6. FEJEZET
AZ ERŐSEBB JOGÁNA mennyezet annyira kormos volt, hogy a valamikori meszelésnek már a nyoma se látszott rajta. Artyom kábán bámulta, nem is értve, hova került.
– Felébredtél? – hallotta meg az ismerős hangot, s ettől gondolatai és a történtek széteső mozaikkockái egyszeriben a tegnapi (valóban tegnapi?) nap képévé álltak össze. Most mindez nagyon irreálisnak tűnt. Az álom ködszerűen átláthatatlan fala választotta el a valóságot az emlékektől.
Elég elaludni és felébredni, hogy az átéltek fénye elhomályosodjon, és visszaemlékezve már nehéz legyen elkülöníteni a képzelt dolgokat a valóban megtörténtektől, amelyek ugyanúgy megfakulnak, mint az álmok s mint a jövőn vagy a lehetséges múlton járó gondolatok.
– Jó estét – üdvözölte Artyomot az ember, aki rátalált. A tűz túloldalán ül
