott: nincs-e köze az útjuknak, s legfőképpen az általuk kinyitott vasfalnak azokhoz a kísérteties lényekhez, amelyek az utóbbi néhány évben az őrhelyeiket támadták?

Miután üdvözölték egymást a járókelőkkel, s hol itt, hol ott megállt, hogy meghallgassa a híreket, kezet rázzon valamelyik barátjával, megpusziljon egy ismerős lányt, elmesélje az idősebbeknek, hogy s mint van a mostohaapja, Artyom végre nagy nehezen hazaért. Odabent senki sem volt, és úgy döntött, hogy nem várja meg a mostohaapját, hanem lefekszik: a nyolcórás ügyelet bárkit levert volna a lábáról. Lehúzta a csizmáját, levetette a dzsekijét, és belefúrta az arcát a párnába. Az álom nem váratott magára.

A sátor bejárati lapja felemelkedett, és hangtalanul bebújt alatta egy testes alak, akinek az arcát nem lehetett felismerni, csak a vörös vészvilágításban vészjóslóan tükröződő sima koponyáját lehetett látni. Egy halk hang hallatszott: – No lám, csak találkoztunk újra. A mostohaapád, ahogy látom, nincs itt. Nem baj. Majd őt is előkerítjük. Előbb vagy utóbb. Nem szalad el. Te addig is velem jössz. Van miről beszélgetnünk. Például a vastorlaszról, ott, a Botanyicseszkij Szadban. – Artyom jéggé dermedve ismert rá az őrhelyen szerzett új ismerősére, arra, aki Hunterként mutatkozott be neki. Az alak lassan, hangtalanul közeledett feléje, az arcát még mindig nem lehetett látni, a fény valahogy furcsán esett… Artyom segítségért akart kiáltani, de a hatalmas kéz, mely olyan hideg volt, mint egy hulláé, betapasztotta a száját. Akkor végre sikerült kitapogatnia a lámpát, felkapcsolta, és az alak arcába világított. Attól, amit látott, a maradék ereje is elhagyta, és megfagyott a vér az ereiben: egy bármennyire is durva és szigorú emberi arc helyett egy szörnyű, fekete pofát látott maga előtt, két óriási, zavaros, fehérje nélküli szemmel, kitátott szájjal. Artyom kitépte magát, kisiklott mellette, és a sátor kijáratához rohant. A világítás váratlanul kialudt, és az állomás sötétbe borult, csak valahol a távolban lehetett a tűz gyenge visszfényeit látni. Artyom nem sokat tétovázott, és a fény felé rohant. A démon üvöltve vetette magát utána: – Állj! Nincs hova menekülnöd! – Rettenetes nevetés csapott fel, mely fokozatosan a már hallott nyomasztó üvöltésbe váltott. Artyom vissza se nézve rohant, s közben hallotta maga mögött a nehéz csizmák lassú, ütemes dobogását, mintha a követője tudta volna, hogy nincs miért sietnie, előbb vagy utóbb úgyis elkapja Artyomot…

Ahogy a tűzhöz ért, Artyom észrevette, hogy egy ember ül mellette, neki háttal. Már éppen megrángatta volna, hogy segítséget kérjen, amikor az váratlanul hanyatt dőlt, és látszott, hogy már rég halott, és az arcát valami miatt dér lepte be. És ebben a megfagyott emberben Szasa bácsira, a mostohaapjára ismert…

– Hé, Artyom! Elég az alvásból! Gyere már, kelj fel! Már hét órája döglesz egyfolytában… Kelj már fel, te hétalvó! Vendégeket kell fogadni! – hallatszott Szuhoj hangja. Artyom felült az ágyban, és kábán meredt rá.

– Ó, Szasa bácsi… Te vagy… Jól vagy? – kérdezte végül némi pislogás után. Nehezen, de leküzdötte magában a vágyat, hogy megkérdezze, él-e Szuhoj egyáltalán, de csak azért, mert élő tényként ott állt előtte.

– Igen, mint láthatod! Gyerünk-gyerünk, kelj fel, elég a döglésből. Bemutatlak a barátomnak – mondta Szuhoj.

Felhangzott mellette az ismerős, halk hang, és Artyomot elöntötte a verejték – felrémlett előtte lidércnyomásos álma.

– Ó, ti már ismeritek egymást? – csodálkozott Szuhoj. – Ügyes gyerek vagy, Artyom!

Végre befurakodott a sátorba a vendég is. Artyom összerezzent, és a sátor oldalához préselődött – Hunter volt az. A rémálom újra lepergett Artyom szeme előtt: az üres, sötét szem, a nehéz csizmák dobogása a háta mögött, a megdermedt hulla a tűznél…

– Igen. Már megismerkedtünk – nyögte ki Artyom, és kelletlenül kezet nyújtott a vendégnek.

Hunter keze meleg és száraz volt, és Artyom lassacskán kezdte meggyőzni magát, hogy az egész csak álom volt, semmi rossz nincs ebben az emberben, csak a képzelete játszott vele, melyet az őrségben töltött nyolc óra rémségei ajzottak fel.

– Hé, Artyom, légy olyan kedves, forralj nekünk egy kis teavizet! Kóstoltad már a teánkat? – kacsintott a vendégére Szuhoj. – Tömény bájital!

– Már megismerkedtem vele – felelte bólintva Hunter. – Jó tea. A Pecsatnyikin is csinálnak. Ízetlen lötty. A tietek egészen más.

Artyom elment vízért, aztán a közös tűzhöz, hogy felforralja. Szigorúan tiltották, hogy a sátrakban tüzet gyújtsanak: már leégett így néhány állomás. Útközben az járt a fejében, hogy hiszen a Pecsatnyiki éppen a túlsó végén van a metrónak, az ördög tudja, mennyit kell menni addig, hány átszállás, átjáró van, hány állomáson kell átügyeskednie magát az embernek – hol hazugsággal, hol harccal, hol meg kapcsolatok révén… Ez meg csak úgy lazán odaveti: „A Pecsatnyikin is…” Mi tagadás, érdekes figura, bár kissé ijesztő. A marka meg akár a satu, pedig Artyom se kismiska, és neki sincs ellenére, hogy fitogtassa az erejét kézfogáskor.

Ahogy felforrt a víz, visszament a sátorba. Hunter már ledobta a köpenyét, fekete garbót viselt alatta, mely feszesen körbefogta erős nyakát és domborodó, hatalmas testét, és tiszti övvel összehúzott katonai nadrágba volt begyűrve. A garbó fölött egy sokzsebes mellény volt rajta, a hóna alatt pedig egy válltáskában elképesztő méretű, fényes, fekete pisztoly lógott. Artyom csak alaposabban megnézve jött rá, hogy ez egy Sztyecskin a hozzá illesztett hosszú hangtompítóval és felül valami szerkezettel, minden jel szerint lézerirányzékkal. Egy ilyen monstrum egy egész vagyonba kerülhetett. Artyom mindjárt megállapította, hogy ez biztosan nem közönséges önvédelmi fegyver. S rögtön ekkor az is az eszébe jutott, hogy amikor Hunter bemutatkozott, a nevéhez hozzátette: „Vadász”.

– No, Artyom, akkor tölts teát a vendégünknek! Te meg ülj már le, Hunter, ülj le! Mesélj! – tüsténkedett Szuhoj. – Az ördög se tudja, mikor láttalak utoljára!

– Rólam majd később. Nincs semmi különös. Hanem nálatok, mint hallom, furcsa dolgok történnek. Hogy valami természetfeletti lények nyomulnak. Északról. Hallottam efféle történeteket kint az őrségen. Mi ez? – kérdezte a maga modorában, rövid, pattogós mondatokkal Hunter.

– Ez a halál, Hunter – felelte hirtelen elkomorodva Szuhoj. – Valamennyiünk leendő halála lopózik felénk. Valamennyiünk végzete. Erről van szó.

– Miféle halál? Úgy hallom, nagyon sikeresen veritek őket vissza. Meg fegyverük sincs. De mik ezek? Honnan jönnek és kicsodák? Ilyenről más állomásokon sohase hallottam. Sohase. Ez pedig azt jelenti, hogy egyáltalán sehol nincsenek. Tudni akarom, mi ez. Igen nagy veszélyt érzek. Tudni akarom, mekkora a veszély, érteni akarom a természetét. Ezért vagyok itt.

– Ki kell iktatni a veszélyt, igaz, Vadász? Te már csak mindig cowboy maradsz… De fel lehet-e számolni a veszélyt, ez itt a kérdés – mosolyodott el szomorúan Szuhoj. – Ez itt a bökkenő. Minden bonyolultabb itt annál, ahogy te gondolod. Sokkal bonyolultabb. Ezek nem egyszerű zombik, élőhalottak, mint a moziban. A moziban ez egyszerű: ezüst pisztolygolyókkal megtöltöd a revolveredet – mutatta szemléletesen pisztolyt formázó egyik tenyerével –, és piff-puff, a gonosz erői megsemmisítve. Ez itt valami más. Valami szörnyűség… Pedig engem nehéz megijeszteni, s ezt te is jól tudod.

– Csak nem estél pánikba? – kérdezte csodálkozva Hunter.

– Ezeknek a félelem a fő fegyverük. Az emberek alig bírnak kitartani az állásokban. Ott fekszenek a gépkarabélyaikkal, a géppuskáikkal – ezek meg fegyvertelenül jönnek rájuk. Mégis, hiába tudják, hogy a mienk mind a minőségi, mind a mennyiségi fölény, mindenki szinte futna, eszüket veszítik a félelemtől, néhányan, maradjon köztünk, már eszüket is vesztették. És ez nem egyszerűen rettegés, Hunter. – Szuhoj lehalkította a hangját. – Ez… Nem is tudom, hogyan magyarázzam el értelmesen… Ez minden alkalommal erősebb. Valahogy a fejekre hatnak… És úgy rémlik nekem, hogy tudatosan. Már messziről érzi az ember, és ez az érzés csak egyre nő, valami rettenetes nyugtalanság, vagy mi, elkezd az embernek remegni tőle a térde. Pedig akkor még se látni, se hallani nem lehet semmit, de már tudja az ember, hogy közel vannak, jönnek… Jönnek… És akkor felhangzik az üvöltés – és legszívesebben futnál, ahogy csak a lábad bírja… És jönnek közelebb – és elfog a reszketés. És utána még sokáig látod magad előtt, ahogy tágra nyílt szemekkel jönnek a reflektor felé…

Artyom összerezzent. Úgy látszik, nem csak őt gyötrik rémálmok. Korábban senkivel sem akart erről beszélni – attól félt, hogy gyávának vagy bolondnak nézik.

– A lelket zúzzák szét, a férgek! – folytatta Szuhoj. – És tudod, mintha ráhangolódnának a hullámhosszodra, és legközelebb már még jobban érzed őket, még jobban félsz. Ez nem egyszerűen rettegés. Én már csak tudom…

Elhallgatott. Hunter mozdulatlanul ült, vizsgálódva fürkészte Szuhojt, és láthatólag a hallottakat mérlegelte magában. Aztán kortyolt a meleg főzetből, és lassan, halkan mondta:

– Ez mindenkit fenyeget, Szuhoj. Ezt az egész mocskos metrót, nem csak a ti állomásotokat.

Szuhoj hallgatott, mintha nem akarna válaszolni, de aztán hirtelen kiszakadt belőle:

– Az egész metrót, azt mondod? Nem, nem csak a metrót. Az egész haladó emberiséget, amely túl messzire ment azzal a nagy fejlődésével. Most fizetni kell érte! A fajok harca ez, Vadász. A fajok harca. Ezek a feketék nem természetfeletti lények, és egyáltalán nem démonok. Ezek a homo novus – az evolúció következő foka, mely nálunk jobban alkalmazkodott a környezethez. Övék a jövő, Vadász! Lehet, hogy a sapiensek pár évtizedig, sőt akár fél évszázadig is itt rohadnak még ezekben az istenverte lyukakban, amiket maguknak ástak, amikor még túl sokan voltak, és mind egyszerre nem fértek el fent, így azokat, akik nyomorultabbak voltak, nappal be kellett gyömöszölniük a föld alá. Sápadtak leszünk, betegesek, mint Wells morlockjai, emlékszel, Az időgép-ben éltek ott nála a föld alatt ilyen teremtmények. Valamikor azok is sapiensek voltak… Igen, mi optimisták vagyunk, mi nem akarunk megdögleni! Mi a saját szarunkban fogunk gombát termeszteni, és a disznók lesznek az emberek legjobb új barátai, hogy ne mondjam partnerei a túlélésben… Élvezettel fogjuk rágni a multivitaminokat, melyeket tonnaszám gyártottak gondos elődeink. Bátortalanul kimászunk majd a felszínre, hogy nagy sietve még egy kanna benzint szerezzünk, még valamennyi rongyot, és ha nagy szerencsénk van, még egy marék lőszert is, aztán gyorsan futás vissza, le a mi kis fülledt üregeinkbe, lopva tekingetve körbe, nem vett-e észre valaki. Mert ott fent már nem vagyunk otthon. A világ már nem a miénk, Vadász… A világ már nem a miénk.