– Világos – mondta bizonytalanul Artyom.
Az osztag egy ideig teljes csendben haladt. Artyom újra a gondolataiba merült, és elég hosszan lépdelt így, igyekezve kitalálni valami hihetőt, amit a Rizsszkajáról kimenet az őrsön hazudhatna.
Így ment egészen addig, amíg meg rá nem jött, hogy zavarja a gondolkodásban az az egyre erősödő furcsa zúgás, mely szemből, az alagútból jött. Ez a zúgás, mely eleinte alig érződött, valahol a hallható és az ultrahang bizonytalan határán volt, lassan és egyáltalán nem észrevehetően erősödött, így aztán nem lehetett meghatározni, mikortól kezdte hallani. Amikor pedig tudatosult benne, a hang már elég erős volt, leginkább sípoló – érthetetlen és nem emberi – suttogásra emlékeztetett.
Artyom gyorsan a többiekre nézett. Összehangoltan és némán mentek. A paranc
