Metró – A trilógia

2. A VADÁSZ-3

Szuhoj elhallgatott, s nézte, hogyan gőzölög a pára a teáscsészéből és oszlik szét a sátor félhomályában. Hunter semmit sem felelt, és Artyom rádöbbent, hogy sohasem hallott még ilyesmit a mostohaapjától. Semmi sem maradt szokásos magabiztosságából, hogy minden feltétlenül jóra fordul, a „Ne rezelj be, megoldjuk”-jából, a bátorító kacsintásaiból… Vagy ez mindig is látszat volt csupán?

– Hallgatsz, Vadász? Hallgatsz… De ne hallgass, vitatkozz, gyerünk! Hol vannak az érveid? Hova lett az optimizmusod? Amikor utoljára beszélgettünk, még azt hajtogattad, hogy a sugárzás szintje csökken, és az emberek egyszer majd visszamehetnek a felszínre. Ej, Vadász… „Felkel a nap az erdő felett, de már nem nekem…” – énekelte gúnyosan Szuhoj. – Foggal-körömmel kapaszkodunk az életbe, minden erőnkkel ragaszkodunk hozzá, mert bármennyire mondják is a filozófusok és hajtogatják a szektások az ellenkezőjét, lehet, hogy mégsem lesz utána semmi! Nem szeretnénk hinni, nem szeretnénk, de a lelkünk legmélyén tudjuk, hogy így van… De hisz tetszik nekünk ez a dolog, Vadász, nem igaz? Te meg én nagyon szeretünk élni! Te meg én ott fogunk kúszni a bűzlő üregekben, aludni a disznókkal összeölelkezve, és patkányokat zabálva, de mi túléljük! Igaz? Ébredj, Vadász! Senki sem fog rólad könyvet írni „Egy igaz ember” címmel, senki sem énekli meg élni akarásodat, túltengő önvédelmi ösztönödet… Meddig húzod ki gombán, multivitaminokon és disznóhúson? Add meg magad, sapiens! Többé már nem vagy a természet császára! Megdöntötték az uralmadat! Nem, nem muszáj azonnal megdöglened, ahhoz senki sem ragaszkodik. Fetrengj csak haláltusádban, fuldokolj még a saját ürülékedben… de tudd, sapiens: ez már a haláltusa! Az evolúció, melynek megértetted a törvényeit, már végrehajtotta a maga új szakaszát, és többé már nem te vagy az utolsó foka, nem te vagy a teremtés koronája. Dinoszaurusz vagy. Át kell adnod a helyed az új, tökéletesebb fajoknak. Nem kell egoistának lenni. A játéknak vége, hagyni kell, hogy most mások játsszanak egy kicsit. A te időd lejárt. Kihaltál. És hadd törjék a jövendő civilizációk a fejüket azon, miért haltak ki a sapiensek. Bár ez aligha fog bárkit is érdekelni…

Hunter, aki e monológ alatt végig a körmeit vizsgálta figyelmesen, most Szuhojra emelte a tekintetét, és komoran azt mondta:

– Te aztán jól elhagytad magad azóta, hogy utoljára láttalak! Jól emlékszem, mennyire mondogattad nekem, hogy ha megőrizzük a kultúránkat, ha nem csüggedünk, ha nem felejtünk el oroszul beszélni, ha a gyerekeinket megtanítjuk írni-olvasni, akkor semmi vész, akkor talán a föld alatt is kihúzzuk… Te mondtad ezt nekem, vagy nem te? Most meg tessék – add meg magad, sapiens… Mit jelentsen ez?

– Egyszerűen megértettem valamit, Vadász. Megértettem, amit talán már te is értesz, de az is lehet, hogy sohasem fogsz megérteni: dinoszauruszok vagyunk, akik az utolsó napjaikat élik… Hogy ez tíz évet jelent, vagy százat, egyre megy…

– És haszontalan az ellenállás, igaz? – húzta el a szót vészjóslóan Hunter. – Erre akarsz kilyukadni?

Szuhoj szemét lehunyva hallgatott. Látszott, hogy neki, aki soha és senki előtt nem ismerte el a gyengeségét, nehezére esett ilyeneket mondania régi barátjának, ráadásul Artyom előtt. Fájdalmas volt kitűzni a fehér zászlót…

– Hát azért sem! Erre ugyan várhatsz! – mondta lassan Hunter, és felegyenesedett. – És ők is várhatják! Új fajok, azt mondod? Evolúció? Visszafordíthatatlan kihalás? Szar? Disznók? Vitaminok? Különb dolgokon is átmentem én már. Én ettől nem félek. Megértetted? Én ugyan nem fogom feltenni a kezemet. Önvédelmi ösztön? Nevezd annak. Igen, foggal-körömmel kapaszkodni fogok az életbe. Baszok én a te evolúciódra. A többi faj csak várjon a sorára. Nem vagyok én marha, amelyet a vágóhídra hajtanak. Te csak kapitulálj, és eredj ezekhez a te fejlettebb és alkalmazkodóbb lényeidhez, engedd át nekik a helyedet a történelemben! Ha te úgy gondolod, hogy befejezted a harcot, lódulj és dezertálj, én nem kárhoztatlak érte. De engem ne próbálj ijesztgetni. Ne akarj magaddal rángatni a vágóhídra. Minek prédikálsz itt nekem? Mert ha nem leszel egyedül, ha másokkal együtt adod meg magad, akkor kevésbé lesz szégyen a szégyen? Vagy az ellenség egy tál meleg kását ígért minden társadért, akit a fogságukba viszel? Hogy reménytelen a harcom? Azt mondod, hogy a szakadék szélére jutottunk? Köpök én a te szakadékodra. Ha te úgy látod, hogy a fenekén van a helyed, vegyél egy nagy levegőt, és ugrás lefelé. De én nem arra megyek. Ha az Értelmes Ember, a kifinomult és civilizált sapiens a kapitulációt választja, akkor én lemondok e dicső megnevezésről, és inkább vadállat leszek. És állatként fogok az életbe kapaszkodni és átharapni mások torkát, hogy életben maradjak. És életben fogok maradni! Megértetted? Életben maradok!

Leült, és halkan megkérte Artyomot, töltsön még neki egy kis teát. Szuhoj maga kelt fel és ment, hogy feltöltse és felrakja a teafőzőt. Komoran, szótlanul. Artyom kettesben maradt Hunterrel a sátorban. Fellelkesítették Hunter szavai, karcos megvetése, indulatos meggyőződése, hogy életben fog maradni. Sokáig tétovázott, hogy megtörje-e a csendet. Végül Hunter maga fordult oda hozzá:

– No és te hogyan gondolod, fiú? Mondd, ne restelkedj… Te is úgy akarsz élni, mint a növények? Mint a dinoszauruszok? Ülni a cókmókodon, és várni, amíg érted jönnek? Ismered a tejbe esett béka tanmeséjét? Két béka beleesett egy-egy tejjel teli köcsögbe. Az egyikük, a racionálisan gondolkodó, idejében felmérte, hogy az ellenállás értelmetlen, és hogy a sorsát nem kerülheti el. És amúgy is van túlvilág, így hát felesleges erőlködni, és hiábavaló áltatnia magát dőre reményekkel. Kinyújtotta hát a lábait, és lesüllyedt a köcsög fenekére. A másik viszont alighanem buta volt, vagy ateista. És nyomban kapálózni kezdett. Gondolhatnánk, minek rángatózik, ha egyszer minden eleve elrendeltetett? De csak kapálózott, kapálózott tovább. Amíg csak a tejet vajjá nem köpülte. És kimászott. Adózzunk hát a társa emlékének, aki idő előtt meghalt a filozófia és a racionális gondolkodás fejlődésének nevében.

– Ki maga? – szánta el magát végre Artyom.

– Hogy ki vagyok én? Tudod már, hogy ki vagyok. Vadász.

– De mit jelent az, hogy vadász? Mivel foglalkozik? Vadászik?

– Hogy magyarázzam el neked… Tudod, hogyan épül fel az emberi szervezet? Morzsányi sejtek millióiból áll, melyek elektromos jeleket küldenek egymásnak, mások az információt tárolják, ismét mások felszívják a tápanyagokat, megint mások az oxigént szállítják… De egy nap se kellene, hogy mindegyikük, még a legfontosabbak is, elpusztuljanak, elpusztuljon az egész szervezet, ha nem volnának olyan sejtjeink, amelyek az immunitásért felelnek. Nagy falósejteknek hívják őket. Olyan módszeresen és ritmikusan dolgoznak, mint az óra, mint a metronóm. Amikor valami megfertőzi a szervezetet, megtalálják, kikutatják, akárhova rejtőzik is, előbb vagy utóbb elkapják, és… – a kezével olyan mozdulatot tett, mintha elvágná valakinek a torkát, és kellemetlen, csikorgó hangot hallatott – likvidálják.

– De mi köze ennek a maga foglalkozásához? – makacskodott Artyom.

– Úgy képzeld el, hogy az egész metró egy emberi szervezet. Bonyolult organizmus, amely negyvenezer sejtből áll. Én falósejt vagyok. Vadász. Ez a foglalkozásom. Bármilyen veszélyt, mely kicsit is komolyan fenyegeti az egész szervezetet, likvidálni kell. Ez az én munkám.

Végre Szuhoj, aki távolléte alatt nyilván összeszedte a gondolatait, visszajött a teafőzővel, és miután öntött a bögrékbe a forró főzetből, Hunterhez fordult:

– Mégis hogyan akarsz nekilátni a veszélyforrás kiiktatásának, cowboy? Elmész vadászni és lelősz minden feketét? Aligha fog az sikerülni neked. Nincs mit tenni, Hunter. Nincs mit.

– Egy megoldás még mindig marad, a legvégső. Berobbantani a francba az egész északi alagutatokat. Teljesen eltorlaszolni. És elvágni az útját ennek a te új fajodnak. Csak sokasodjanak odafent, és ne zavarjanak minket, vakondokat. Mert a föld mélye most a mi életterünk.

– Hát akkor mondok én neked valami érdekeset. Erről kevesen tudnak az állomásunkon. Az egyik vonalszakaszunkat már berobbantottuk. Csakhogy felettünk – az északi alagutak felett – talajvízfolyások vannak. És amikor a második északi vonalat berobbantottuk, kis híján elöntöttek bennünket. Ha csak kicsivel is nagyobb lett volna a robbanás, isten veled, VDNH. Szóval ha most a megmaradt északi alagutat is berobbantjuk, akkor nem egyszerűen eláraszt bennünket. Akkor radioaktív folyadék fog bennünket elmosni. És akkor nem csak nekünk lesz végünk. Hát ez jelenti az igazi veszélyt a metróra. Ha fajok közötti háborúba kezdesz most és ilyen módon, a fajunk veszíteni fog. Sakk.

– És mi van a hermetikus kapuval? Nem lehet egyszerűen a túlsó oldalról lezárni az alagútban? – jutott Hunter eszébe.

– A hermetikus kapukat ismeretlen nagyeszűek vagy tizenöt éve az egész vonalon elbontották, és elvitték valamelyik állomás megerősítésére, és már senki sem tudja, hogy melyikére. Tényleg nem tudtad? Még egy sakk neked.

– Mondd csak… Mostanában erősödik a nyomásuk? – Hunter, úgy tűnik, feladta, és más irányba fordította a szót.

– Hogy erősödik-e? De még mennyire! Ma már nehéz elhinni, hogy nem is olyan régen semmit sem tudtunk róluk. Most meg ők jelentik a fő veszedelmet. És hidd el nekem, hogy közel a nap, amikor egész egyszerűen elsöpörnek bennünket az összes erődítményünkkel, reflektorunkkal és géppuskánkkal együtt. Hiszen nem lehet az egész metrót egyetlen jelentéktelen állomás védelmére küldeni… Jó, hogy nálunk igen finom teát készítenek, de aligha áll rá bárki is, hogy az életét kockára tegye egy mégoly finom teáért is, mint a miénk. Végső soron mindig vannak konkurensek a Pecsatnyikiről… Megint sakk! – mosolyodott el szomorúan Szuhoj. – Nem kellünk mi senkinek. Magunk hamarosan nem leszünk képesek ellensúlyozni a nyomást. Elvágni őket, berobbantani az alagutat nem tudjuk. Felmenni és ott felperzselni őket megint csak nem, mindenki által ismert okok folytán… Matt. Matt neked, Vadász! És nekem is matt. Matt mindnyájunknak igen rövid időn belül, ha érted, mire gondolok – mosolyodott el kesernyésen Szuhoj.

– Meglátjuk – vetette oda Hunter. – Majd meglátjuk.

Elüldögéltek és beszélgettek aztán még mindenféléről; gyakran hangzottak el Artyom számára ismeretlen nevek, valamikor csak félig elmesélt és félig meghallgatott történetek részletei. Időnként régi vitáik lángoltak fel váratlanul, amelyekből Artyom mit sem értett, és amelyek nyilván évek óta folytak, s csak akkor lappangtak, amikor a barátok távol voltak egymástól, de rögtön újra fellobbantak egy-egy újabb találkozáskor.

Végül Hunter felállt, aludnia kell, mondta, merthogy Artyommal ellentétben az őrködés után ő még nem aludt semmit. Azzal elbúcsúzott Szuhojtól. A kijáratnál azonban váratlanul Artyomhoz fordult, és odasúgta neki: „Gyere ki egy percre.”

Artyom nyomban kiugrott utána, ügyet se vetve mostohaapja csodálkozó pillantására. Hunter, szorosan begombolva a köpenyét és felhajtva a gallérját, odakint várta.

– Járjunk egyet – javasolta, és komótosan elindult a peronon előre, a vendégsátorhoz, amelyben megszállt. Artyom határozatlanul indult utána, s közben próbálta kitalálni, hogy egy ilyen ember miről akar beszélgetni vele, egy kisfiúval, aki másokért egyáltalán nem tett még semmi jelentőset, de még csak hasznosat sem.

– Te mit gondolsz arról, amit csinálok? – kérdezte Hunter.

– Nagyszerű dolog… Ha maga nem lenne… No meg mások, olyanok, mint maga, már ha vannak ilyenek… Akkor nekünk már régen… – motyogta zavartan Artyom.

Elöntötte a forróság, hogy ilyen ügyetlenül habog. Most, amikor egy ilyen ember figyelt fel rá, és akar neki személyesen mondani valamit, sőt megkérte, hogy jöjjön ki, hogy négyszemközt, a mostohaapja nélkül tudjanak beszélgetni, hát nem irul-pirul, mint egy szűz lány?

– Szóval értékeled? Na, ha a nép értékeli – mosolyodott el Hunter –, akkor nem kell a kishitűekre hallgatni. Inába szállt a bátorsága a mostohaapádnak. Pedig ő aztán igazán bátor ember… Legalábbis az volt. Valami furcsa dolog történik itt nálatok, Artyom. Olyasmi, amit nem szabad így hagyni. Mostohaapádnak igaza van: ezek nem egyszerűen valami kísértetek, mint több tucat más állomáson, nem egyszerűen vandálok, vagy korcsok. Ez itt valami új. Valami riasztó. Ez az új dolog jeges hideget áraszt. Sírszaga van. Még csak második napja vagyok az állomásotokon, de már kezd áthatni ez a rettenet. És minél többet tud meg az ember róluk, minél tovább vizsgálja, minél többet látja őket, annál erősebb a rettenet, értem én. Te nem sűrűn láttad őket, igaz?

– Idáig egyetlenegyszer: csak nemrégiben kezdtem őrségbe járni az északira – ismerte el Artyom. – De az igazat megvallva, ez az egy is éppen elég volt. Azóta is rémálmaim vannak. Mint ahogy ma is volt. Pedig hány nap eltelt már azóta!

– Rémálmok, azt mondod? Neked is? – komorodott el Hunter. – Ez már nem lehet véletlen… És ha itt élek még valamennyit, pár hónapot, ha rendszeresen kijárok őrségbe, nem kizárt, hogy én is elcsüggedek… Nem, kölyök. A mostohaapád egyben téved. Ezt nem ő mondja. Ez nem az ő véleménye. Ők gondolják ezt helyette, és ők beszélnek helyette. Adjátok meg magatokat, mondják, az ellenállás értelmetlen. Ő csak a szócsövük. És alighanem maga sincs ezzel tisztában… És valóban, alighanem ránk hangolódnak a mocskok, rátelepednek a lelkünkre. Micsoda pokoli fajzatok! Hanem mondd csak, Artyom – fordult hozzá közvetlenül, a nevén szólítva, és a fiú megértette, hogy valami nagyon fontosat készül mondani neki –, van titkod? Olyan, amit az állomáson senkinek sem mondanál el, de egy idegen emberre rábíznál?

– Háát… – Artyom zavarba jött, és a veséjébe látó embernek ennyi elég is volt, hogy megértse, van ilyen titok.

– Nekem is van titkom. Nosza, cseréljük ki őket. Valakivel meg kell osztanom a magam titkát, de szeretnék biztos lenni abban, hogy nem fecsegi ki. Ezért gyerünk, mondd el nekem a tiédet – de ne valami semmiséget holmi kislányról, hanem valami komolyat, amit többé senki sem hallhat meg. Aztán én is mondok valamit. Ez fontos nekem. Nagyon fontos, érted?

Artyom habozott. Furdalta a kíváncsiság, hogy is ne furdalta volna, de félt a titkát, azt a bizonyost, feltárni ennek az embernek, aki nemcsak érdekes beszélgetőtárs és igazán kalandos életű ember, hanem a jelek szerint hidegvérű gyilkos is, aki cseppnyi habozás nélkül elhárít bármi útjába kerülő akadályt. És ha kiderül, hogy neki, Artyomnak valóban köze van a feketék inváziójához… Hunter bátorítóan nézett a szemébe:

– Nincs miért tartanod tőlem. Garantálom, hogy nem büntetnek meg érte – mondta, és cinkosan kacsintott.

Odaértek a vendégsátorhoz, amely ma éjszaka csak Hunter rendelkezésére állt, de kint maradtak. Artyom még egyszer utoljára végiggondolta, és rászánta magát. Nagy levegőt vett, aztán sietve, egy szuszra elmondta a maga történetét a Botanyicseszkij Szadba tett útjukról. Amikor befejezte, Hunter, mintegy emésztve a hallottakat, nem szólt egy ideig. Aztán rekedt hangon, lassan azt mondta:

– Téged meg a barátaidat ezért nevelési célzattal tulajdonképpen agyon kéne csapni. De megígértem, hogy nem lesz bántódásod. Ami a barátaidra amúgy nem vonatkozik…

Artyom szíve összeszorult, és érezte, hogyan dermed meg a félelemtől a teste, és mondja fel a lába a szolgálatot. Megszólalni képtelen volt, így némán várta a vádbeszéd folytatását.

– De figyelembe véve, hogy hány évesek és milyen tökkelütöttek voltatok a cselekmény idején, meg azt, milyen régen volt, megkegyelmezek nektek. – És hogy mihamarabb oldja Artyom görcsét, Hunter újra, most bátorítóan rákacsintott. – De ne feledd, hogy a szomszédos állomások részéről könyörületre nem számíthatsz. Önként adtál magad ellen erős fegyvert a kezembe. Most pedig hallgasd meg az én titkomat…

És miközben Artyom bánta már, hogy megeredt a nyelve, így folytatta:

– Nem csak úgy ok nélkül jöttem keresztül az egész metrón erre az állomásra. Én nem adom fel. A veszélyt el kell hárítani, mint ahogy ezt ma már nemegyszer hallhattad. El kell hárítani, és el is hárítjuk. Én fogom megtenni. A mostohaapád fél. Lassan az ő eszközük lesz, ahogy látom. Maga is egyre kevésbé áll ellen, és engem is megpróbál más belátásra bírni. Ha igaz, amit a talajvízről mondott, akkor az alagút berobbantásának ötlete természetesen elesik. A te történeted viszont valamit megvilágosított a számomra. Ha a feketék először a ti utatok után kezdtek betörni ide, akkor a Botanyicseszkij Szadból jönnek. Valami ott nem stimmel, biztos termesztettek ott, ebben a Botanyicseszkij Szadban valamit, hogy ilyesmi létrejöhetett… És ez azt jelenti, hogy ott, közel a felszínhez lehet elszigetelni őket. Annak a veszélye nélkül, hogy szabadjára engednénk a talajvizet. De az ördög tudja, mi zajlik az északi alagútban hétszáz méteren túl. Ott a ti hatalmatok véget ér. Ott a sötétség uralma kezdődik – a legelterjedtebb kormányzási forma a moszkvai metróban. Odamegyek. Erről nem kell tudnia senkinek. Szuhojnak mondd azt, hogy az állomás helyzetéről faggattalak, és ez igaz is. De ne magyarázkodj: ha minden simán megy, majd én megmagyarázok mindent, akinek kell. De fordulhat úgy – egy pillanatra elhallgatott, és kutatva nézett Artyom szemébe –, hogy nem jövök vissza. Lesz vagy sem robbanás, ha holnap reggelig nem jövök vissza, a társaimmal valakinek közölnie kell, hogy mi történt velem, és el kell mesélnie nekik, micsoda ördögi dolog készülődik a ti északi alagútjaitokban. Minden korábbi állomásbeli ismerősömet láttam ma, beleértve mostohaapádat is. És érzem, majdhogynem látom, ahogy a kétség és a félelem apró férge beleette magát mindenkinek az agyába, aki gyakran kerül ezek befolyása alá. Nem támaszkodhatok féregette agyú emberekre. Egészséges emberre van szükségem, akinek az ítélőképességét még nem kezdték ki ezek a démonok. Nekem te kellesz.

– Én? De hát mit tudok én magának segíteni? – csodálkozott Artyom.

– Hallgass rám. Ha nem jövök vissza, neked bármi áron – bármi áron, érted?! – el kell jutnod a Poliszba. A Városba… És ott meg kell keresned a Melnyik nevezetű embert, és az egész történetet elmondod neki. És még valami. Mindjárt adok neked valamit, átadod neki, ezzel bizonyítod, hogy én küldtelek. Gyere be egy pillanatra!

Hunter levette a lakatot a bejáratról, felhajtotta a sátorlapot, és beengedte Artyomot. Odabent a padlón álló hatalmas, terepszínű hátizsák és az impozáns méretű utazóláda miatt szűk volt a hely. A lámpa fényénél Artyom egy táska mélyén észrevette egy masszív fegyver, nyilván egy szétszerelt golyószóró sötéten csillogó csövét. Mielőtt az avatatlan szemek elől Hunter eltakarhatta volna, Artyom még észrevehette a géppuskahevederekkel teli, halványan csillogó, fekete fémkosarakat, melyek szorosan sorba voltak rakva a fegyver egyik oldalán, meg a kis zöld gyalogsági gránátokat a másik oldalon. Hunter nem fűzött kommentárt ehhez az arzenálhoz, kinyitotta a hátizsák oldalzsebét, és kihúzott onnan egy töltényhüvelyből készült kis fémkapszulát. Azon a végén, ahol a golyónak kellett volna lennie, a kapszula kis, csavaros kupakban végződött.

– Tessék, fogd. Két napnál tovább ne várj rám. És ne félj. Fogsz találni embereket mindenhol, akik segítenek majd. Tedd meg feltétlenül! Tudod, hogy mi múlik rajtad. Nem kell, hogy még egyszer elmagyarázzam, igaz? Ennyi. Kívánj nekem sikert, és tűnj el… Ki kell aludnom magam.

Artyom alig tudott néhány búcsúszót kinyögni magából, megrázta Hunter hatalmas mancsát, és a rábízott küldetés súlya alatt görnyedezve elvánszorgott a sátra felé.

×××