Metró – A trilógia

3. HA NEM TÉRNÉK VISSZA…-1

3. FEJEZET

HA NEM TÉRNÉK VISSZA…Artyom úgy számított, hogy nem kerülheti el a szigorú vallatást, miután hazaér: a mostohaapja valószínűleg faggatni fogja, hogy miről beszélgettek Hunterrel. Várakozásával ellentétben azonban egyáltalán nem előkészített kínpaddal és spanyolcsizmával várta, hanem békésen szuszogott – több mint egy napja szemernyit sem alhatott.

Mivel éjszaka őrségben volt, nappal meg aludt, Artyomnak most megint éjszakai műszakba kellett mennie – a teaüzembe.

A föld alatt, a homályos-vörös fény által csak részben eloszlatott sötétségben töltött évtizedek során a nappal és az éjjel valódi értelme fokozatosan elhalványodott. Éjszakánként az állomás világítását kissé levették, mint valamikor a távolsági vonatokon, hogy az emberek kialudhassák magukat, de riadóhelyzetek kivételével sohasem aludt ki teljesen. Bármennyire élesebbé vált is a sötétben eltöltött évek alatt az emberek látása, össze sem lehetett hasonlítani azoknak a teremtményeknek a látásával, amelyek az alagutakat és az elhagyatott átjárókat lakták.

A napok „nappal”-ra és „éjjel”-re való felosztása inkább megszokás volt, semmint szükségesség. Az „éjjel”-nek annyiban volt értelme, amennyiben az állomás legtöbb lakójának megfelelőbb volt egy időben aludnia, ugyanakkor pihentek a jószágok is, visszavették a világítást, és tilos volt a hangoskodás is. A pontos időt a lakók az állomás két órájáról tudták meg, melyek az alagút két átellenes bejárata felett függtek. Ezeknek az óráknak a fontossága felért az olyan stratégiailag fontos dolgokéval, mint a fegyverraktár, a vízszűrők és az áramfejlesztő. Ezekre mindig ügyeltek, haladéktalanul elhárították a legcsekélyebb zavarukat is, és nemcsak a szabotázs-, de még a közönséges garázdacselekményeket is a legszigorúbban, akár még az állomásról való száműzéssel is büntették.

Kemény büntető törvénykönyv volt itt érvényben, amelynek alapján a VDNH vezetősége gyorsított eljárásban ítélte el a bűnözőket, tekintettel az állandósult rendkívüli helyzetre, mely most nyilvánvalóan örökre szólt. A stratégiai objektumok elleni diverziós cselekményeket a legsúlyosabb büntetéssel sújtották. A peronon a külön erre a célra kijelölt helyen kívüli dohányzás vagy tűzgyújtás, mint ahogy a fegyver- és robbanóanyag gondatlan használata is az állomásról való azonnali száműzéssel, valamint vagyonelkobzással járt.

E drákói rendszabályokat az magyarázta, hogy több állomás is porig égett. A tűz egy pillanat alatt átterjedt a sátorvároskákra, és mindent elemésztett. A tébolyodott, fájdalmas sikolyok pedig még a katasztrófa után hosszú hónapokkal is ott visszhangzottak a szomszédos állomások lakóinak fülében, a szénné égett, a megolvadt műanyag és sátorponyvák összetapasztotta tetemek pedig a lángok pokoli hőségében megrepedezett fogaikkal vicsorogtak a mellettük elhaladó, rémült csencserek és az e pokolba véletlenül idevetődött utazók lámpáinak fényében.

E sötét végzet megismétlődésének elkerülése végett az állomások többségén az óvatlan tűzhasználatot a súlyos bűncselekmények közé sorolták. Szintén száműzéssel sújtották a lopást, a szabotázst és a szándékos munkakerülést. Mivel azonban szinte mindig mindenki szem előtt volt, meg az állomáson csupán kétszázvalahányan éltek, ilyen bűncselekmény, sőt általában bűncselekmény csak elég ritkán történt, azokat is főként idegenek követték el.

Dolgozni kötelező volt az állomáson, a kicsiktől a nagyokig mindenkinek teljesítenie kellett a napi normáját. Sertéstelep, gombaültetvények, teaüzem, húskombinát, tűzoltó és műszaki szolgálat, fegyverműhely – minden lakos dolgozott egy, de néha két helyen is. A férfiaknak emellett kétnaponta kötelező őrséget kellett adniuk valamelyik alagútban, konfliktusok esetén pedig, vagy ha valamilyen új veszély fenyegetett a metró mélyéről, az őrségeket többszörösen megerősítették, és az utakon állandóan harcra készen állt a tartalék. Ilyen szigorúan csak nagyon kevés állomáson szabályozták az életet, és a VDNH jó híre sokakat csábított arra, hogy itt telepedjenek le. Az állomásra azonban csak ritkán és nem szívesen fogadtak be idegeneket.

Éjszakai műszakjáig még maradt néhány órája, s mivel nem tudott mit kezdeni magával, Artyom elment legjobb barátjához, ahhoz a Zsenykához, akivel annak idején együtt tették meg elképesztő útjukat a felszínre.

Zsenyka egyidős volt vele, de Artyomtól eltérően igazi családjával lakott együtt: az apjával, az anyjával és a kishúgával. Ritka eset volt, hogy egy teljes családnak sikerült megmenekülnie, és Artyom titkon irigyelte a barátját. Nagyon szerette ő természetesen a mostohaapját, sőt tisztelte még most is, hogy az idegei felmondták a szolgálatot, de nagyon is tudatában volt, hogy Szuhoj nem az apja, sőt még csak nem is a rokona, és sohasem szólította apának.

Szuhoj viszont idővel megbánta, hogy az elején maga kérte Artyomot, szólítsa Szása bácsinak. Teltek az évek, az alagutakat járó öreg rókának valahogy nem volt érkezése családot alapítani, de még csak asszony se akadt, aki útjairól hazavárta volna. Sajgott a szíve, amikor kisgyermekes anyákat látott, és arról ábrándozott, hogy eljön az ő életében is a nap, amikor nem fog többé kimenni a sötétségbe, hogy hosszú napokra vagy hetekre, és talán mindörökre eltűnjön az állomás életéből. És reménykedett, hogy akkor talál majd egy asszonyt, aki hajlandó lesz hozzámenni, és gyermekei születnek, akik nem Szása bácsinak, hanem apának fogják szólítani, amikor majd megtanulnak beszélni.

Az öregség és az erőtlenség mind közelebb lopózott, egyre kevesebb ideje maradt, és már sietnie kellett volna, de sehogy sem sikerült szabadulnia. Feladat feladatot követett, és egyelőre nem akadt senki, akinek legalább a munkája egy részét átadhatta volna, akire rábízhatta volna kapcsolatait, akinek felfedhette volna szakmai titkait, hogy végre valamilyen könnyű munkát végezhessen az állomáson. Már régóta valamilyen nyugodtabb elfoglaltság járt az eszében, sőt azt is tudta, hogy bizton számíthat vezető tisztségre az állomáson, hála tekintélyének, ragyogó szolgálati bizonyítványának és baráti kapcsolatainak a vezetőséggel. Csakhogy hozzá méltó utód se közel, se távol nem látszott egyelőre, és Szuhoj a szerencsés holnap gondolatával vigasztalva magát élte mindennapjait, és egyre halogatta a végleges visszatérést, vérével és verejtékével idegen állomások gránitját és messzi alagutak betonját áztatva továbbra is.

Artyom tudta, hogy Szuhoj az iránta érzett szinte atyai szeretet ellenére sem gondol rá úgy, hogy majd folytatja a munkáját, s jobbára csak egy nagy melákot lát benne, egyébként teljesen igaztalanul. Hosszú útjaira nem vitte magával Artyomot, annak ellenére sem, hogy már felnőtt, és nem lehetett azzal az ürüggyel elutasítani, hogy még kicsi, és a zombik elhurcolják, vagy a patkányok felfalják. Azt sem fogta fel, hogy Artyomot éppen az kergeti a legvakmerőbb kalandokba, hogy ennyire nem hisz benne. Egyszerűen csak megfenyítette ezekért a csínyekért. Nyilván azt szerette volna, hogy Artyom ne tegye ki az életét értelmetlen veszélyeknek a metróban való kóborlásokkal, és úgy éljen, ahogy ő maga szeretett volna élni már jó ideje: nyugalomban és biztonságban, dolgozva és gyerekeket nevelve, és ne vesztegesse el hiába a fiatalságát. Ám amikor ilyen életet kívánt Artyomnak, csupán azt felejtette el, hogy mielőtt erre kezdett volna törekedni, maga is sokat próbált, száz meg száz kalandot élhetett meg, és eltelhetett velük. És most nem az évek során megszerzett bölcsesség beszélt belőle, hanem maguk az évek és a fáradtság. Artyom viszont duzzadt az energiától, ő még csak most kezdett élni, és teljesen értelmetlennek látta, hogy csak vegetáljon itt, gombát vagdaljon és szárítson, békés családi életet éljen, és soha ne merészkedjen ötszáz méteren túlra. Minden nappal erősebb lett benne a vágy, hogy meglépjen az állomásról, mivel egyre világosabban látta, milyen sorsot szán neki a mostohaapja. Artyomtól semmi sem állt távolabb, mint a teaüzemi karrier és a sokgyerekes apa szerepe. Hunter, amikor megkérte erre a nem egyszerű, óriási kockázatot rejtő szolgálatra, alighanem ezt a kalandvágyat sejtette meg benne, a vágyat, hogy mint valami ördögszekeret, felkapja az alagutak huzata, és elsodorja az ismeretlenbe, a saját sorsa felé. A Vadásznak jó szimata volt az emberekhez, s már egyórányi beszélgetés után rájött, hogy számíthat Artyomra. Még ha talán nem jut is el a célhoz, Artyom semmiképpen sem fog az állomáson maradni, megfeledkezve a megbízásról, ha Hunterrel történne valami a Botanyicseszkij Szadban.

És Hunter nem tévedett a választásában.

Zsenyka szerencsére otthon volt, így Artyom legalább a legújabb pletykák meghallgatásával, beszélgetéssel és teázgatással üthette el az estét.

– Szia! – kiáltott fel Artyom érkezésére a barátja. – Te is éjszakás vagy ma az üzemben? Engem is most osztottak be. Pedig már épp törtem a fejemet, hogy megkérem a főnökséget, hadd cseréljek. De ha veled osztottak be, üsse kő, kibírom. Ügyeltél ma, igaz? Őrségben voltál? Mesélj már! Azt hallottam, hogy volt valami rendkívüli esemény… Mi történt?

Artyom sokatmondóan pislantott Zsenyka kishúga felé, akit olyannyira érdekelt a várható beszélgetés, hogy még az anyukája varrta rongybabájának gombahulladékkal való etetését is abbahagyta, és lélegzetét visszafojtva, elkerekedett szemmel nézett rájuk a sátor sarkából.

– Figyelj, kicsi – szólt oda neki szigorúan Zsenyka, megértve a barátja jelzését –, szedd csak össze a holmidat, és eredj át játszani a szomszédba. Mintha Katya hívott volna, nem? A szomszédokkal jóban kell lenni. Úgyhogy gyerünk, fogd a babáidat, és nyomás!

A kislány dühösen nyafogott, és elkámpicsorodott képpel kezdett készülődni, a babáját dorgálva, mely bambán meredt a mennyezetre félig kikopott szemével.

– De nagyra vagytok! Úgyis tudok mindent! A bolondgombáitokról fogtok beszélni! – vetette oda megvetően.

– Kicsi vagy te még ahhoz, Lenka, hogy a bolondgombán járjon az eszed. Még meg se száradt a szádon a tej! – tette a helyére Artyom.

– Mi az a tej? – kérdezte értetlenkedve a kislány, s közben az ajkát tapogatta.

Magyarázattal azonban egyikük sem szolgált. Amikor elment, Zsenyka belülről beakasztotta a sátorlapot, és megkérdezte:

– Szóval mi történt? Gyerünk, bökd már ki! Már annyi mindenfélét hallottam. Van, aki azt mondja, egy hatalmas patkány mászott elő az alagútból, mások meg, hogy a feketék kémjét ugrasztottátok meg, sőt meg is sebesítettétek. Akkor most kinek higgyek?

– Ne higgy senkinek! – tanácsolta Artyom. – Hazudik mind. Egy kutya volt. Egy kis kölyökkutya. Andrej szedte fel, aki tengerészgyalogos. Azt mondta, hogy német juhászt nevel belőle – mosolygott Artyom.

– De hát éppen Andrejtől hallottam, hogy patkány volt! – mondta elképedve Zsenyka. – Szándékosan hazudott volna, vagy mi?

– Hát nem tudod? Hiszen ez a kedvenc szövege, a disznó nagyságú patkány. Nagy tréfamester, tudod – felelte Artyom. – És nálad mi hír? Mit mondanak a srácok?

Zsenyka barátai csencserek voltak, teát és disznóhúst szállítottak a Proszpekt Mirára, a vásárra. Visszafelé meg multivitaminokat, mindenféle göncöt, kacatot, néha még összepiszkolódott, hiányos könyveket is hoztak, amelyek ki tudja, milyen úton-módon kerültek a Mirára a fél metrón keresztül, egyik táskából a másikba, egyik zsebből a másikba, egyik kereskedőtől a másikhoz kerülve, hogy végre gazdára találjanak.

A VDNH-n büszkék voltak arra, hogy a telepesek a központtól és a fő kereskedelmi útvonalaktól való távolságuk ellenére nemcsak hogy életben tudtak maradni a napról napra romló körülmények között, hanem, legalábbis az állomáson, a metrószerte rohamosan kivesző emberi kultúrát is úgy-ahogy életben tartják.

Az állomás vezetősége a lehető legnagyobb figyelmet fordította erre. A gyerekeket okvetlenül megtanították olvasni, sőt az állomásnak még saját kis könyvtára is volt, lényegében ide került a vásárokon megszerzett minden könyv. A baj csak az volt, hogy a csencserek nem nagyon válogathattak, hozták, amit kaptak, így mindenféle fércmű is bőven összegyűlt. Az állomás lakói gondosan bántak a könyvekkel, még a legsilányabb könyvtári könyvecskéből sem tépett ki soha senki egyetlen lapot sem. A könyvek számukra szent ereklyék voltak, utolsó emlékeztetők egy nemlétbe süllyedt gyönyörű világra. És a felnőttek, akik nagy becsben tartották az olvasás felidézte emlékeik minden másodpercét, átplántálták a könyvek szeretetét a gyermekeikbe, akiknek már emlékezniük sem volt mire, akik sohasem ismertek és nem is ismerhettek meg más világot a sötét és szűk alagutak, folyosók és átjárók végeláthatatlan szövevényén kívül.

A metróban nem sok hely akadt, ahol a nyomtatott szót ilyen nagy becsben tartották volna, és a VDNH lakói büszkén tekintették állomásukat a kultúra egyik utolsó védőbástyájának, a civilizáció északi előretolt hadállásának a Kaluzsszko-Rizsszkaja vonalon. Artyom is, Zsenyka is olvasták a könyveket. Zsenyka minden alkalommal várta barátai visszatérését a vásárról, és elsőként rohant oda hozzájuk, nem hoztak-e valami újat. És a könyv előbb Zsenykához került, s csak utána a könyvtárba.

Artyomnak a mostohaapja hozott könyveket az útjairól, és a sátrukban volt egy majdnem igazi könyvespolc. Olyan idő sárgította, a penész és a patkányok által itt-ott kikezdett, néha rászáradt barnás vérfoltok pettyezte kötetek álltak rajta, amilyenek nem voltak senkinek sem az állomáson, de talán az egész metróban sem: Márquez, Kafka, Borges, Vian, néhány orosz klasszikus.

– A fiúk most egy könyvet se hoztak – mondta Zsenyka. – Ljoha azt mondja, hogy valaki egy hónap múlva szerez egy nagyobb tételt a Poliszból. Megígérte, hogy félretesz párat.

– Nem a könyveket kérdezem! – legyintett Artyom. – Hallottak valamit? Mi a helyzet?

– Hogy a helyzet? Semmi különös. Persze van mindenféle mendemonda, de az mindig van, hisz te is tudod, hogy a csencserek nem tudnak meglenni pletykák meg történetek nélkül. Majd elepednek, hogy elmondhassák a híreket, más nem is érdekli őket. De a nagy kérdés persze az, hogy mennyire lehet hinni a meséiknek. Úgy tűnik, hogy most mindenhol nyugalom van. Már persze, ha ahhoz hasonlítjuk, amikor a Hanza a vörösökkel harcolt. Ja igen! – jutott eszébe. – A Proszpekt Mirán megtiltották a bolondgomba-árusítást. Most, ha egy csencsernél bolondgombát találnak, mindet elkobozzák, és elzavarják az állomásról, plusz még nyilvántartásba is veszik. Ha meg másodszor is megcsípik, azt mondja Ljoha, több évre is kitiltják a Hanzáról. Az egészről! Egy csencsernek ez maga a halál.